Céhektől-gyárakig – a szatmári ipar fejlődése

Miközben a nyugati világ egyre inkább irodákba, számítógépek elé helyezi a dolgozókat, sőt, algoritmusokkal, robotokkal helyettesíti, a ma szatmári embere még tudja, mit jelent gyárban, gyárakban dolgozni. Szatmárnak nem is olyan rég jóval gazdagabb ipara volt, mint ma. Ebből az írásból többek között kiderül, milyen gyárak működtek Szatmárnémetiben. De mielőtt szemrevételeznénk, hogyan is épült fel a szatmári ipar, milyen gyárak működtek itt, érdemes visszamennünk legalább száz-százötven évet az időben, és megvizsgálnunk az ipariság kezdeteit.

Az ipar a kézművességből nőtt ki és kézművesek, mesterek már mondhatni a kőkorszaktól, inkább pedig a bronzkortól jelen voltak – bár akkor még nem különültek el a társadalomban. Gondolhatunk itt a kőből pattintott vágó eszközök készítőire, a fazekasokra, a fémművesekre. De lépjünk inkább egy nagyot az időben, és tekintsünk a honfoglalás korára, amikor már a kovácsok, lószerszám-készítők, díszművesek nagy tiszteletnek örvendtek.

Idő teltével a mesteremberek céhekbe tömörültek. Mik azok a céhek? Iparosok vagy kereskedők érdekvédelmi társulásai, amelyek az európai városokban már a középkorban létrejöttek és Magyarországon helyenként az 1800-as évek végéig léteztek. Ezek zárt közösségek voltak, nem volt egyszerű bekerülni egy-egy céh-be. A szükség hozta, hogy 1860-ban, a mesteremberek és inasok számának megnövekedésével megszüntették hivatalosan – megjelentek az ipartársulatok. (4) A magyar „céh” szó a középfelnémet eredetű, a bajor–osztrák Zeche, illetve Zech (asztaltársaság, egylet) kifejezésből származhat. (Erről itt írtam bővebben.)

Szatmárnémeti területén már az 1500-as években dolgoztak neves mesteremberek, a város iparos céheinek nagy többsége a XVI-XVII. században alakult. (5) Szatmáron szíjgyártók, szabók, tímárok, aranyművesek, gubások, kovácsok rendelkeztek céhekkel. Később a csizmadiák és kádárok is céhekbe tömörültek. Ugyancsak már az 1500-as, 1600-as évek Németiében (ugye Szatmár és Németi 1712-es egyesülése előtt) szíjgyártók, kovácsok, fegyverkovácsok, lakatosok, ezüstművesek, csizmadiák, gubások, szabók, asztalosok alapítottak céheket. Bőrdíszművesek, cipészek, mészárosok, öntők, fazekasok, kerékgyártók is akadtak a városban. Az 1700-as években az 5-6000 lakosú Szatmárnémetiben 1075 mester dolgozott, ami arányaiban nagy számnak tekinthető. 1860-ban pedig már 22 céh volt a városban és 1149 önálló mester. Az önálló mesterek között legnagyobb számmal a csizmadiák, gubások és tímárok szerepeltek. (5)

A céhek gazdagsága megengedte, hogy székházakat építsenek maguknak, így például a csizmadia céh 1830-ban felépítette a Csizmadiaszínt (a XX. Század elején átépítették, erről tehát itt írtam részletesebben); de ilyen volt a Gubaszín, amely a Kazinczy utcán – az úgynevezett „színészblokk” helyén állt –; a tímár-társulat épülete, amely a Kazinczy és Kölcsey utcák sarkán állt (ahol nemrég a Grand Mall állt, az Ankora üzletház). Ezek az épületek, a műhelyek munkavégzése mellett helyet adtak a kulturális élet megnyilvánulásainak is: gyűléseket, bálokat, táncórákat, de a színház megépítéséig színi előadásokat is tartottak benne (a vándortársulatok felléptek még a Fehér ház fogadójában, a Jeney csűrben és a Kotrókertben, ahogy erről többet itt lehet olvasni). A céhek épületeinek termeit bérbe is adták: a földszinten rendszerint üzlethelyiségek vagy vendéglők voltak, sőt, a Gubaszín esetében kenyérgyár is működött. Ugyanígy, a kulturális életet is szolgálta az 1912-ben épített Iparos otthon, ahol koncertet adott George Enescu és Bartók Béla, működött az épületben az Iparos Ifjak Köre, az Iparos Olvasó Kör, bálokat, estélyeket rendeztek dísztermében (bővebben itt lehet róla olvasni). Ezek mind a város jelentős, mára pedig szimbólumépületei.

A céhek megszűnését követően tehát Szatmáron ipartársulatok alakultak. Így a mészárosok ipartársulata – az ő székházuk helyére épült a századforduló környékén az Európa vendéglő, a Hám János és a Rákóczi utcák sarkán, a bal oldalon. Az ipartársulatok egyre több embert foglalkoztattak, egyik-másik nagy, jelentős épületekben működött. Tímártelepek voltak a Kölcsey utcában, gubások, szűrcsapók dolgoztak a Verbőczy-utcában, fazekasok voltak a Báthory utcában, csizmadiák a Zrínyi utcában – tudtam meg Boór Béla tanártól, helytörténésztől. Az 1910. évi népszámlálás 1814 iparvállalatról tud, tehát az iparosok, illetve a foglalkoztatott munkások száma 1860-hoz viszonyítva megnövekedett. A foglalkoztatott munkások száma 1910-ben megközelítette a 6 ezret. Az említett 1814 iparvállalat fele segéd nélkül dolgozó iparos volt, a 6-20 segéddel működő középipari vállalatok száma 108 volt, míg a gyáripari vállalatok száma 16. A gyáripari vállalatok között a legtöbb munkást három téglagyár, egy gőzmalom, egy gőzfűrész és tanningyár, egy másik gőzfűrész és falepároló foglalkoztatott. Ezeken kívül voltak gyáripari lakatos, illetve gépjavító műhelyek, működött az áramfejlesztő, léteztek szabóműhelyek, szeszgyár és építővállalatok. A kisipar tekintetében leginkább a csizmadiaipara volt fejlett a városnak és ezt követte a szabóipar. Nagyobb munkáslétszámot foglalkoztatott az asztalosipar, a fűrészárúgyártás, a vas- és gépipar. Az élelmezési és élvezeti iparban foglalkoztatott munkásság száma is jelentős volt – írta a „Magyar Városok”, amely a „Városi és vármegyei szociográfiák” sorozat 14. köteteként látott napvilágot 1941-ben.

És most bontsuk ki kicsit az ipar fejlődését.

Ahogy a fent említett monográfia is említi, 1867-re a városban a kereskedők és mesteremberek már rendelkeztek olyan anyagi tőkével, hogy készek voltak nagyobb műhelyeket, sőt malmokat építeni, működtetni. Így 1869-ben, miután világossá vált, hogy a vasút Szatmárnémetibe érkezik, a város tehetősebbjei megalakították a Szatmári Gőzmalom Társulatot, majd 1875-ig megépítették a gőzmalmot a Szamos bal partján, közel a közúti vashídhoz – oda, ahol a Textila Ardeleana gyár áll. Az alapító személyek között tudjuk Antal Dánielt, Böszörményi Károlyt és Józsefet, Kiszely Károlyt, Losonczy Józsefet, Vajay Károlyt, Glatz Györgyöt, Freund Ábrahámot, Berenczey Kovács Ágostont, Jákó Mihályt, Márton Bálintot, Fülöp Mihályt, Fak Ignáczot, Lehoczky Jánost, Lengyel Endrét, Lengyel Istvánt és Steinberger Ábrahámot is. Többük neve megkerülhetetlen a város története után kutatóknak, lépten-nyomon beléjük botlani. Sőt, az első hat említett személy hozta létre az első bankot Szatmáron 1867-ben. (4) A gőzmalom volt az első ipari-jellegű létesítmény Szatmárnémetiben. Szépen is fejlődött, különösképp a Szatmárnémeti és Nagykároly közötti vasútvonal 1871-es kiépítését követően, amikor a szükséges nyersanyag beszerzése is egyszerűvé vált (a szatmárnémeti állomásokról, a vasútról itt írtam részletesen).

Sokáig a 140 munkást foglalkoztató gőzmalom volt az egyetlen szereplő a szatmári iparban, majd 1891-ben létrehozták a Villanytelepet (1893-ra építették fel), amit a századfordulón Villamos világítási telepnek neveztek. Ez a Szamos keleti (történelmi város felőli) oldalán, a közúti vashíd lábánál (jelenleg a Decebal híd keleti hídfőjénél) állt 1973-ig. Ma tábla őrzi emlékét. A XIX. század elején aztán az építkezések megkövetelték a téglagyárak létrejöttét. 1859-ig három téglagyár is létrejön – kettő részvénytársaságként és egy függetlenül. (4) A Borovszky-féle monográfia is megjegyzi, hogy a Batizi úton, vagyis a Dunaföldvár-Debrecen-Máramarosszigeti transzverzális állami közúton, közel a görögkatolikus és az izraelita temetőhöz állt az "Első Téglagyár", melyet Antal Kristóf és társai 1892-ben építettek. Magas kéménye messze ellátszott és több épülettel is rendelkezett. A Tiszaújlaki út végén az Első Szatmári Gőztéglagyár telepe állt, ezt 1895-ben hozták létre (az utcákat beazanosítani segít a linken elérhető írás).

Szintén a századforduló környékén működött egy másik gőzmalom is, ami szeszgyár is volt egyben. Ez a fent említett másik gőzmalomhoz hasonlóan szintén a Szamos bal partján működött, de a római katolikus temető mellett, annak nyugati oldalán. És persze lettek még téglagyárak is, így a Vulkán Téglagyár az Amaci úton, ahol később az Unio oxigéngyára épült. De erről később.

Dolgoznak a villanytelepen (A fotó forrása: Szatmárnémeti Anno Facebook oldal)

A Villanytelepre ma emléktábla utal a Decebal híd jobb hídfőjének egyik tartóoszlopán

Az ipar és a bankok az 1800-as évek végétől együtt fejlődtek és a szatmári ipar erősségét mutatja például az is, hogy az említett szimbólumépületek mellett hozzá köthető szatmárnémetiben a Deák-tér és a Kazinczy utca sarkán 1888-óta álló Kereskedelmi és Iparbank épülete (később Kereskedelmi és Hitelbank, jelenlegi PSD székház) vagy az egykori iparosok aggmenháza...

A gyárak fejlődése tehát maga után vonta a bankszektor fejlődését. Ismertek: a Szatmármegyei Takarékpénztár, amely 1867-ben alakult, majd 1886-ban épült a székháza, most a könyvtár van az épületben; a Szatmár-Németi Népbank, amely 1871-ben alakult, mint Önsegélyező Népbank; a Szatmári Kereskedelmi és Iparbank, amely 1872-ben alakult. Aztán 1914-ig még 8 bank alakult, így a Szatmári Termény- és Hitelbank – alakult 1890-ben; a Szatmári Központi Takarékpénztár; a Szatmári Gazdasági és Iparbank; a Szatmári Leszámítoló Bank; az Osztrák-Magyar Bank szatmári kirendeltsége...

De külföldi befektetők is elkezdtek érdeklődni Szatmárnémeti után. Az osztrák Neusclosz-féle Nasici Tanningyár és Gőzfűrész Rt., amely fafeldolgozásban volt érdekelt, 1892-ben létrehozza az Első Szatmári Faiparigyárat, majd 1896-ban elkezdi építeni a Gőzfűrészt, amely a vasúttól, a Gőzfűrész-állomástól (ugye a gyárról kapta az állomás a nevét) csekély távolságra volt. A Gőzfűrészben a tulajdonképpeni munkát 1907-ben kezdték meg - 256 munkást foglalkoztattak. A századfordulón, pontosabban 1900-ban amúgy Szatmárnémeti lakosságának 30%-a már az iparban dolgozott, míg a mezőgazdaságban 23%. (4) 1910-re a város 35 ezer főnyi lakosából már csaknem 18 ezer az iparban dolgozott, míg mezőgazdasággal csak kicsit többen, mint 6 ezren foglalkoztak Szatmárnémetiben. (5)

Az 1800-as évek végén (1884-1888) amúgy Szatmárra is begyűrűzött az Európában elhatalmasodó gazdasági válság, amely a többlettermelés miatt alakult ki és egy időre visszavetette a gazdaságot, az ipart. A válság utóhullámai még az 1900-as évek elején is érezhetők voltak. (4) Mindezzel együtt nagyszerű gyárak jöttek létre a XX. század elején.

Az 1906-ban létrejött és attól kezdve Szatmáron kiemelkedő volt a Princz testvérek gépgyártó, asztalos- és lakatosműhelye, amely malomfelszerelést is gyártott, majd neve a világháborút követően „Frații Princz - Turnătorie de Fier și Fabrica de Mașini Satu-Mare” volt. Ebből aztán edénygyár lett, a kommunizmus államosítását követően pedig ebből hozták létre az Întreprinderea 1 Septembrie gyárat, amely már szilárd, folyékony és gázüzemű tűzhelyeket készített. Nevét később Întreprinderea 23 August-ra cserélték, majd a rendszerváltás környékén a Samus néven aragáz és tűzhelygyár, zománcoló volt, ma pedig Electrolux.

A Princz Testvérek gépjavító gyáráról a Dr. Borovszky Samu által szerkesztett, Magyarország vármegyéi és városai sorozat részeként 1908-ban megírt Szatmár vármegyét is feldolgozó kötetben már lehet olvasni. De Borovszky sorozatában Fechtel János tanár megemlít más gyárakat is. Így tudjuk, hogy: a Batizi út, vagyis a Dunaföldvár-Debrecen-Máramarosszigeti transzverzális állami közút és az Udvari út találkozásánál állt a Freud Simon alapította Petroleum-finomító gyár, a Batthyány utcából pedig el lehetett érni a jéggyártó művekkel ellátott vágóhídhoz, mely 1894-ben épült.

A Princz testvérek gyára. (A fotó forrása: Szatmárnémeti Anno)

A Princz testvérek gyárára és munkájukra ma már tudtommal csak ez a sugárúti, lassan száz éves csatornafedél utal. "Csatornamű, Szatmárnémeti, Princz"-írja rajta. Valószínűleg a Sugárút kiépítésekor készült, a negyvenes évek elején. (A Sugárút megnyitásáról itt lehet többet olvasni.)

A XX. századi Szatmár legfontosabb gyárának születése is az első világháborút megelőző időre tehető. 1912-ben (más források szerint 1911. szeptember 19-én) a Hegyi úton szatmári asztalosok megalapítottak egy az asztalosműhelyeket tömörítő gyárat. Ez alakult 1921-ben az UNIO-vá (2), amely már keskeny nyomtávú vagonokat készített a CFR-nek. 1927-től már új típusú vagonokat is készítettek, 1938-tól pedig fémfeldolgozással is foglalkoztak. 1947-től államosították, attól kezdve ipari és mezőgazdasági gépeket készítettek az UNIO-ban. 1948-tól a gyár létrehozza mester és mérnökiskoláját, később az Amaci úton levő kiterjesztését, az oxigéngyárat. 1950-ben már 1200 alkalmazottja van, 1960-ban mintegy 2300. 1971 és 1975 között is szépen fejlődik a gyár, ekkor már bányavagonokat és csillókat is készítenek. 1976 és 1980 között Nagykárolyban és Avasfelsőfalun is nyílik fiókgyára (3). 1983 és 1984 között átáll elektromos mozdonyok készítésére is – csak Bolíviába 26 mozdonyt szállítanak. Az UNIO volt a szatmári nehézipar zászlóvivője és a megye legnagyobb, legfontosabb gyára.

 

 

A könnyűipart tekintve 1889-ben Hájtájer Pál létrehozott egy kelmetisztító és festőműhelyt, majd 1914-ben engedélyt kapott egy gyártelep építésére a Kossuth Lajos utcában, közel a hídhoz (a mostani Electrica pénztár és székház előtti épület udvarán és kertjének területén volt). Ez lett a szatmári csipkegyár, amit 1926-1927-között Hájtájer Pál fia, Hájtájer Gyula megerősített. És ezt költöztették később el, ebből hozták létre a kommunizmus alatt az Întreprinderea Solidaritatea csipkegyárat.

Aztán a szatmári szabók a XX. század elején létrehoztak egy kisebb gyárat egy korábbi szalmakalapgyár műhelyében – ebből alakult a Mondiala gyár 1945-1955 között.

Az első világháborút követően, sok más, már említett hasonló szervezkedés mintáján, szatmári tímárok 1934-ben megalapították a bőrgyárat, amelyet ugye 1947 után a kommunista apparátus működtetett tovább.

A világháborúkkal kapcsolatban alá kell húzni, sajnos a második világégés-végi történések tönkretették a szatmári ipart is. Tudott, hogy a második világháború-végi szovjet bevonulás alkalmával, a visszavonuló német csapatok nem csak a közúti vashidat (ez a jelenlegi Decebal híd vonala mellett állt, itt lehet róla többet olvasni), de a gyárakat is felrobbantották. Már amit előtte, 1944. szeptember 16-án, le nem bombáztak a szovjetek – a történésekről, bombázásokról itt lehet olvasni).

A háborúkat nem sokára követő kommunista berendezkedés igyekezett a képére formálni az ipart is. Romániában 1948. június 11-én kezdték meg a magántulajdonban levő gyárak, bankok, hitelintézmények állami tulajdonba való áthelyezését. Később a kollektivizálással a magánszemélyek földtulajdonát is elvették, „közösségi tulajdonba” helyezték. Így míg előbb azokat a családokat nyomorították meg, amelyek generációról-generációra fejlesztették, építették gyáracskáikat, a második lépésben a csak a földjükkel rendelkező parasztcsaládokat tették földönfutóvá. Ezek a paraszt emberek később dolgozhattak a kollektívekben (így nevezték a termelőszövetkezeteket) vagy inkább gyárakba kényszerítették őket. A nagy építkezésekkor elvették házaikat is, és jobb esetben tömbházlakással „kárpótolták” őket. Alkoholizmus, öngyilkosság, megnyomorított családok…

1949 őszén megalakult Szatmár megyében a Helyi Ipari Vállalat (Întreprinderea Județeană de Industrie Locală), amely 1952-ig a helyi malmok, műhelyek ipari létesítmények államosítását is lebonyolította. Ezután gyárak alakultak: 1952-ben megalapították az anyagszövéssel foglalkozó Întreprinderea Tricotex gyárat (a Kert vagyis B. P. Haşdeu utcán); fejlesztették és kibővítették az 1935-ben alapított Întreprinderea textilă Ardeleana gyárat – amelynek szintén szövés volt a feladata.

Bővült és működött a már említett UNIO, aztán az Întreprinderea „23 August”, a későbbi „1 Septembrie”, a későbbi „Samus”.

1953 január 1-jén létrejött a Combinatul 1 Mai, amelynek az induláskor fémfeldolgozó, építkezési, kémiai, textil, élelmiszeripari és fafeldolgozó részlege is volt, majd később külön váltak a részlegek és az eredeti helyén megmaradt a fémfeldolgozással és a fafeldolgozással foglalkozó rész. A vegyipari alkatrészgyártással foglalkozó IPSUIC (Întreprinderea de Piese de Schimb și Utilaje pentru Industria Chimică) a rendszerváltás után a Saturn lett (a híd melletti római katolikus temető szomszédságában). Mellette működött az 1 Mai bútorgyár. Végül, ismert még a Batizi úton a sörgyár, amely 90-es évek végi szünete után nemrég főleg kézműves sörök gyártására újraindult... A Károlyi-úti Mobipan kenyérgyár, a Gőzfűrész-utcai Someșana tejgyár, a Ion Ghica (Átló) utcai I.P.L., majd Samobil bútorgyár (amely egy az asztalosok által létrehozott gyárból alakult), a Magnoliei-úti, építkezésekre specializált Întreprinderea de Materiale de Construcţii (IMC) Satu Mare azonban megszűnt, ahogyan a hasonló profilú, szintén Magnoliei-úti, 1991-ben alapított Samcif SA is csődeljárás alatt áll vagy már szintén megszűnt.

Mára ez maradt a gyárból

 

 

És most tekintsünk ki a Szatmárnémetiből Szatmár vármegyébe, illetve a későbbi Szatmár megyébe.

Szatmár vármegyében Szatmárnémetin kívül volt iparosság, bár nem igazán beszélhetünk gyárakról, főképp nagyobb műhelyekről, a vidéken len- és kenderfeldolgozásról, a városokban asztalosságról, lakatosságról... Lássuk, mit írt a Borovszky-féle monográfia (1) Nagykároly iparáról: "A békességes állapot, a népesedés növekvése, iskolák fölállítása, a grófi család szorgoskodása, sokat ígérő csírázásnak indította gyenge iparát is. Az első pék-, gyertyamártó- és viaszöntő-iparnak 1741-ben vetették meg alapját a Sámson testvérek. A csizmadia, szabó és szűcs czéhnek ellenben már 1717-ben adott privilégiumot III. Károly király. A vargák, — vagyis magyar tímárok, — csak II. Józseftől nyertek szabadalmat, de már előbb, 1730 körül is volt bőrkészítő városunkban. Ők voltak, — nagyobbára ármális nemesek is, — különösebben úttörői az ipar föllendülésének, a sok háborúskodás után.

1784-ben már 54 ágát űzték Nagykárolyban a kisiparnak, de tulajdonképpen csak a múlt század utolsó felében kezd amúgy igazában virágzani. S noha aztán a sok gyár keletkezése érzékenyen sújtotta, 1907 nyarán mégis kiállítás is volt a városban, ami fényes bizonyítéka volt annak, hogy számottevő színvonalra emelkedett a helybeli kisipar. Természetesen csakis az utóbbiról eshet szó, mert gyári ipar itt nincs. A gubás és bőriparon kívül Nagykároly műasztalossága és lakatossága is érdemes a megemlítésre."

Nagykárolyban a városháza szomszédságában állt a Nagykárolyi kereskedelmi és iparbank, sőt, 1907-ben megalakult munkásbiztosító pénztár, az 1892-ben felállított iparos-ifjak betegsegélyező egyesületéből. De létezett itt "Iparosok lapja" is. Iparvállalatai az "Első nagykárolyi műgőzmalom részvénytársaság", a "Nagykárolyi Kölcsey-nyomda részvénytársaság", a "Nagykárolyi birtokossági malom részvénytársaság".

A vidék tekintetében feltétlenül meg kell említeni Szelestyehutát, vagy ahogy a századfordulón még nevezték "Újhutát", hiszen itt egy igen fontos gyár működött. A Borovszky-féle monográfia ezt írja róla: "A gróf Károlyiak az erdődi uradalomhoz tartozó Bükkalja-hegységben a XVIII. század közepe táján építették az első üveghutát. (...) 1801 óta működik itt. 1902-ben Rényi Árpád teljesen átalakíttatta és ezzel a modern berendezésű gyárak sorába lépett. E gyár első volt az országban, mely e gyári iparral kapcsolatos kosárfonó háziipart meghonosította és ez által mintegy 10 község munkakereső népének ebben is állandó foglalkoztatást nyújt. A gyár kevés megszakítással 1822. év óta van a Rényi-család kezében. Petőfi Sándor 1847-ben Zelestyéről, — a Nemzeti Múzeumban őrzött eredeti kézirat szerint — a következőket írja : „Néhány napi múlatás után (hanem ilyen mulatást nem kívánok még izének se') Erdődről Nagybánya felé indultam. Pünkösd első napját Zelistyén töltöttem, az üveghutában, mit még sohasem láttam s így rám nézve igen érdekes volt. Láttál-e már üveget fújni? Barátom, azoknak az embereknek ez olyan könnyen megy, mint nekem a versírás. (...) Azt hittem, hogy minden üvegnél egy-egy tüdő szakad meg, hát pedig dehogy."

Szelestyehután, a kommunizmus alatt, a régi üvegolvasztó kemencéire épült az Întreprinderea de sticlărie „Victoria Muncii” üveggyár. A 90-es évek végére a gyár csődjéről lehetett hallani, de 2014-ben az üvegfújás újraindult negyven alkalmazottal.

Most pedig tekintsük a kommunista időben Szatmár Megyében, Szatmárnémeti kivételével (mert azokat már tekintettük) a legfontosabbnak számított gyárakat. Így az 1967-ben létrehozott avasfelsőfalui Întreprinderea „Integrata” de in și cânepă gyárat, ami a megyében termesztett len- és kenderrostokból szőtt anyagot, majd polipropilén szálak szövésére is átállt. Nagykárolyban működött az 1933-ban életre hívott „Ardealul” étolajgyár, amely napraforgómagok sajtolásából készített finomított olajat. Szintén Nagykárolyban működött a „Filatura de bumbac din Carei” nevű gyár, amely 1970-től 550 nőnek adott munkát a szövőgépek mellett. Nagykároly vonatkozásában elhagyhatatlan a Zahărul Carei cukorgyár megemlítése, amely a vidékről gyűjtötte be és dolgozta fel a cukorrépát, és az egyik legfontosabb cukorgyárnak számított az országban. És működött még Nagykárolyban tejporgyár is.

Végül megemlítem még, hogy Erdődön működött 1958-tól az Ardudana bútorgyár. Üvegfújó huták voltak még Lajosvölgyén (ahogy a helyiek nevezik Lajosvölgyihután) is – ott a szlovák mesterek hozták létre és működtették (még ma is élnek szlovák anyanyelvűek ott).

 

 

Szintén a kommunista időknél maradva, az 1980-ban megjelent Județele Patriei, Satu Mare monográfia kiemeli, az 1978-as adatok alapján Szatmár megye iparának 40,9%-át tette ki a fémfeldolgozás és gépgyártás (ez az UNIO első sorban), 28,3%-át a textilgyártás és feldolgozás, 12,6%-át az élelmiszergyártás, 9,6%-át a fafeldolgozás és 8,6%-át az egyéb ágazatok, mint például a vegyipar (ide számították az IPSUIC-ot is).

1979-ben Szatmár megye munkásainak 33,6%-a fémfeldolgozásban és gépgyártásban helyezkedett el, 29,4%-a textilgyártásban és -feldolgozásban, 17,7%-a fafeldolgozásban, 6%-a élelmiszergyártásban, 13,3%-a pedig egyéb ágazatokban, mint például a vegyiparban.

 Szatmárnémeti városának és Szatmár megyének a címerében is a helyi iparra (is) jellemző szimbólumok szerepeltek a kommunista időkben. (Szatmárnémeti címeréről itt írtam bővebben.)

A rendszerváltást követően a gyárak nagy részét, ahogy az országban mindenhol, Szatmár megyében is privatizálták, ennek következtében sok tönkrement, megszűnt. Pár év szünet után – amikor nagy volt a munkanélküliség Szatmárban is, jöttek a külföldiek és létrehoztak a külföldi központú gyáraknak fiókgyárakat. Így lett például Szatmárnémetiben a Dräxlmayer-nek, az Electrolux-nak, a GP Sofa-nak, a Zollner-nek, a Sumiriko AVS-nek gyára, mára pedig megszámolni is nehéz, hány gyáracska működik a megyében (illetve meg lehet számolni, de jelen írásnak ez most nem célja).

Végül egy-két személyes emléket idéznék fel. Az 1980-as években, bizony az emberek élete nagyrészt a gyárak körül forgott. Sokan dolgoztak három váltásban, vagyis reggel héttől háromig, háromtól tizenegyig, illetve este tizenegytől reggel hétig. A váltások előtt és után tömött buszok szállították az embereket, a vasútállomásól vonatok robogtak ki, illetve be, az utcákat élet töltötte meg. Sokszor figyeltem, ahogy nyáron, este 11 után a munkából hazafelé tartók vidám beszéde, a léptek kopogása behallatszik az utcáról. Szintén figyeltük, mikor fúj a gyár. Ez a váltásokkor (de főleg reggel 7-kor) felharsogó gyárkürt volt, ami után az órát állítottuk, ami a gyerekeknek jelezte, ideje iskolába készülni, indulni. Többször hallottam, éjszakánként megébredtem az UNIO légkalapácsára...  Más világ volt az (nem állítom, hogy jobb), ma már másak a gyárak, és bizony erősödik a nyugati trend, amely számítógép monitorok elé, irodákba helyezi az embereket.

Itt köszönöm meg Boór Béla tanárnak, helytörténésznek a bejegyzés megírásához nyújtott segítségét. Szintén tőle kaptam egy listát a két világháború között Szatmárnémetiben működött gyárakról. Íme:
A Princz, testvérek gyára, az Unio, a téglagyárak, a gyerekkocsi gyár a Teleky utcán, a Sanepiddel szemben, a Guth dugógyár az Attila utcán a Hangya bolt épületében,az IKO festékgyár a Szentvér és Határ utcák sarkán, az Edelmann olajgyár a Batizi úton, hozzávetőlegesen a Szent Antal templommal szemben. Ez utóbbinak a tőszoszédja volt az Udvari út felé a Willinger téglagyár. Aztán létezett a szemfedélgyár, a Vajay és Böszörményi utcák sarkán, a Bakay bútorgyár 1940 és 1944 között a Kölcsey utcán, a Markovics szeszgyár a római katolikus temető mellett – ezeket lebombázták. Ehhez közel a szintén említett Erzsébet malom, a bőrgyár a töltés mentén (az 1947 utáni bőrgyár a Dobó utcán állt), az állomási Gőzfűrész (a régi új neve), a Vulkán téglagyár (az oxigén gyár helyén, az Amaci úton), a Dandy harisnyagyár, a Szalmakalapgyár a Mondiala helyén, a beton gyár, a gyertya gyár, a textilgyár, a Hájtájer gyár a Kossuth L. utcán. Szintén létezett a Kinczler-féle Első Szatmári Műtrágyagyár, amit Aranybánya Műtrágyagyárnak neveztek. 1906-os alapításával ez volt az első műtrágyagyár. A Szamos 1911. szeptember 23-i száma is ír róla, megemlíti, hogy szerepelt a Szatmárvármegyei Gazdasági Egyesület jubiláris kiállításán). Az Udvari úton rendelkezett gyárteleppel.

Kérem kedvelje a blog Facebook-oldalát a legfrissebb bejegyzések gyors eléréséért, egyéb tartalmakért!

Hivatkozásaim:

1. Dr. Borovszky Samu, Magyarország vármegyéi és városai, Magyarország monográfiája, Szatmár vármegye, 1908, Országos Monográfia Társaság.

2. Județele Patriei, Satu Mare, monografie, Editura Sport și Turism, București, 1980.

3. TT online

https://www.ttonline.ro/revista/tehnologii/unio-la-100-de-ani-traditie-si-continuitate

4. Liviu Gheorghe Erdei, Dezvoltarea industrială a Municipiului Satu Mare între anii 1867-1900, Studii și Comunicări XI-XII 1994-1995, Muzeul Județean Satu Mare

5. Magyar Városok, Városi és vármegyei szociográfiák sorozat 14. kötete. Globus Nyomdai Műintézet RT. Budapest, 1941.
6. Képek: a két jelölt kép a Szatmárnémeti Anno Facebook oldalról származik, az összes többi (a címerek kivételével) a következő két forrásból:
6. a. Epoca Nicolae Ceauşescu, Mari împliniri în Judeţul Satu Mare, 1988.
6. b. Mihai Stratulat, Judeţele Patriei, Satu Mare, Monografie, Editura Sport-Turism, Bucureşti, 1980.