Lokálhistóriák

Sokfajta városismertetőt írtak az idők során és ezek többsége természetesen szépeket és jókat gyűjt csokorba az olvasóknak. De vannak persze kivételek. Néha az újságírók nemtetszésüknek adtak hangot, sőt az irónia eszközeivel éltek, amikor Szatmárnémeti, illetve a városi közösség aktuális állapotáról írtak. És nagyon jól van ez így, hiszen akkor szabad a sajtó és az újságíró, ha megengedheti magának, hogy néha kritikával éljen, görbe tükröt mutasson az olvasóknak a város helyzetéről. Akkor ezt lehetett. Ma kételkedem, hogy sokan megtennék, hiszen könnyen az álláshirdetések lelkes olvasójává válhat a kritika szerzője. (Jómagam is kerültem már hasonló helyzetbe. Nálunk még így is jobb a helyzet mint mondjuk Németországban, ahol tényleg csak egy irányból fújhat a szél. Persze személyeskedni, bántani, megbélyegezni személyt vagy közösséget nem szabad, szerintem sem. Ezt is megtette a XX. század eleji újságíró néha. Csitt, nem politizálok!). De most inkább olvassunk két csúfondáros városbem

A Székesegyház Szatmárnémeti legrégebbi épületei közé tartozik – a Láncos templom hozzá hasonlóan régi. A ma is látható templomot a már meglévő egytornyú templom átalakításával építették meg, így bizonyos részei, falai, téglái 1798-ból számíthatók. A régi, egytornyú templomot ugyanis 1786. június 2. és 1798. november 1. között építették. A Székesegyház az egyházmegye 1804-es alapításától máig több átalakításon, felújításon ment keresztül, megviselték az idők és a háborúk. Jelen bejegyzésben érintem majd röviden a külső felújításait is, de nem ez a fő célom, inkább mutatnék egy-két érdekességet a templombelsővel, a freskókkal kapcsolatban, amelyek az elmúlt században arcot/arcokat cseréltek. A székesegyház képeinek festése, majd átfestése Meszlényi Gyula, püspöksége (1887-1905) idején igyekezett szépíteni, gazdagítani a Székesegyházat, ezért felkérte Tóth Gyula neves szatmári festőt, hogy készítsen egy-egy freskót a Szűzanya, valamint a Szent Család életének mozzanataiból ihletődve. Íg

Az sokak számára ismert, hogy az első mozgóképet, ami még persze némafilm volt, a Zöldfa vendéglőben vetítették, 1910-ben. (Ezt a Fehér nevű tulajdonosa 1911-1912 között átépíttette, és azért hívjuk ma Fehér háznak a városi bérpalotát.) Később még sokáig vendéglőkben vetítettek mozgóképeket, így az első állandó vetítésekkel rendelkező és sokáig az egyik legfontosabb a Hazám kávéház volt. Egy este alatt hét kisfilmet is levetítettek, belépő díj elkérése nélkül. A közönség közben persze fogyaszthatta a kávéház italait. A mozizás akkor még annyira új volt Szatmáron, hogy a lokál tulajdonosa, Weisz Izidor az újsághirdetésben külön kiemelte, a mozgó fényképek nem rontják a szemet, nem kell tőlük tartani. A vetítések kitörő sikernek örvendtek Szatmáron, ezért hamarosan a Hungáriában (minden második nap új műsorral) és a gróf Károlyi-kertben is mozgóképekkel csalogatták a nagyérdeműt. A város felismerte a moziban rejlő lehetőségeket, hamarosan el is határozták, létrehoznak egy állandó filmszí