Szatmár nemzetiségi változásai a honfoglalástól napjainkig

Kik élnek Szatmárban? A jelen népszámlálásainak köszönhetően jól ismert (lejjebb részletezem). De kik laktak itt régen? És milyen számban? Ez már keményebb dió és kutatást igényel. A népszámlálások ugyanis csak az 1800-as években váltak rendszeressé (vagy inkább 1869-től).

Ami a régebbi időkről tudott, hogy a honfoglalás előtt (895 környékén telepedtek le a honfoglaló törzsek, míg a kettős honfoglalás elmélete szerint a magyarság ősei már 670 körül érkeztek, majd a 9. században jöttek a törzsek) igen gyéren lakott terület volt ez. A honfoglalás után indult meg a népességszaporodás és igen vegyes nemzet-összetétel lakta Szatmár vidékét. Ehhez a királyok mind hozzájárultak, így Szent István, akinek a felesége, Gizella, már 1006-ban bajor vadászokat telepített a Szamos folyásának területére.

Még mielőtt elmerülnénk kicsit a számokban, érdemes meghatározni, melyek voltak azok a fő tényezők, amelyek negatívan befolyásolták Szatmár népességének számbeli alakulását?

Nem is megyünk időben messze, és látjuk az 1241-42-es első, az 1285-ös második tatárjárást, 1514. évi magyar parasztháborút (Dózsa György-féle parasztháború), a török hódításokat, amelyek az 1526-os mohácsi vésszel érték el mélypontjukat, az 1710-es, 1719-es, 1739-1742-es pestisjárványokat, a Rákóczi-szabadságharcokat (1703–1711), az 1848-as szabadságharcot és következményeit... Falvak maradtak teljesen üresen, sőt, időnként Szatmár is szinte ki-kiürült...

Buda felszabadítását követően (1686) a király igyekezett megerősíteni az ország minden területét, így Szatmárt is. Megkezdődtek azok a törekvések, amelyek a Szatmári Egyházmegye létrejöttét segítették, Szatmárnémeti püspökséggel (bizony, a legelején Nagybánya is szóba került püspöki székhelyként). A püspökség nagyon sokat jelentett Szatmárnak, hiszen ez egyet jelentett a fejlődéssel. De ezt megelőzően a szabadon, parlagon maradt területek megművelése jelentett kihívást. Gróf Károlyi Sándornak sokat köszönhet a vidék, és szintén ő telepítette le a svábokat Szatmárban. Bécs segítségét kérte, hogy telepeseket hozhasson. 2072 család érkezett a Duna forrásvidékéről Szatmár 31 településére (1). Az első telepesek Nagykároly, Kaplony és Csanálos környékére érkeztek, 1712-ben (2). A XVIII. század második felében német nyelvű telepesek is érkeztek Ausztriából Máramarosba is. Ők mind katolikusok voltak, a hívek megnövekedett száma is szükségessé tette a Szatmári Egyházmegye létrejöttét.

Az 1800-as évek legelején, Szatmár vármegye 166 389 lelket számlált (4), 1827-ben pedig már 225 808 lelket. 

Az etnikai összetételt tekintve az 1800-as évek elején majdnem 50%-a a népességnek magyar nemzetiségű volt, hozzávetőlegesen 35% román, és voltak ugye németek (svábok), de ruszinok, zsidók, szlovákok és más nemzetiségűek is (3).

Hogyan lehet, hogy az 1800-as évek elején csak majdnem 50%-át adta a népességnek a magyar? Nos, térjünk vissza a Dózsa György-féle parasztfelkelésre. II. Ulászló idejében növelték a jobbágyok terheit, kötelezővé tették a terménykilenced behajtását. 1498-ban bevezették a szőlő és a föld utáni kilencedet, ezt pedig kiterjesztették a földbirtokosok földjét művelő városi polgárokra is. Eközben jött a keresztes háború, amelybe parasztokat is toboroztak a háromszéki dálnoki lófő-családból származó, székely hadnagy, Dózsa György vezetésével. Aki csatlakozott a sereghez, annak, illetve családjának az adók csökkentését ígérték. Csakhogy nem így történt, ezért aki tehette, menekült Erdélyből, a jelenkori Magyarország irányába. A helyükbe más nemzetek képviselői érkeztek délről – hiszen kellett a munkaerő.

Visszatérve, 1857-ig a magyarok aránya Szatmárban 60%-ra emelkedett (3). 1910-ben Szatmár vármegye lakossága 396.632 volt. A magyarok számaránya 1910-ig folyamatosan emelkedett, mígnem elérte a majdnem 65%-ot (más források szerint jóval többet [7]), ami után fluktuált (a történelmi változásoknak megfelelően), majd csökkent. Így, az 1920-as népszámlálás alkalmával a román nemzetiségűek kerülnek többségbe (a trianoni békeszerződés évében, annak utána), 1941-ben a magyar nemzetiségűek – ugye a II. Bécsi döntés, Szatmár Magyarországhoz való visszacsatolása, Horthy Miklós bevonulása (1940) után vagyunk –, az 1956-os népszámlálástól napjainkig pedig a román nemzetiségűek számaránya nőtt, a magyar nemzetiségűekkel fordítottan arányosan.

Mi befolyásolta még Szatmár etnikai változásait?

Az I. világháború (1914-1918), a II. világháború (1939-1945) a holokauszttal (1943), Szatmár bombázásával (1944, a város csaknem kiürült, falvak néptelenedtek el a kivándorlások során), a sváb- és magyar deportálásokkal (1945), a kommunista szorítás és embertelenségek, a zsidók elvándorlása (1960-1970), a svábok kivándorlása (a 70-es évektől folyamatos), a magyarok nyugatra szökése (a rendszerváltást megelőző években a leghangsúlyosabban), a rendszerváltás utáni kivándorlás, az Európai Unióhoz való csatlakozást (2007) követő kivándorlás... (5)

Így alakult, hogy a 2012-es népszámlálás alkalmával Szatmár megyében 344 360 főt számoltak meg összesen, amelyből 188 200 román, 112 600 magyar, 17 400 roma, 1340 ukrán, 5005 német nemzetiségűnek vallotta magát, 160 776 ortodoxnak, 59 550 római katolikusnak, 60 343 reformátusnak, 24 568 pedig görögkatolikusnak. (6)

Kérem kedvelje a blog Facebook-oldalát a legfrissebb bejegyzések gyors eléréséért, egyéb tartalmakért! 

Bibliográfia:
1. Boros Ernő: A szatmári svábok deportálásának története. Editura Státus Könyvkiadó. 2010
2. Merli Rudolf: Donauschwäbische Ortschaften in Nordwest Siebenbürgen. Bubesheim. 2007.

3. Tátrai Patrik: Az etnikai térszerkezet változásai a történeti Szatmárban. MTA Földrajtudományi Kutatóintézet. 2010
4. László Gézáné: A történelmi Bereg, Szabolcs, Szatmár, Ugocsa és Ung vármegyék sajtótörténete 1845-től 1920-ig, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar DOKTORI DISSZERTÁCIÓ. Budapest. 2013
5. Bura László: A megújuló egyház. Editura Státus Kiadó. 2009.
6. Szatmári Friss Újság 2013-07-06, http://www.frissujsag.ro/szatmar-megye-lakossaga-344-360-fo-2/

7. Az 1941-ben, a Városi és vármegyei szociográfiák” sorozat 14. köteteként a Vármegyei szociográfiák kiadóhivatala által kiadott Magyar Városok című könyv szerint 1910-ben Szatmárnémeti 34 892 lakosa közül mindössze 986 vallotta magát román, 629 német anyanyelvűnek és a magyarul beszélők száma az 500-at sem érte el.