Lokálhistóriák

Nemrég értékes és érdekes kincsekre leltem egy dobozban. A századforduló (1890-1910-körül) szatmárnémeti boltjainak bevásárlási könyveit találtam meg (levéltárosi segítséggel, amit ezúton is köszönök), amelyekből kiderül, mit árultak a századfordulón a szatmári kereskedők - vagy másképp: mit vásárolhatott, miből főzött a szatmári ember? Bevásárlási könyveket minden komolyabb szatmárnémeti kereskedő kiadott minden úri háztartásnak. A háziasszonyok - vagy kiküldött szolgálóik - ugyanis hitelben vásároltak. A boltban minden tételt bevezettek az adott háztartás könyvecskéjébe, hónap végén pedig vonalat húztak. Mit vásároltak a szatmáriak? Fógel Károly "fűszer-, bor-, csemege különlegesség üzlete, kávé behozatala, villamos kávé pörköldéje" a Deák-tér 4 alatt állt, az Ormos ház földszintjén, amikor még a villanyórát nem szerelték fel a sarokra. A "fekete kutyához" címzett üzletben vaníliaszálakat, zselatint, babérlevelet, teavajat, lisztet, rizst, székelyt

Amikor elhangzik, nemzetiségekben színes régió ez, általában arra gondolunk, Szatmárban élnek románok, magyarok, romák, svábok, ukránok, szlovákok (Lajovölgyihuta környékén ugye), az pedig kevésbé jut eszünkbe, hogy örmények is élhetnek itt. Pedig biztosan fellelhető még az örmény vér, ha már elmagyarosodott vagy elrománosodott is... Hiszen örmények éltek Szatmárban, éltek Szatmárnémetiben, ennek jól látható nyomai vannak. Az örményekről az átlagember, ha nem más tudhat Franz Werfel: A Musza Dagh negyven napja című könyvéből, amely az 1915-ös, törökök által végbevitt örmény népirtás eseményeit dolgozza fel - regényes formában, persze. Az örmények keresztény nép, mondhatnánk Örményország keresztény sziget az iszlám tengerben (muzulmán országokkal körbevéve), így kálváriájuk már jóval hamarabb elkezdődött. Pontosabban a XIII. században, amikor a hódító iszlám elől négy évszázadon át kivándoroltak az ortodox keresztények új hazát keresni. 1672-ben háromezer család érkezett Erdélyb

A város központjában, illetve ahhoz közeli utcákon sétálva több helyütt találunk olyan dísztéglás épületeket, amelyeken neveket, évszámokat, rövid feliratokat, esetleg üzeneteket olvashatunk. Ezek még így nem is lennének különösebben érdekesek, de az említett karcolt vagy grafitceruzás írások jelentős része 1900-as, 1910-es, 1930-as évszámokat hordoz. Felmerül a kérdés: vajon miért és milyen körülmények között kerülhettek oda ezek a nevek? Mi a történetük?   Tégla a Tompa utcából   2004-ben a Kolozsvári Rádiónak tudósítottam, és az egyik nyári napon, uborkaszezonban (teszem hozzá) az egyik szatmárnémeti újság bedobta a szenzációt: a szatmári zsidók a gettósítás vagy deportálás során a Láncos templom melletti épület dísztégláira írták fel nevüket, üzeneteiket az utókornak, most pedig az egyik biztosítótársaság, amely bérli az épületet, le akarja ezeket csiszolni, festeni. A rádió megkért, én is foglalkozzak a témával. Ám amint nekifogtam volna bármiféle kutatásnak, jött az