Lokálhistóriák

A szatmári filharmonikusok már több mint száz évvel ezelőtt sikereket értek el Szatmárban és távolabb is. A szatmáriak szerették a komolyzenét, s már a filharmonikusok megalakulása előtt is, zenei esteken, koncerteken gyűltek egybe. Neves zenészeket hívtak meg, ahogy például tudjuk, hogy Szatmárnémetiben, pontosabban az Iparos Otthonban lépett fel Bartók Béla (1922-ben) és George Enescu (1923-ban) is. De most térjünk vissza a szatmári filharmonikusokhoz, akik gyakran felléptek egyénileg a társulattal vagy közösen a nagykárolyi zenekedvelőkkel, a városi színház zenekarával - ahogy tették például 1910. november 6-án. Ekkor, Erkel Ferenc születésének 100-ik évfordulója alkalmából a Hunyadi László című operát adták közösen elő (alább megtalálhatják az ehhez kapcsolódó korabeli újsághirdetéseket). A Filharmónia egy századfordulós képeslapon Az első zenei társaságok amúgy a városban az 1800-as évek második felében alakultak. A zenei fejlődésnek is a háborúk vetettek gátat. A világég

Bentlakásnak épült, volt laktanya, katonai kórház, ma iskola. Szatmárnémeti egyik legszebb épülete volt amikor elkészült és a város egyik legszebb épülete, mióta felújították. Több részből áll – amit a Szirmay (Mihai Eminescu) és Eötvös (Alexandru Ioan Cuza) utcák sarkán találunk, annak 1912. december 10-én helyezték el az alapkövét és 1913-ra készült el. Ekkor vette birtokba rövid időre a 150 fiatal lakó, tanulók. Miért csak rövid időre? Mi történt ekkor? Mindjárt elmesélem. Előbb azonban lássuk a konviktust egy nagy egész részeként. Ezt az épületet, a Boromisza Tibor püspök által épített konviktust egy épületegyüttes funkcionális részeként kell látni. Ezek középpontjában a Kálvária, a jezsuiták temploma áll. Őket Hám János püspök telepítette le másodjára az egyházmegyében – 1851 tavaszán érkeztek az első jezsuiták, majd 1858. november 1-jétől kapták meg a Kálváriát és laktak a konviktusban. Azért beszélünk második letelepítésről, mert még rég, a Szatmári Egyházmegye 1804-es

Decemberben alap téma az 1989-es forradalom, idén pedig különösen, hiszen 30 év telt el a romániai kommunizmus bukása, Ceauşescu hatalomból való eltávolítása óta. Erről könyveket írtak, azokat el lehet olvasni, minket azonban ugye az is érdekel, mi történt Szatmáron a forradalmi időkben? Utánanéztem, s megpróbálom röviden összefoglalni a lényeget. Előtte azonban személyes élményekkel kezdem. 1991 előtt Szatmárnémetinek a Szamos jobb oldala felőli részén éltünk egy szatmárnémeti lakónegyedben. Az egyik ablakból rá lehetett nézni egy forgalmasabb utcára, azon volt egy buszmegálló. Szerettem a buszokat nézni, ahogy elhaladnak. Egy nap nagy zavar lett, a buszok tömve haladtak, s annak ablakain lyukas zászlókat tartottak ki a hangos, rigmusokat kiáltó csapatok (Jos Ceauşescu! Revolu ţie! - ilyesmit). Elfordítottuk az antennát 180 fokkal és a román tévét néztük. Egyszer bemondták, hogy bizonyos hírek szerint a terroristák Szatmáron is megmérgezték a víztározókat, ne igyunk csapvizet -

Szatmárnémeti egyik legfontosabb épülete a Kálvária templom, amely már a hídról, töltésről, az újközpont teréről ki-kitekint a tömbházak közül. Régebb persze nem vették körül magas épületek, így már messziről könnyen látszottak tornyai. És különösen azért, mert egy dombra épült, a doboló dombra. Amikor Szatmár várát építették – az elsőt még Szent István idejében –, az építkezések során (épület és várárok) kiemelt földet egybe hordták, s így egy domb alakult ki. Ennek nagy része a Királyi Katolikus Gimnázium (mai Mihai Eminescu Főgimnázium) területén volt, de átnyúlt az egykori püspöki rezidencia kertjébe is. Hám János püspöksége idején lett lakható a jelenlegi Püspöki palota, de megválasztásakor a püspök még a régi püspöki rezidencián – egy egyszerű házban – lakott, a Szirmai utcában (jelenlegi Mihai Eminescu utca). Hám János gyakran imádkozott a rezidencia kertjében, a dombnál, s csakhamar megfogalmazódott benne a Kálvária kápolna megépítésének ötlete. Az úgynevezett kálváriákat álta

Ahol ma biliárdszalon, pizzéria, étterem és kávézó működik, ott 120-170 évvel ezelőtt műhelyek, előadótermek voltak, a polgárosodó szatmári pezsgő élet hétköz- és ünnepnapjainak színterei. A Csizmadia-színt a szatmárnémeti csizmadia céh építette székházául 1830-ban, gyűléseket tartottak benne, de táncóráknak, batyubáloknak is helyet adott. Amíg 1847-ben fel nem épült a város első színházépülete, az ideérkező vándortársulatok a Fehér ház fogadójában vagy a Csizmadia-szín nagytermeiben léptek fel (egyéb helyszíneik voltak még a Jeney csűr és a Kotrókert). Az első világháború kitörésével aztán szabók foglalták el az épületet, a csizmadiák pedig az iparosotthon étkezőtermébe költöztek. A bejegyzéshez csatolt tárca, alább így ír a Csizmadia-szín életéről: "Hej, hej — ez a szin, ez a terem pedig hogy megszokta a maga milliőjét. A czéh-beli tagoknak zajos, népies gyűléseit. Aztán a hires batyubálokat. No meg a nemzedékeknek tánczgyakorlatait. Bosnyák hirneves táncztanitó évtizedek

Kilométerekről látszik, összetéveszthetetlen bármilyen más régióbeli épülettel, az idők során Szatmárnémeti egyik szimbólumává lett. A közigazgatási palotáról nemrég írtam, a "Pár év alatt felépítették az újközpontot" című bejegyzésben. Abból többen úgy érezték ki, a Ceausescu-diktálta, egyhangú kommunista építészet termékeként tekinthetünk a közigazgatási palotára és környékére. És azt változatlanul fenntartom, hogy a Deák térbe beépített kerek Divatházra és az Aurora hotel betonépületére ott semmi szükség nem volt, rontanak az összképen. De most megvizsgáljuk az 1970-es '80-as évek újközponti építkezéseit más szemüveggel is, mégpedig a művészeti értékeket keressük majd. Visszautalok még egy kicsit: miután a "Pár év alatt felépítették az újközpontot" című írásom több helyen megjelent ( akkor még "Pár év alatt felhúzták az újközpontot" volt a címe, találóbbnak éreztem azt a szót a gyorsaság és a lendület szemléltetésére, de másokat zavart, mindegy