Lokálhistóriák

Amit mi régi főtérnek, illetve központi parknak ismerünk, azt a történetírók Deák tér-ként említenek. Bár az idők során több neve is volt a térnek és a Deák tér elnevezés 1940 és 1944 között átköltözött a Titulescu térre, amikor is a régi főtér neve Horthy Miklós tér volt, mégis ez, vagyis a Deák tér a leginkább használatos. Több bejegyzésben említettem már a teret, most, felújítása megkezdésekor azonban úgy gondoltam, külön bejegyzést ajánlok Szatmárnémeti legfontosabb közterének. Kezdjük az elején. Szatmár kialakulása idején, a 800-as évek végén, a honfoglaláskor a tér még mocsaras, pocsolyás terület volt, és semmilyen jelentőséggel nem rendelkezett. Az 1500-as évek közepe táján, amikor az új, ötbástyás várat megépítették , a várfal szomszédságába esett, már használatban volt, épületei, egyszerű parasztházai is voltak. De sem templom, sem komolyabb épület nem állt rajta. A vár a Rákóczi-féle szabadságharc utáni időkig létezett, az 1720-as években azonban elkezdték széthordani az an

Palai Kristóf, a Máltai Szeretetszolgálat szatmárnémeti fiókszervezetének megalapítója az eltelt 25 év alatt nagyon sok ember életében hagyott nyomot. Egyike azon embereknek, akiknek az önzetlen segítségnyújtása, emberszeretete jobbá tette a várost, amelyben élünk. Jellemét családjából hozta magával, ezért is tekintettünk vissza gyermekkorára, majd követtük végig beszélgetésünkben életét, benne különös helyen tárgyalva a Máltai Szeretetszolgálat történetét. Amikor augusztusban beszélgettünk, még úgy tűnt, az ukrajnai háború miatt nem lesz lehetőség az ünneplésre, de szerencsére azóta némileg változtak a körülmények, így november 12-én, 25 órás maratont terveznek, ezt ökumenikus szentmisével nyitják meg 16-órától a sugárúti Szent József templomban, székházuk mellett.  A beszélgetést nem csak a Máltai Szeretetszolgálat története miatt érdemes meghallgatni, hanem azért is, mert sok érdekes történet hangzik még el, nekünk, szatmáriaknak a közös múltjából. Ez egy újszerű dolog a blogon, de

Meg lehet kockáztatni a kijelentést, miszerint Szatmárnémeti minden idők legfontosabb közművelődési egyesülete volt a Kölcsey Kör (megalakulása éveiben a sajtó „Kölcsey-kör”-ként jegyzi), amelynek az erőfeszítései, eredményei máig hatnak. Megalakulásának dátumáról megoszlanak a vélemények. A Szatmár-Németi című újság 1900. február 27-i számában azt írja, a kör már 1890-től szervezi a márc. 15-i hazafias ünnepélyeket is. „Nem különben a kör rendezi 1890-től évente a márc. 15.-ki hazafias ünnepélyeket is.” A Wikipedia ezzel szemben 1892-t jelöli meg az indulás dátumaként (3). Én most maradok az említett újságnál, amely leírja: irodalmi-, társadalmi- és múzeumi szakosztállyal indult az egyesület. Rögtön ez utóbbit kiemelve, megalakulásakor a kör múzeuma Köcsey Ferenc relikviáinak, illetve a város és a megye fontos történeti tárgyi emlékeinek egybegyűjtését tűzte ki célul, de a múzeumi anyag olyan szépen gyarapodott, hogy előbb a Református Gimnázium négy termét foglalta el, majd az impéri

A többség-kisebbség közötti viták általánosak a világtörténelemben és a helytörténetben is. A más közösségek bejövetele, a beolvadni nem akaró közösségek és a többség közötti egyet nem értés az ezeréves Magyarországon is jelen volt, különösképp, hogy igen sokszínű nemzetiségi együttélést kellett kezelnie a törvényhozásnak. A XX. század elejére a nemzeti emancipáció fellángolt egész Európában, így Magyarországon, és így Szatmárban is új törésvonalak jelentek meg, új feszültségek, amelyek az első világégésig csak erősödtek. Nem feltétlenül természetes módon mentek végbe ezek a folyamatok, ma már mind több történész egyetért abban, hogy a világhatalmak ezeket a feszültségeket használták az első világháború kirobbantásához, céljaik eléréséhez. Egy szubjektív véleményt engedjenek meg a kedves olvasók így az elején: a történelemkönyvek lapjait olvasva és a jelenben értelmezve úgy tűnik, mindig ott rontjuk el, ahol felülünk a hangulatkeltésnek, engedünk az indulatoknak, nem vagyunk képesek m