Ulmi skatulyákon evezve jöttek a svábok
Evezve,
illetve felhasználva a Duna folyását... De
kezdjük a végén. A legtöbb szatmári
ember tudja, hogy városunkban, illetve megyénkben a magyar és
román nemzetiségűek mellett nagy számban éltek svábok is. Mára
számuk erősen csökkent, a legutóbbi, 2012-es
népszámlálás eredményei alapján Szatmár megye 344 360
lakosából mindössze 5005-en vallották magukat
német nemzetiségűnek (4). De voltak a
múltban sokkal többen. A II. Világháborúban kezdődött meg
kivándorlásuk, 1944-ben öt teljes falu lakossága ment
Németországba a szovjetek bevonulásától, az igazságtalan
megtorlástól való félelmükben – ami hamarosan be is
következett az 1945-1949-es deportálásokkal. De sokan elmentek azt
követően is, még a '89-es változások előtt, amikor szökni
kellett a zöldhatáron és a rendszerváltás után, majd az Európai
Unióba való belépés hozta szabad mozgással.
És
most vissza az elejére. Hogyan
kerültek ide a németek, akiket svábokként ismerünk? A történelmi
Szatmár megyébe 1712 és 1838 között több, mint 8 000
személy érkezett főleg Ulm-ból,
Baden-Württemberg-ből, Bajorországból, Németországból (1). Ulm a
sváb hercegség egyik fontos központja volt. A sváb hercegség
pedig a kora középkori Keleti Frank Királyság és a középkori
Német Királyság öt törzsi-hercegségének egyike volt, és
hercegei a legerősebb német főnemesek közé tartoztak (3).
Miért
jöttek?
A
török háborúk és a Rákóczi-szabadságharc után Szatmár-megye
nagy része elnéptelenedett. Nem volt, aki a földesuraknak
megművelje a földet, a bécsi vezetés számára pedig fontos volt
a katolikus vallású megbízható német lakosság betelepítése.
Ez a szándék egybe csengett az Ulm-környéki elszegényedett
svábok szándékával, akik elhatározták kivándorlásukat (vagyis hozzánk bevándorlásukat). A
magyar földesurak hamar népszerűsíteni is kezdték körükben, a németországi falvakban, hogy házat, földet és kedvezményeket kapnak azok,
akik vállalják a költözést. A helyi földesuraktól elbocsátó
leveleket kaptak és gyalog vagy kocsival utaztak az Ulm-i kikötőig,
ahol Ulmer Schachtelnak vagyis ulmi
skatulyának nevezett, bárkaszerű
hajóikon indultak Magyarország felé, a Dunán leúszva (2). A
skatulyák, ahogy a képen látható, kis ház-szerű építménnyel
rendelkeztek egy bárkán, itt aludtak, ide húzódtak be az utazás
alatt, rossz idő esetén, itt védték javaikat a víztől, esőtől.
Ezt az utazást, illetve az ulmi skatulyákat számos képzőművészeti
alkotás megörökíti, mint az alább megtekinthető festmény,
votív kép, amely a Szatmári Római Katolikus Püspökség
Meszlényi Gyuláról elnevezett egyházművészeti gyűjteményéhez
tartozik. A votív képek (fogadalmi képek), amúgy hálaadás
céljából készült festmények – egy-egy család így fejezte ki
háláját Istennek, vagy jelen esetben a Szűzanyának
(közbenjárásáért) a sikeres utazásért, csodás gyógyulásért...
Az
első német telepesek, skatulyáikkal a Dunán Budáig úsztak,
innen kocsival jutottak el Szatmár megyébe. A több, mint 8 000
sváb a történelmi Szatmár megye 31
településén talált otthonra: Nagykároly, Csanálos,
Csomaköz, Mezőfény, Nagymajtény, Krasznabéltek,
Kaplony, Erdőd, Mezőpetri, Gilvács, Kálmánd,
Királydaróc, Tasnád, Túrterebes, Szakasz,
Krasznasándorfalu, Krasznaterebes, Nagyszokond, Szinfalu,
Alsóhomoród, Barlafalu, Szaniszló, Józsefháza, Nántű,
Kisdengeleg, Nagymadarász, Mezőterem és Tasnádszántó, illetve
Mérk, Vállaj és Zajta (1).
(2)
Az
idők során a szatmári svábok beolvadtak, sokan a német
anyanyelvet magyarra váltották. Mégis áldozatokká váltak a
svábok a II. Világháború végére. 1944. augusztus 23-áig a
román hadsereg a németekkel együtt a szovjetek ellen harcolt, csak
a végén álltak át a másik oldalra (erről itt, illetve itt lehet bővebben olvasni). Ennek ellenére a
szovjetek kártérítést követeltek Romániától azért a
rombolásért, amit seregével véghez vitt a Szovjetunió
területén. A szeptember 12-én, Moszkvában aláírt fegyverszüneti
egyezményben Románia vállalta, hogy hadisarc gyanánt 70
000 román állampolgárt küld a szovjet
területek újjáépítésére. Szatmár megyéből 5 000
svábot küldtek marhavagonokon Ukrajnába
és a Szovjetunió más területeire, de olyan személyeket is,
akiknek német hangzású nevük volt, illetve magyarokat. 16 és 45
év közötti férfiakat, 16 és 35 év közötti nőket vittek.
Nagy részük soha nem tért vissza, meghalt a bányákban, mérgező
anyagokkal szennyezett területeken végzet robotmunka közben, vagy
nagyon sokan: tífuszban. Meg kell jegyezni, hogy sokakat deportáltak
a Brassó és Szeben megyei szász közösségekből is.
Szatmári
svábok a megpróbáltatások ellenére még léteznek. Bár számuk
erősen megcsappant, őrzik még identitásukat. Kevesen beszélnek
már németül (is), a legtöbben magyarul, kevesebben románul
beszélnek otthon a családban. Főleg a Nagykároly-környéki
falvakban élnek, de Szatmárnémetiben is létezik egy közösség,
amely vasárnaponként német nyelven hallgatja a szentmisét (a
Kálvária templomban), évente sváb kulturális rendezvényeket
szervez – strudlifesztivált, sörfesztivált (Kis Oktoberfest), volt
rá alkalom, hogy májusfát állítottak a főtéren (2017).
A sváb identitást és kultúrát főleg az idősebbek őrzik, a
fiatalok közül sokan elmennek Szatmárnémetiből és egyetemi
városokban maradnak, külföldre mennek. Kérdéses tehát a
szatmári svábok megmaradása.
Hivatkozások:
1. Boros Ernő, A szatmári svábok deportálásának története, Nagykároly, 2010, Csíkszeredai Státus Könyvkiadó. A könyv elérhető itt: http://mek.oszk.hu/18800/18800/pdf/18800_1.pdf
2. http://vilag.transindex.ro/?cikk=22278
3. https://hu.wikipedia.org/wiki/Sv%C3%A1b_Hercegs%C3%A9g
4. http://www.frissujsag.ro/szatmar-megye-lakossaga-344-360-fo-2/
Megjegyzések
Megjegyzés küldése