Lokálhistóriák

Egy személyes emlékkel kezdem: nagy élmény volt számomra, amikor a kilencvenes években bevezették a telefont a lakásunkba és végre nekünk is lett telefonszámunk. A fiataloknak ez már banális, de ez akkor nekünk sokat jelentett, még ma is emlékszem az egykori telefonszámunkra, bár ez már másnál csörög. Mintegy száz évvel hamarabb, 1899-ben jelent meg Szatmárnémetiben a telefon. Persze nagy izgalommal várták a szatmári polgárok és akkor csak találgathatták, hogyan változtatja majd meg az életüket a kommunikáció új vívmánya: „Azt mondják, hogy a telephont ide s tova bevezetik a városba. Micsoda boldog állapot lesz. Az élelmesebbek bevezettetik a színházba, hogy otthon hallgathassák az előadást, az asszonyok a kaszinóba, hol figyelemmel kísérhetik férjeik kártyajárását, templomi predikácziókat pedig otthon kényelmesen végig lehet hallgatni. Ne tessék elhinni.” (Szamos, 1899. január 22.) „A kaszinó választmánya nem rég tanácskozott a felett, bevezessék-e a telefont vagy pedig ne. – Isten me

A századfordulóra (1800-as évek vége, 1900-as évek eleje) igen nagy divat lett Magyarországon, és így Szatmárban is, a szóbeli és egyéb sértéseket lovagias ügyként rendezni a „nyílt térben” vagyis a nyilvánosság bevonásával. A korabeli szatmári sajtó bővelkedik az ilyen esetekben, amelyek legtöbbször megegyezéssel zárultak, de néha eljutottak a párbajig, amely lehetett kardpárbaj, pisztolypárbaj, de voltak egészen különleges megoldások is. Az országban nem egy olyan esetet jegyeztek fel, amikor a vitás felek fogadásban egyeztek meg, s a vesztes köteles volt egy éven belül megölnie magát. Ezt írásban is lerögzítették, hiszen a lovagias ügyeknek meg volt a formájuk. A legtöbb esetben mindkét félnek volt két segédje, megbízottja, akik közvetítettek a sértettek között és segítették a megegyezést, vagy részt vettek a párbajon. Mindenről jegyzőkönyv született, amit a sajtóval is mindig közöltek. Annyit még ki kell emelni az elején: csak az urak rendezhették így nézeteltéréseiket, a „parasztp

Ha azt hinnénk, a rajongás új keletű dolog, tévednénk. Az ember valószínűleg minden időben kiválasztott magának olyan személyeket, akik példaként állhattak előtte, akik után vágyakozhatott, akikért akár az életét is adhatta. Ezek legtöbbször rangban, kasztban, osztályban, lényben magasabb szinten álló személyek voltak. A komédiások, a színészek megjelenésével azonban lassan megszületett a rajongás új formája, és a sajtó ezt a jelenséget csak fokozta. Így volt ez Szatmárban is, ahol legalább 1790 óta jelen volt a színjátszás (Móricz János három tagú vándorkomédiás társulata ekkor tartott Szatmáron komédia játékot, ahogy erről korábban a Szatmári színjátszás kezdetei című bejegyzésben írtam), a vendégszereplések révén pedig a nagy, budapesti nevek is eljöttek. Így érkezett 1899. február 20-án, 49-ik születésnapja előtt négy nappal Szatmárnémetibe Jászai Mari, a legendás hírű tragika is, és már az érkezése hírére felbolydult a város diáksága. fotó forrása: fidelio.hu Az érkezésről így ír

Több, mint nyolcvan évig a városkép fontos része volt a villanytelep a hatalmas, füstokádó kéményével, ma már azonban csak egy emléktábla emlékeztet rá. A Városi (közüzemi) Villamosmű 1891. december 31-én indult, amikor is este 7 órakor megtették az első világítási próbát az épülő, új, jelenleg is álló városi színházban (1892. január 14-én avatták fel a város új színházépületét). Ezzel Szatmárnémeti az első vidéki városok között volt, amelyek saját villanyvilágítási berendezéssel rendelkeztek Magyarországon. A Borovszky Samu szerkesztette vármegye monográfiában Ferencz Ágoston tanácsjegyző (az impériumváltást követően, vagyis a monográfia megjelenése után 10 évvel Augustin Frențiu néven Szatmárnémeti első román nemzetiségű polgármestere) így ír róla: „A nagyobb ipari vállalatok sorában meg kell említeni a város házi-kezelésében álló villamtelepet is, mely 1891 óta áll fenn. A város közönsége 1891-ben felépítvén új színházát, a belügyminisztérium csak úgy engedte meg annak megnyitását,