Szatmáriak az első világháborúban, elfeledett hősök

Az első világháborúban két szatmári ezred is részt vett, a Szatmári Császári és Királyi 5. Gyalogezred, illetve a Magyar Királyi Szatmári 12. Honvéd Gyalogezred.

"Végre én is kiszabadultam a kórházból. Január 28-ig kaptam szabadságot. Erőt kell gyűjtenem s azután Egerbe kell bevonulnom. Hogy azután mi lesz, a jó Isten tudja. Gyenge vagyok rendkívül. Holnap megyek tovább..." - írja a honvéd tiszti kórházból egy első világháborús katona az épp Máramarosszigeten szolgálatot teljesítő lelkiatyjának, a Szatmári Egyházmegyés Ilosvai Lajosnak. Az üdvözlőlap előoldalára még azt is odaírja: "A javulás útján. 1916. december." Hogy mi lett vele? Vajon visszatért valaha a háborúból? Nem tudni. Amikor véletlenül kezembe került ez az üdvözlőlap, hosszan elnéztem... Mintha egy ma élő embert fotóztak volna le! A szakálla, a frizurája, a határozott, értelemtől csillogó tekintete... Mintha ma láttam volna az utcán vagy a buszon. És ezek a fiatal srácok mentek a nagy háborúba, megsebesültek, meghaltak. Milyen volt az első világháború? Olyan messze van tőlünk, hogy a megértéshez segítségül kell hívjuk a korabeli leírásokat.

De előtte...

1914. július 25-én elrendelték a Szerbia elleni általános mozgósítást, 31-én falragaszokat helyeztek el, és elkezdtek "özönleni" az emberek a legtávolabbi vidékekről is, "tolongott a rengeteg sokaság" augusztus 1-jén a laktanyák körül. A sorozást ugyanis úgy végezték, hogy faluról falura jártak, cigányzenészekkel, katonadalokat énekelve - kedvet csináltak a legényeknek a háborúhoz. A bemutató osztagok alig győzték elosztani az embereket a századok között. Több ezer ember vonult be minden zászlóaljhoz. Miért? Az emberek elfelejtették a háborúk borzalmait, a fiatal (vagy kevésbé fiatal) férfiak pedig anyagi lehetőséget is láttak a háborúban: nem otthon pusztítják a kenyeret, jutalmat kapnak, földhöz juthatnak... Olyan sokan voltak, hogy nem csak a békebeli századokat emelték hadilétszámra, hanem minden zászlóalj egy pótszázadot is felállított. Mindegyik pótszázadnál 2-3000 ember maradt, nagy részüknek az első napokban sem szállás, sem ruha nem jutott, a kiképzést pedig eleinte botokkal végezték puska helyett. Szatmáron a tábori ezrednek 6 menetszázada is alakult, az ezred területén 20 ezer ember lett hirtelen katonává. Csukaszürke ruhát kaptak a századok. A korabeli leírások szerint a katonák becsületbeli kötelességüknek érezték részvételüket a háborúban. A 12. Szatmárnémeti honvéd gyalogezred ezredparancsnoka tahvári és tarkeői Tahy Márton ezredes volt. (vitéz Deseő Lajos, A Szatmári Honvédek Története, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda RT, Pécs, 1931) (1)

A Magyar Királyi Szatmári 12. Honvéd Gyalogezred legénységét a világháború kitörésekor Szatmár, Máramaros, Ugocsa vármegyék fiai adták, valamint Bereg és Ung vármegyék katonái egészítették ki. A legénység nyelve kevert volt, nagyobb fele magyar, azon kívül rutén és román. Az ezred törzse és I. zászlóalja Szatmáron, a II. zászlóalj Máramarosszigeten, a harmadik Nagykárolyban állomásozott.

A Szatmárnémeti 5. Gyalogezred az első világháborút megelőzően szerveződött (Máramarosból és a környező vármegyékből toborozta 1853-tól újoncait) már meglévő határőrezredekből (így 1 székely határőrezred). A rózsaszín hajtókás, sárga gombokat viselő ezred tulajodnosa Klobucsár Vilmos báró lovassági tábornok volt, a világháború kitörésekor parancsnoka Frauenberger Lőrinc ezredes. (vitéz Deseő Lajos, Erdélyi ezredek a világháborúban, Ardói Irodalmi és Könyvkiadó Vállalat, Budapest, cca. 1941) (2)

És mit tapasztalt, aki a háborúba ment? Az ismert szatmári festőművész, Papp Aurél maga is szolgált a háborúban és az ott megélt borzalmak számos képe témájául szolgáltak. Visszaemlékezéseiben így írt róla: "1915. novemberében jutottam ki az olasz frontra. Hideg, téli szelek fújtak a Karszt sziklái között. Térdig érő hóban és dermesztő hidegben végeztük az éjszakai gyakorlatokat, s én, a mindig lázongó, a hajnali sorakozónál nem egyszer harsogtam el 17 éves bajtársaim előtt riasztó elégedetlenségeimet. Decemberben, amikor párheti frontkiképzés után a debreceni 3. honvédezredhez osztották be menetszázadunkat, már erősen havazott. 1916 januárjában kerültünk mi is a tűzvonalba, ahol két hét alatt az én menetszázadom 17 évesei közül alig maradt meg egynehány.

Rettenetes ízelítő volt ez a háború szörnyűségeiből... És amikor a tavaszi esőzések idején, a tűzvonal sziklákba vájt fedezékei megteltek esővízzel, a tűzvonalbeliek százait hozták a bosnyák szanitécek, a fagytól megdermedteket - derűs, napfényes időben!... Úgy néztek ki ezek a sárga iszapba mártott, mesebeli Golem-agyagemberek, mint akikből már régen kiszaladt a lélek...

Sohasem fognak elenyészni emlékezetemből ezek a szörnyűséges sártömegek...

1916. késő őszén jutott el a 20. Honvéd Hadosztály, - amelynek a kötelékébe tartozott a debreceni ezred, a budapesti, gyulafehérvári és a nagyváradi honvédezredekkel egyetemben - az orosz frontra... (...) A Stripa menti mocsarakon át jöttünk ide dorong-úton, amely úgy lógott alattunk, mint a libegő hinta-híd szokott... S jobbról-balról az út mentén a sárba fulladt lovak lábai úgy meredeztek, mint valami nagy görbe karók amelyekre itt-ott nagy, kövér hollók károgva szálltak alá pihenőre... Aztán szekerek rúdjai és széttört kerekei sötétlettek ki a mocsár szennyes vizéből, mint beszédes tanúi vala-

mi kisebb tragédiának, ami talán mireánk is vár és les, soha jól nem laktatható étvágyával... S fenn, a mélyen sűrű és sötétszürke égen gomolygó ködfelhőben, nagy sereg holló károgása hallik, s úgy vonul át nehézkesen, akárcsak a mi csapatunk, amelyet mintha valami túlvilági erő tolna, taszítana lassú tempóval, az előttünk elterülő és sűrű ködtől elfedett nagy sírba..." (4)

(Fotóztam a szatmárnémeti Aurel Pop Művészeti Múzeum állandó tárlatán)

Papp Aurél a fronton is rajzolt:

De egy szatmári levéltárban találtam egy ismeretlen szerzős visszaemlékezést is az első világháború egyik csatájára: "A laffauxi hajlás éjszakai eseménye" - ezt a címet adta a már megsárgult, vékony papírokra szedett gondolatainak, valaki. Utánanéztem és azt találtam, hogy a laffaux-i hajlásnál nem szolgált magyar ezred, pláne nem szatmári. A szerző is úgy utal magára és társaira, hogy "németek". De ez lehet azért is, mert német parancsnokság alatt harcoltak - más nemzet fiai is. Ugye központi hatalmakat főképp a Német Császárság, az Osztrák–Magyar Monarchia, az Oszmán Birodalom és Bulgária adták, míg a másik oldalon az antant országai álltak élükön Nagy Britanniával és Franciaországgal.

Tehát épp előfordulhatott, hogy egy szatmári (vagy többen) eljutott egy német ezredbe és ott volt Laffaux-nál. Azért is örülök ennek az írásnak s tartom fontosnak, mert különösen élő képet nyújt a háborúról.

"Ilyen nyugtalan volt a helyzet azon a kora nyári éjszakán, mikor vonalszakaszunkon a napiparancs riadókészültséget rendelt el. „Az ellenség, mint mondják, a szemközt lévő állásokat különösképpen erősítette.” Ezt jelentette a hírnök, aki a riadókészültségről szóló parancsot elhozta hozzánk. Magunkra csatoltuk a keresztszíjat, készenlétbe helyeztük kézigránátjainkat s a gázvédő álarcot mellünkre akasztottuk. A koromsötétségben percekig csak suttogó keresés és tapogatózás volt hallható mind a két fedezékben, csak itt-ott hangzott el egy-egy keményebb katonai kiszólás. Azután ismét csend lett. Mindegyikünk, állig felfegyverkezve harcra készen kucorgott a maga helyén. Kint olyan szép és nyugodt éjszaka volt aminőt csak ritkán élvezhettünk. Széltében hosszában egyetlen puskalövés sem hallatszott, csak itt-ott világított fel egy-egy rakéta.  A háború mintha aludt volna. Avagy csak leselkedett, csak erőt gyűjtött egy annál erőteljesebb ugráshoz?

Hajnali két óra tájban elhagytam fedezékünket, a zászlóalj parancsnoksághoz készültem, hogy ott megtudjak valamit a várt támadásra vonatkozólag. Amint elhagytam a nyomasztó levegőjű fedezéket és a friss illatú éjszakába léptem, szinte megütött a szabadég illatos, hűvös légáramlása. Környös-körül szinte illatozott az egész gránát-verte és keresztül-kasul tépett föld. Mintha búza és kenyér illata lett volna. És illatoztak a távolabb fekvő haldokló fák és a csak nemrégen helyűkről kitépett bokrok is, amelyeket java virágzásukban szakított ki gyökerestől a pokoli acéleső. Ilyen édes illatot csak falusi ünnepeken érez az ember, ahol nyáron minden tele van mezők és erdők illatával. De az éjszaka csendje nem sokáig tartott. Elől, mintegy kétszáz méternyire az egyik lövészárokban hirtelen sistergéssel egy rakéta emelkedett az ég-felé. Francia részről erre csakhamar két-három rakéta sistergett föl, azután megkezdődött a pokoli tánc…  Egy francia gépfegyver kezdte lassú, vontatott ütemben. Lövedékei zizegve hullottak  a körös körül levő bokrokra, majd a golyók hol tompa, hol éles kalapácsütésekként fúródtak a Klára-szakadék haldokló fáiba. Most egy második, majd egy harmadik gépfegyver kezd kattogni s a következő percben elemi erővel tör fel az orkán a különböző méretű ágyúcsövek szájából. Sistergett, bömbölt, tombolt, környös-körül minden, zengett az ég, remegett a föld mintha a poklok minden ördöge ideszabadult volna. Ez tehát a régen várt francia támadás? Futva és bukdácsolva, helyenként hason csúszva és gránát tölcsérből, gránáttölcsérbe ugrálva értem vissza fedezékünkbe, ahol az egész szakasz készen állott a beavatkozásra. Fülünket hegyezve vártuk, mikor halljuk meg a hírnök lépését, aki elhozza a zászlóalj parancsát a támadásra. De semmi sem történt, éppenséggel semmi. Csakhamar ellanyhult az ágyútűz s azután egészen elhallgatott. Ismét csak egy az idegekre menő meglepésről volt szó, mint azt majdnem naponta átéltük.

Fél háromkor tökéletes csend uralkodott az egész harcvonal fölött. Kelet felől már derengett a hajnal. Az ellenséges állásokban mintha újból aludt volna minden. Csak a Klára-szakadék volt félmagasságig gázzal és gránátfüsttel tele. Hosszú, fehér foszlányokban terült el a mérges gáz és füstfelhő a szétlőtt kisvasút hosszában egészen a szomszédos tanyáig.

A franciák tehát ezen a napon elszalasztották a támadásra alkalmas időpontot. Elmúlt a kezdődő szürkületnek mindig veszedelmes félórája. Százméteres körzetben már meg lehetett különböztetni, az egyes tárgyakat."

E-mailben megkerestem a Magyar Honvédséget az említett írással, de nem kaptam választ... Azonban a Honvédségnek köszönhetően tudunk a szatmári katonahősökről! A nagy háború 100. évfordulójára egybegyűjtötték a katonahősök neveit és tetteik leírását, és közre adták azokat. Így tudom én is bemutatni az elfeledett szatmári hősöket, pontosabban közülük párat. A leírások a hungarianarmedforces.com/hosoknaptara/ oldalról származnak.

Witkovics János

Cs. és kir. 5. gye.

Witkovics János szakaszvezető a mozgósításkor vonult be a Szatmárnémeti 5. gyalogezredhez. Százada minden ütközetében, és több önkéntes vállalkozásban vett részt.

1918. január 3 és február 27 között a Coll Beretta és a Col Capriele térségében tűnt ki  vitéz helytállásával.

A folyamatos heves tüzérségi tűzben nap-nap után megismétlődő gyalogsági támadások visszaverésében példaadó kötelességtudással vette ki részét, ezért a bronz vitézségi éremmel tüntették ki.

Farkas László

Cs. és kir. 5. gye.

A világháború utolsó évében, február 22-ére virradó éjjel Farkas László, a szatmárnémeti 5. gyalogezred zászlósa tüntette ki magát, aki a tiroli Col Caprile hegyen vívott harcaink alatt önként vállalkozott arra, hogy az olaszok egyik, sokat kellemetlenkedő tábori őrsét elfogja. E célból ismételten végrehajtott kockázatos éjjeli szemrevételezések után, pusztán csak 7 főnyi raja élén, — amelynek emberei szintén önként jelentkeztek, — igen ügyesen és óvatosan megközelítette az olasz tábori őrsöt. Amikor pedig egészen közel jutott, hirtelen előretöréssel a tábori őrsre rontott, majd rövid és mindkét részről vitézül vívott kézitusa után elfoglalta annak helyét. A harci zaj hallatára azonban az olaszok csakhamar kb. 20 főnyi osztagot küldtek előre, mire Farkas zászlós észrevéve azok közeledését, páratlan eltökéltséggel ezzel az osztaggal is felvette a harcot és meg is állította azt, közben azonban kézigránáttól az arcán és a karján megsebesült. Minthogy Farkas zászlós a kitűzött célt, vagyis az olaszok nyugtalanítását és foglyok ejtését ezzel már elérte, parancsra bevonult saját védelmi vonalunkba.

Kiválóan bátor és vitéz magatartásáért tekintettel arra, hogy 28 havi arcvonalszolgálata alatt minden alkalommal hasonlóan bátran viselkedett, egyébként pedig még az Isonzó-menti harcaink alatt a kisezüst vitézségi érmet mar kiérdemelte, a fenti vállalkozás jutalmaként az arany vitézségi éremmel tüntették ki.

Deseő Lajos

M.  kir. 12. h. gye.

A Telepóc környéki harcok alatt Deseő Lajos százados, mint a szatmárnémeti 12. honvéd gyalogezred II. zászlóaljának parancsnoka tüntette ki magát. Az oroszok hirtelen előretöréssel elfoglalták a szomszédos Skura tetőt. A zászlóalj legénysége, amely jórészt még nem volt harcban, ennek hatására megingott. Deseő százados azonban a megrendült, hátráló embereket összegyűjtötte. Idejében érvényesülő bátor és erélyes fellépésével, valamint vitéz személyes példájával percek alatt helyreállította a rendet. Ennek köszönhető, hogy az ily módon új erőre kapott honvédek megállították az oroszok előretörését. Helyzetfelismerését és személyes példaadását a III. osztályú Katonai Érdemkereszt odaítélésével jutalmazták.

Farkas Gyula

Cs. és kir. 5. gye.

Azt a súlyos feladatot kapta 1917. augusztus elején a szatmárnémeti-i császári és királyi 5. gyalogezred, hogy foglalja el a tölgyesi szoroson túl az 1668 méter magas Nagy Ciblest, honnan az ellenség minden mozdulatunkat szemmel tarthatta. Hajnalban el is indult az ezred és az esti órákban megérkezett a Cibles lábához. Innen, rövid pihenő után éjfél tájban megkezdték támadásukat. Alig haladtak 200 lépésnyire, észrevette őket egy tábori őrs és tüzet nyitott rájuk, és az ellenséges ágyútűz is megkezdődött, a vitéz 5-ös legények feltartóztathatatlanul törtek előre s mindenütt legelől járt Farkas Gyula őrmester. Fatörzstől fatörzsig vitte előre embereit, majd villámgyorsan betört az ellenség árkába. A meglepett ellenség katonái kiugráltak állásukból s futásnak eredtek. A vitéz őrmester a menekülők után vetette magát. Mire legelsőnek fölért a Cibles tetejére, elborította a vér, de a győzelem elfeledtette sebét a ciblesi hőssel.

Bernhardt Tibor

Cs. és kir. 5.  gye

Bernhardt Tibor a szatmárnémeti császári és királyi 5. gyalogezred tartalékos hadnagya szakaszparancsnokként több alkalommal bizonyította vitézségét, bátor helytállását. 1917. november 3-án önként vállalkozott, hogy járőrével az állásainkat veszélyeztető 1623 méter magassági ponton lévő géppuskafészket megsemmisíti. Az esti szürkületben járőr élén észrevétlenül megközelítette a géppuskafészket. Kézigránátdobás után megrohamozták a géppuskaállást, rövid kézitusa után, melynek során Bernhardt hadnagy is súlyosan megsebesült, elfoglalták azt. A járőr sebesültjeivel és a zsákmányolt gépfegyverrel tért vissza a saját állásba.

Szabó Sándor

Cs. és kir. 5.gye.

Szabó Sándor, a szatmárnémeti 5. gyalogezred tartalékos hadnagya a Montello fennsíkról történt hátrálásunk alatt a 39. gyalogezred egyik századával utóvédként maradt vissza. Századával mindvégig hősiesen kitartott, ami által csapatainknak az ellenségtől való zavartalan elválását lehetővé tette. Nemcsak ez alkalommal, hanem számos más esetben is kitűnt vitéz és bátor magatartásával, úgyhogy a most tanúsított kimagasló magatartását megelőzően már a Vaskoronával és a Katonai Érdeméremmel tüntették ki. Mint zászlós, a kisezüst vitézségi érmet szerezte meg. Most kifejezésre juttatott kimagasló teljesítményéért a tiszti ezüst vitézségi éremmel jutalmazták.

Papp Gusztáv

M. kir. 12. h. gye.

Példás elszántsággal mentette ki 1918. június 20-án századját súlyosan, válságos helyzetéből Papp Gusztáv, volt szatmári 12. honvéd gyalogezredbeli szakaszvezető. Mert amikor egy olasz század virradatkor meglepően hátba támadta századát, egyszerűen „Hátraarc"-ot vezényelt, hősi elszántsággal katonái élére állt és az olaszokra vetette magát. Kimagasló példaadásával magával ragadta szakaszát, amellyel vitéz szuronyharcban nemcsak visszavetette az ellenséget, hanem 36 foglyot is ejtett.

Gyors és öntevékeny harcba lépésével igen nagy veszélyt hárított el, a fogságba jutástól mentette meg századát. A szuronyharc alatt súlyosan megsebesült. Korábbi vitézkedéseivel a nagy és kétszer a kis ezüst vitézségi érmet érdemelte ki. A most tanúsított példás magatartását igen nagyra értékelték elöljárói s ezért méltó jutalomként az arany vitézségi éremmel tüntették ki.

Szügyi Zoltán

M. kir. 12. h. gye.

1915. március 21-én Szügyi Zoltán, a szatmárnémeti 12. honvéd gyalogezred hadapródőrmestere, a Lupków környéki harcok alatt, a téli időjárás szörnyű zordsága következtében 18 főre apadt szakaszával, teljesen elszigetelt helyzetben, de annál szívósabban védekezve, az éjszaka folyamán túlerejű orosz támadást tartóztatott fel. Virradatkor, amikor Szügyi őrmester észrevette, hogy az ezred egyik százada az előtte megtorpant oroszok ellen támadásra indul, maga is előretört megmaradt kilenc emberével és páratlan elszántsággal, lendületes iramban rohanta meg az oroszokat. Ennek az volt a következménye, hogy az oroszok széjjelrebbentek, 171 katonájuk pedig megadta magát. Szügyi őrmester 18 honvédjéből végül csak heten maradtak életben. Ők helytállásukért a nagy Ezüst Vitézségi érmet kapták meg, míg Szügyi hadapródőrmestert a legsúlyosabb helyzetben tanúsított, kiválóan derekas magatartásáért az Arany Vitézségi Éremmel és soron kívül zászlóssá léptették elő.

Lőrincz Gábor

M.  kir. 12. h. gye.

Lőrincz Gábor            a szatmári 12. honvéd gyalogezred szakaszvezetője önfeláldozó vitézséggel harcolt  Bressanini hídfőnél 1918. január 16-án. A támadás megkezdésekor szakaszparancsnoka elesett, ezért  átvette a parancsnokságot. Szakaszát a drótakadályig előrevitte, robbantással utat vágott azon.  Szakasza élén elsőnek törtbe az ellenség állásába. Géppuskát zsákmányolt, annak bevetésével megkezdte az  állás felsodorítását. A küzdelem során súlyosan megsebesült, aminek következtében január 17-én hősi halált halt. Érdemeinek elismeréséül az I. osztályú ezüst vitézségi érmet adományozták részére.

Tamsula Péter

M. kir. 12. h. gye.

A 41. honvéd hadosztálynak a Piave folyó legalsó folyásszakaszában vívott harcai alatt, a volt szatmári 12. honvéd gyalogezred a Capo Sile-nél volt olasz hídfő ellen támadott 1918. január 16-án. Ez alkalommal Tamsula Péter tartalékos zászlós, szakasza élén kimagasló vitézséggel rohamozva, elsőnek tört be az olaszok védelmi vonalába, amelyet a hősi elszántsággal védekező olaszok minden ellenállása dacára és az eközben történt megsebesülése ellenére is, kimagasló példaadással magához ragadva embereit, jó darabon felsodort. A továbbiakban pedig addig harcolt, míglen a vérveszteség folytán összerogyott és csakhamar teljes elvérzés következtében a helyszínen hősi halált halt. Tamsula zászlós tehát a szó szoros értelmében az utolsó csepp véréig harcolt és ezt a példás magatartását értékelték elöljárói, amikor vitézségét, amelyet hősi halálával is megpecsételt, az arany vitézségi érem odaítélésével jutalmazták s ezzel a legnagyobb legénységi kitüntetéssel rótták le elismerésük és kegyeletük adóját.

Pap János

M. kir. 12. h. gye.

1917. február 14-én került állásba Kostanjevica mellett, a szatmári 12. honvéd gyalogezred. A sziklás, kopár karszton sokkal többet szólt az ágyú, a nagykaliberű gránátok szertevágó szikla-szilánkokkal sokszorozták a hatást. Az állások primitívek voltak, mert mozogni és építeni nem lehetett. Az első vonalat nem is lehetett erősen megszállani, a csapatok nagyobb része hátul tartalékban maradt. Az első vonal emberei kavernákban, barlangokban voltak elhelyezve, az árokban csak őrszemek, előtte pedig tábori őrsök figyeltek. Az olaszok rendszeresen megtámadták a tábori őrsöket.

A február 23-i támadás során az egyik őrs teljes személyzete megsebesült. Előbb 4 ember, majd a parancsnok sebesülten azzal ment hátra, hogy az őrs helyén nem maradt más, csak két halott. Erre új tábori-őrsöt küldtek ki, mely az ellenségre tüzelve találta Pap János honvédet, aki sebesülése dacára helyén maradt és feltartotta a támadó olaszokat. Pap honvédet azonnal tizedessé lépették elő és az I. osztályú ezüst vitézségi éremmel tüntették ki.

Kerékgyártó István

M. kir. 12. h. gye.

Kerékgyártó István a szatmári 12. honvéd gyalogezred hadnagya az 1917. október végén megkezdődött olaszországi előrenyomulást, mint a rohamszázad szakaszparancsnoka harcolta végig. A Piavénél azt a parancsot kapta, hogy a 82. dandárnak a folyón való átkelését erőszakolja ki és azt biztosítsa. A mindenre elszánt hadnagy 1917. november 13-ának hajnalán 18 emberével hat csónakon indult el a túlsó part felé. Az ellenség az átkelést észrevette és heves tűz alá fogta az átkelőket, kiknek jó része már a csónakokban megsebesült, vagy hősi halált halt. Kerékgyártó István hadnagy megfogyatkozott járőrével partraszállása után azonnal támadásba ment át. A olaszok ellentámadásai mindjobban érezhetőbbé váltak és már megkerülő mozdulatokkal fenyegették a hősiesen kitartó hadnagy kis csapatát. A harcban megsebesült Kerékgyártó hadnagy az ellenség minden támadását visszaverte és állását addig tartotta, míg annak további védelmét egy időközben megerősítésre beérkezett bajtársának át nem adhatta.

Hill Gyula

M.  kir. 12. h. gye.

A szatmári 12. honvéd gyalogezredben szolgált Hill Gyula tartalékos hadnagy. 1917 január-február időszakban Valeputna és Dorna Vatra közötti állásharcokban vett részt. A szemben állók rendszeres járőrvállalkozást folytattak. Hill hadnagy többször önként jelentkezett járőrszolgálatra. Január 20-án különösen bizonyította vitézségét. Felderítés közben a két vonal közötti senki földjén ellenséges járőrrel kerültek szembe. A harc elöl kitérni nem lehetett, így megütköztek, és ember ember elleni küzdelem során az ellenséges járőrt megfutamodásra kényszerítették.

Budai Vince

M. kir. 12. h. gye.

A szatmári 12. honvéd gyalogezrednek Orosz-lengyelországban Opaluv környékén vívott győztes harca után Budai Vince tartalékos hadapród szerzett osztatlan elismerést. Az általa vezetett szakasz a megindult orosz támadást megállította, majd harcállásukig visszaszorította az ellenséget. A küzdelem során szakaszának több tagja az ezred küzdővonala előtt sebesülten visszamaradt. A sötétség beálltakor, az oroszok élénk tüze ellenére, halált megvető bátorsággal felkereste a sebesülteket és elsősegélyben részesítette majd a saját vonalába hátramentette őket. Ezt a kiválóan derék, bátor és bajtársias magatartását Ezüst Vitézségi Érem II. osztályával jutalmazták.

Alkauer Béla

12. hv.gy.e.

A Piave partján, Ncrvesa-nál vitézül harcoló, volt szatmárnémeti 12. honvéd gyalogezredünknél kiválóan bátran és eredményesen harcolt 1918. június 19-én Alkauer Béla honvéd. Önként jelentkezve felkutatta az éjjeli sötétség leple alatt küzdőink hátába tört ellenséges osztagot, amelyet néhány bajtársa élén elszánt harcban leküzdött. Vitéz és bátor előretörése alatt hősi halált halt. Emlékét az arany vitézségi éremmel örökítették meg. Előző vitézkedéseivel kétszer a nagyezüst, valamint a bronz vitézségi érmet érdemelte ki.

Ha az első világháború szatmári hőseiről, jeles személyiségeiről esik szó, érdemes megemlíteni a Szabó-testvéreket is, akiknek történetét Fazekas Loránd írta meg, a művelődés.ro oldalon olvasható cikke teljes terjedelmében. A szatmárnémeti születésű Szabó Istvánt 1916. április 19-én sorozták be, és augusztus 28-án vonult be Egerbe, a Magyar Királyi 12. Honvéd Gyalogezredhez. Testvére, Árpád hasonló időben, ugyanoda. A keleti és a déli fronton harcoltak, ez utóbbin, vagyis az olasz fronton a 6. népfelkelő gyalogezredhez kerültek pótlásul, 64. hadosztály néven (a népfelkelő megnevezést azok az ezredek kapták, amelyek békeidőben nem léteztek, a háború közeledtével verbuválódtak a nép fiaiból, nem hivatásos katonákból). A piavei élvonalban István gránátszilánk-okozta halántéksérülést szenved, 1918. június 24-én meghal. A gyászoló család a Szatmár című újságban a következő gyászhirdetést jelenteti meg 1918. július 3-án: „Gyászhír. Fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk, hogy felejthetetlen, jó gyermekünk, unokánk és testvérünk, Szabó István a 12. népfelkelő honv. gyalogezred zászlósa, avasfelsőfalusi állami tanító, június 24-én az olasz fronton kapott fejlövés következtében Udinében hősi halált halt és június 26-án temettetett el a San Vitoi temetőben. Életét adta édes hazánkért. Legyen jutalma az örök élet koronája! A nemzet hálásan megőrzi emlékedet. Szabó Balázs atyja, Pucser Emma anyja, özv. Pucser Györgyné nagyanyja, Szabó Árpád, Szabó Gizella és Szabó Olga testvérei.”
Árpád betegeskedik, lelki traumával küzd, leszerel. Ekkorra már a katonák általánosan kiábrándultak, ráeszméltek, hogy az elhúzódó háború csak áldozatokkal jár (mindkét oldalon), véget vetnének a harcoknak. A Szabó család exhumáltatná és hazahozatná István hamvait, de erőfeszítéseik kudarccal járnak. Nincs megoldás, csak szenvedés a frontvonalon és a hátországban is...
Fazekas Loránd említett írását különösen a bemutatott levelezések miatt ajánlom - István és Árpád gyakori levélváltásban volt Gizella testvérükkel -, amelyek elénk tárják a katonák ragaszkodását az otthonhoz a messzi frontról is. (5)

Kérem kedvelje a blog Facebook-oldalát a legfrissebb bejegyzések gyors eléréséért, egyéb tartalmakért! 

Könyvészet:

1. Deseő Lajos: A m. kir. szatmári 12. honvéd gyalog ezred, valamint menet- és népfölkelő ezredeinek története. Budapest, Pécsi Egyetemi Kiadó, 1931. 340 o. 24

http://www.magyarezredek.hu/online-viewer-webapp/onlineviewer/62526#page/1/mode/1up

2. Deseő Lajos: Erdélyi ezredek a világháborúban (a cs. és kir. 2. gyalogezred, a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred, a cs. és kir. 5. gyalogezred, a szatmári 12. honvéd gyalogezred, a kolozsvári 12. honvéd gyalogezred, a marosvásárhelyi 22. honvéd gyalogezred, a cs. és kir. 23. vadászzászlóalj, a brassói 24. honvéd gyalogezred, a dési 32. honvéd gyalogezred, a cs. és kir. 37., 51., 62., 63., 82., 85. gyalogezred, az erdélyi huszárok), Budapest, é. n. 125 o.

http://www.magyarezredek.hu/online-viewer-webapp/onlineviewer/12732#page/2/mode/1up

3. Hősök naptára: http://www.hungarianarmedforces.com/hosoknaptara/

4. Popp Aurél – Ez is élet volt, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1977

5. Fazekas Loránd: Katonasorsok az első világháborúban. A szatmárnémeti Szabó-testvérek a vérzivatar forgatagában
http://www.muvelodes.ro/index.php/Cikk?id=1336