Lokálhistóriák

Bonaparte Napóleont az egyik legnagyobb hadvezérként tartották számon. Ő volt az Első Francia Köztársaság konzulja, majd a Francia Birodalom császára. Azon kevés francia császárok közé tartozott, akiknek nevét még életében jól ismerték a szatmáriak. Ma már nem jelent nagyot, ha Szatmáron a jelenlegi francia elnökről, Emmanuel Macron-ról beszélnek, hiszen a televízióból, a rádióból, az interneten sok mindenről lehet értesülni. De 1807-ben másként volt, hiszen akkor még újságok is alig-alig léteztek, kis példányszámban nyomták azokat Pozsonyban, Bécsben... Mégis honnan tudták a szatmáriak, hogy létezik egy Napóleon nevű hadvezér, aki fenyegetést jelent? Nos, harcoltunk ellene, vele, majd megint ellene. Vannak erről történetek, mint alább kiderül.   Napóleon ideje alatt, a francia hadsereg majdnem minden európai ország ellen harcolt, gyakran egyidejűleg, és országa uralma alá vonta a kontinentális Európa nagy részét, hódítás vagy szövetség által (írja ez utóbbit róla a Wikipedia). Miutá

A helyhatósági választásokhoz közeledve aktuálisnak érzem megidézni a város egykori nagy polgármestereinek alakját. Vajon milyen embernek kellett lenni ahhoz, milyen lelkülettel kellett rendelkezni, hogy polgármesternek válasszanak valakit a századfordulón (az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején)? Kik választották a polgármestert és mit ígért a XX. század elején egy polgármester? Ezekre a kérdésre keresi a választ a jelen bejegyzés. Azért pedig, hogy a témához közelítsünk, meg kell értenünk pár unalmasabb tényt is: Szatmárnémetit 1798-ig városbírók, úgynevezett tiszti főügyészek vezették (névsoruk alább). 1798-ban kezdték különválasztani a feladatokat és a városbírók mellett megjelentek a polgármesterek, akiknek ugyanakkor még jóval kevesebb jog- és feladatkörük volt, mint később. Szatmárnémeti első, adminisztratív jogkörökkel rendelkező polgármestere 1798-tól Keresztesi András volt (a polgármesterek listája is megtalálható lejjebb), míg az első olyan polgármester, akit a város

Idén nyolcvan éve vonult be Vitéz nagybányai Horthy Miklós Szatmárnémetibe, hogy a második bécsi döntés eredményeképp Magyarország újra birtokba vegye Észak-Erdélyt. Ezt megelőzően, 1940 elején mondhatni, előháborús állapotok alakultak ki Magyarország és Románia között a határvita miatt. A Harmadik Birodalom és Olaszország (Japánnal együtt alkották a tengelyhatalmakat, amelyekhez Magyarország és Románia is tartozott) 1940. augusztus 29-én kezdte meg a tárgyalásokat a román-magyar területi vitáról, és 30-án hirdették ki Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérését: 43 104 km², amelyen 2 millió 394 ezer ember élt, akiknek az 1930-as román népszámlálás szerint 38%-a, az 1941-es magyar népszámlálás szerint pedig 53,6%-a volt magyar nemzetiségű. (6) A román történetírás bécsi diktátum-ként rögzítette az aktust, és egyértelmű, hogy a tengelyhatalmak erőltették Romániára a döntés elfogadását, nem önszántából adta vissza a területeket. Az 1940. szeptember 5-e és 1944. október 25-e közöt