Amikor bombák martalékává vált a város
Hetvenöt
éve, 1944 szeptember 16-án este érte szovjet bombatámadás
Szatmárnémetit. A második világháború (1939-1945) legsúlyosabb
csapása volt ez a városra, amelyben az épületek nagy része
megrongálódott vagy megsemmisült, nagyon sokan életüket
vesztették.
Magyarország,
amelyhez akkor Szatmárnémeti is tartozott az 1941. június 26-án
történt kassai bombázás miatt lépett be a háborúba, június
27-én, a németek oldalán. 1944-re már jelentősen átalakultak az
erőviszonyok és kitűnt a háború végkimenetele.
A
második világháború elején, Németország, a nyugati fronton
szép eredményeket ért el, a Szovjet-Oroszországgal azonban nehéz
csatákat vívott. Az 1942. augusztus 21. és 1943. február 2.
között Sztálingrádért (Volgográd) vívott ütközet nagy
veszteségekkel (összesen másfél milliós emberveszteség) járt,
főleg német oldalon. A sztálingrádi csata egyik védővonalát
jelentették a 2. magyar hadsereg Don-folyónál végzett műveletei.
A Don-kanyarban honvédek ezrei haltak meg. Románia 1944. év nyarán
(augusztus 23) állt át a németektől (a tengelyhatalmaktól –
Németország, Olaszország, Japán, Magyarország, Szlovákia,
Bulgária, Jugoszlávia, Horvátország) a szovjetek (szövetségesek
– Egyesült Államok, Nagy Britannia, Szovjetunió és Kína)
oldalára, s így Magyarország ellenségévé vált.
Szatmárnémeti,
ahogy Erdély és az ezeréves magyar határok által körbefogott
terület 1944. nyaráig nem igen érezte meg a második világháború
szörnyűségeit. Kárpátalján, Székelyföldön hamarabb
felgyúltak a tüzek, majd augusztus 30-án
a román légierő Nagyváradot és Szászrégent is bombázta.
Szatmárnémetit a szovjetek azért
bombázták, mert itt tudták a Keleti Front Főparancsnokságának a
központját. A Wehrmacht főparancsnoka, Wilhelm Keitel azonban a
bombázások idején Sárközön tartózkodott.
A
hatóságok számítottak a bombázásokra, ezért a lakosságot
óvóhelyek építésére szólították fel. Szatmár megye
hadászati álneve „Nyírség” volt, s ha bemondta a rádió,
hogy „légi veszély Nyírség”, megszólaltak a szirénák és
az emberek siettek az óvóhelyekre. Már korábban is repültek
ellenséges gépek Szatmár felett és megtörtént, hogy ledobtak
egy-egy bombát, a szeptember 16-i események azonban mindent
felülmúltak. A támadásoktól, illetve a szovjetek bevonulásától
tartva már szeptember 16-a előtt megkezdődött a kivándorlás,
ezt követően azonban tömegek mentek a városból a falvakba,
valamint egész falvak lakossága (főleg sváb falvak) települt ki
más országokba (főleg Németországba, német nyelvterületre).
A
szeptember 16-i bombatámadás következtében a város nagy része
romokba dőlt. De a bombázások nem szorítkoztak csak erre a napra,
hanem a következő napokban (17-én is nagy erőkkel)
megismétlődtek. Bombatalálat érte a Püspöki palotát, a Láncos
templomot, a Színházat, az állomást, a villanytelepet... Szinte minden jelentős épületet. És
nem kellett sokat várni a gyalogsági hadosztályok mozgásáig sem,
hamarosan megkezdték visszavonulásukat a német illetve magyar
csapatok, valamint bevonultak a szovjet és román csapatok.
Fosztogatások, rablások, menekülés, mások bevonulása, káosz...
Ez jellemezte a várost.
De
milyen volt a szeptember 16-i bombázás? Sokat meséltek róla az
öregek. Hogyan menekültek az óvóhelyekre, hogyan lett nappal az
éjszakából a sztálingyertyák ledobásakor, hogyan aludtak ki a
lámpák, hogyan csapkodta a bomba a légo (légoltalom, bunker)
ajtaját.
Fennmaradt
ugyanakkor több visszaemlékezés is. Így a „Szatmárnémeti
1944. szeptember 16.” című könyvben többek között Tircsi
Istváné, aki 21 társával a Püspöki palota óvóhelyén, a
pincében próbálta átvészelni a rettenetet. Egyedül ő élte
túl. Visszaemlékezése megrázó:
„1944.
szeptember 16.
Többször
kértük a héten a Spirituális urat, hogy készítsen számunkra
egy elmélkedési vázlatot az isteni Gondviselésről. Lelkünk
békéjét a nyugtalanító hírek a bombázásokról, a harctérről,
az elkövetkezendő orosz megszállásról annyira megzavarták, hogy
szükségét éreztük, hogy a lelki béke biztosabb megszerzése
végett az ő irányítása mellett elmélkedjünk az országok és
egyének sorsát bölcsen elrendező isteni gondviselésről. Mivel
Békési József is jelentkezett és szombaton reggel Samó Oszkár
is megérkezett, egy rekollekció keretében két punktát tartott
szombaton délután. A rekollekció megnyugtató csendjében a jövő,
már csak félhavi lelki élet irányadó terveivel érkezett el az
este.
A
vacsora utáni szentséglátogatást elvégezve, siettünk megtenni
az előkészületeket a várható riadóra. Az ablaknyitogatásnál
már erős repülőgép morgást hallottunk. Felszedve tehát
kabátjainkat, óvóhely-csomagjainkat, nyugodtan mentünk le az
óvóhelyre. Közben már szóltak a szirénák is. Az óvóhelyen a
nővérek is ott voltak s az erős morgásról, a késői s
bizonytalan szirénázásról beszélgettek. Korlát és Manfrédi
főtisztelendő urak a rádió mellett maradtak a folyosón. Lent
elhelyezkedve, elkezdtük a rózsafüzért a fájdalmas titkokkal.
Alig
hogy elkezdtük, lejöttek a fő tisztelendő urak és csendesen
jelentették, hogy veszélyben vagyunk, sok Sztálin-lámpa ég és
erős morgás észlelhető. Korlát főtisztelendő úr futólag
felülvizsgálta a felszerelést, a vizet, a csákányokat. A
vészkijáratnál észrevette, hogy nyitva van, próbálta lezárni,
de ez valami miatt nem sikerült. Bozóki bácsi ment oda, de őt már
nem engedte fel a kis létrán, mivel már sorozatos robbanásokat
hallottunk kissé távolabbról. A vészkijárat többször is
nyugtalanította Korlát főtisztelendő urat. Attól tartott, hogy
kicsapódik és a villany fénye kilátszik, vagy pedig a légnyomás
hatol le a pincébe.
A
villany fénye minden becsapódásnál változott, sőt olykor azt
hittük, hogy kialszik. Előkészítettük a gyertyákat. A
robbanások hangjából lehetett következtetni, hogy közelebb is
esnek a bombák. Egyszer tisztán hallottunk ablaktörést és a tört
ablak csörömpölését, ahogy az utca kövezetére esett. Ezt
mindnyájan észrevettük. Azt hiszem, ekkor történt, hogy Szász
Teréz néni, aki a szeminárium konyháján dolgozott egy csöndes
„jaj” után sírni kezdett. Korlát főtisztelendő úr és
Somosi Béla nyugtatták meg s vizet adtak neki. Ettől jobban lett.
A
rózsafüzér végén a szokásos fohászokat mondtuk, amikor a
villany kialudt. Manfrédi főtisztelendő úr gyertyát gyújtott.
Korlát és Gyurcsovics főtisztelendő urak figyelmeztettek a
veszély nagyságára, felindítatták a tökéletes bánatot és a
kamarás úr megadta az abszolúciót (feloldozást - szerk. megj.).
Az ősz kamarás úr idegeit nagyon megviselték az eddigiek. Mikor
az áldáshoz felállt, egész testében remegett s hangja elcsukló,
akadozó volt. Noha az én kezem is remegett, de nem gondoltam rá,
hogy még ma az Úristen elé kerülhetek. A többiek arcáról is
ezt olvastam le: Minket a Szent Szív és a Szűzanya véd. Azt
hiszem, mindnyájan biztosnak éreztük életünket.
Az
abszolúció után nem emlékszem, hogy felálltunk volna, hanem úgy
maradtunk térdelve. A rózsafüzért újból kezdtük. Ennek az
imának erős, bízó hangja most is a fülemben cseng.
Úgy
tűnik fel előttem, hogy elmondtuk az első tizedet, mikor a
robbanás történt. Tőlem balra lángot láttam felcsapni s láttam
egy pillanatra a pince falát megrepedezni. A lehulló törmelék
teljesen eltemetett. Ettől kezdve inkább csak magamról tudok. Úgy
gondolom, eszméletemet nem vesztettem el, vagy csak rövid időre.
Mozdulni nem tudtam. Levegőm volt, egy kis nyíláson mintha jött
is volna le hozzám. Egyszer kétszer erősebb hűvös légáram
préselődött le, amit robbanásnak véltem, de lehettek leeső
gerendák is, mivel hangot nem hallottam. A légitámadás ezután
hamar véget ért.
A
robbanás után, vagy ha voltam eszméletlen állapotban, miután
magamhoz tértem, úgy éreztem, mellettem, sőt részben alattam még
mozogtak. Ez olyan erőszakos rángatózás volt olyan sírásszerű
hörgéssel. De nem tartott csak egy-két percig. Csak egy valaki
élhetett még öt-hat percig, gondolom, a vendég főtisztelendő
úr, Papp Dénes marosvásárhelyi hittanár, esetleg más.
Egy
nővér - annak gondolom -, ellenben egész addig élhetett, amíg ki
nem szabadítottak. A robbanás után néhány percre énekelt:
„Máriához, drága Szűzanyánkhoz, hódolattal járulunk”.
Nyugodtan, mintha munka közben énekelt volna. Végigénekelte. Ez
után én szóltam, hogy énekeljünk, de nem válaszolt senki. A
nővér elvesztette eszméletét. Kezdetben sikoltozott,
összefüggéstelen szavakat mondott, majd segítségért kiáltott,
aztán elcsendesedve a vélt mentőkkel beszélt. Közben egyre
hallottam a törmelék zúgását, mintha valaki mozogna. Úgy
véltem, ő nincs eltemetve, s most próbál kijutni. De hangja egyre
artikulátlanabb lett. Azt hiszem az ő hangját hallották a
mentők, mert az enyém a törmelék nagy nyomása miatt gyenge volt.
A
mentők 20-30 perc múlva jöhettek. Már előbb is hallottam
olyanszerű hangot, mintha valaki csákánnyal turkálna, de mentésre
és menekülésre csak akkor gondoltam, mikor a „hórukk”
biztatást hallottam. A romok alatt a test megnyugodott. A Halált
várta. A lélek bízott, a kéz görcsösen szorította a rózsafüzért. Pillanatok alatt látta az ember a mérleget, bűneit,
akarásait. Nem akartam élni, csak jóvátenni. Az első reménysugár
után már pap is akartam lenni, a bűn ostora. Már kívántam élni.
Próbáltam jelt adni kiáltással, de gyenge hangom nem hallották.
De mégis egyszerre megálltak. Most kiáltottam. Meghallották.
Nemsokára közelről, közvetlen fölöttem hallottam hangot. Már
nem kellett kiáltani, a rendes hangom is meghallották. Pár perc
múlva valaki megfogta a hajamat. Megmenekültem. Sok baj volt, míg
a lábam kiszabadították, de vasárnap hajnalban két órakor már
a kórházban voltam.
Mikor
a fejemet felemelhettem, láttam, hogy a többiek mélyen el vannak
temetve. A nővért kérdeztem. Mondták, hogy hallották hangját s
kérdezték, merre van. Én körülnéztem, de nem ismertem fel
semmit a pincéből. Arra mutattam, amerről a hangot hallani véltem,
de lehet, hogy ellenkező irányba mutattam. Ott nem is lehetett
dolgozni. Egy más helyen próbálkoztak még a katonák, de nem
tudtak hozzáférni a munkához a szűk hely miatt. Nem is voltak ott
már élők, csak boldogultak.
Csodálatos
az Úr. Szatmáron nem kívánta a bűnösök halálát, hanem
tisztalelkű, fiatal, akarattól, tervektől duzzadó papok, kis-
papok, apácák engesztelő halálát óhajtotta. Az Ö akarata volt.
Legyen meg az ö szent akarata!”
Az
áldozatok száma a városban és környékén számokban nehezen
kifejezhető. Gyakran előfordult, hogy 120
áldozatot temettek egyszerre. A városból
menekülők közül sokakat szintén utolért a végzetük, szovjet
gépek gyakran legéppuskázták a vonuló civilek sorát.
A
német és magyar csapatok kivonulásakor a német utóvédek
összecsaptak az oroszokkal, akik Nagybánya felől, a Szamos jobb
oldalán és Szamoskrassó felől, a Szamos bal partján jöttek. A
városlakók 32 órán keresztül megint az óvóhelyeken bújtak
meg. Ez volt Szatmár ostroma, géppuskatüzekkel ágyúkkal,
Sztálin-orgonákkal, gránátokkal. Felrobbantották a Szamos-hidat,
a gőzmalmokat, a villamos-műveket, a téglagyárakat, a vízműveket,
a gyárakat, nagyobb üzemeket, gazdasági gépeket... Október
25-ére a németek elhagyták a várost, megjöttek a vörös
katonák.
Az állomás épülete
Az irgalmas nővérek zárdája leánynevelő intézete
A bejegyzés megírásához felhasznált forrás:
1. Melega Péter, Várady Lajos, Szatmárnémeti 1944 szeptember 16. Szatmári Római Katolikus Püspökség, Szatmárnémeti, 2012.
2. https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1sodik_vil%C3%A1gh%C3%A1bor%C3%BA
Megjegyzések
Megjegyzés küldése