A Katolikus Kaszinó és a Szent Cecil-egyesület háza – illetve a civil kaszinók

A „Cecil”-re sokan emlékeznek, hiszen még a múlt század második felében is oda jártak táncolni, szórakozni vagy előadásokat hallgatni. A Katolikus Kaszinó ezzel szemben a második világháború után megszűnt, így többnyire csak újságcikkekből és könyvekből tudhatunk létezéséről. Pedig a két intézmény szomszéd volt egymással a Széchenyi utcában és mindkettő nagy szereppel bírt Szatmárnémeti kulturális életében. Míg tehát a Cecil-ház sokak számára referenciapont a városban, a Katolikus Kaszinóról talán senki sem tudja biztosan megmondani, hol volt. Ezért is érdekes felkutatni a forrásokat és megvizsgálni a lehetőségeket: nyomozni az ügyben. Ezzel a rövid tanulmánnyal most arra vállalkozom, hogy felfedjem a „Cecil-ház” és a „Katolikus Kaszinó történetét”.

Mindenek előtt megint a Borovszky-féle vármegye-monográfiát érdemes felütni, amelyből kiderül, hogy Szatmáron, Bányán és Nagykárolyban már az 1800-as évek közepén volt kaszinó, melyekbe újságokat is járattak a tagok szórakoztatására. A századfordulóra polgári, kereskedelmi kaszinók, katolikus és protestáns legényegyletek is voltak, Széchenyi-, Kölcsey-körök, tűzoltó- és dalosegyletek, gazda- és szocialista körök és egyesületek szórakoztatták és művelték a társadalmat.

A Katolikus Kaszinóról azt tudjuk meg az említett monográfiából, Fechtel János tollából, hogy a Vigdorovics-féle telekre épült. Ezzel szemben Bagossy Bertalan ugyanabban a monográfiában, amikor a várárok nyomát követi, a Katolikus Kaszinó területét az Oravetz-féle telekkel azonosítja. „A kath. kaszinó a Vigdorovics-féle telket vásárolta meg 17,500 forintért, amelyet átalakítva és kiépítve, czéljaira alkalmassá tett. A város egyik jelentékeny kultúrintézménye, amely társadalom-, vallás- erkölcsi- és művelődésterjesztő feladataival valóságos missziót teljesít. A közönség valláskülönbség nélkül szívesen keresi fel. Nagy jótevője volt Meszlényi Gyula püspök, kinek jól sikerült ülő-képe az olvasóteremben ékeskedik.” (…) „Ha tehát tudjuk, hogy a Beke-féle telek ma a Borosné tulajdona, a Pap Péteré a régi postaépület, a Csermák Antalé a Günther-féle telek, az Oravetzé a Kath. Kaszinó”. A vár sáncának beazonosítása kapcsán azt is leírja Bagossy, hogy a kaszinó épülete magas erkéllyel rendelkezett: „a Korányi-telek kertjéig mindenütt a régi sánczok maradványait látjuk. Különösen feltűnik ez, ha a Katholikus Kaszinó magas erkélyéről tekintünk végig a tájon.”

Szintén Fechtel János írja a vármegyemonográfia Szatmárnémetiről szóló részében: „A templomköz sarkán találjuk a szatmári görög katholikus úgynevezett oláh templomot, melyet 1803-ban szenteltek fel. Mellette a kis paplak, szemben a katholikus kaszinó otthona. Kellemes szórakozási hely. Az olvasóteremben van felfüggesztve a segítő és jóttevő püspöknek, Meszlényi Gyulának igen sikerült képe. Második szomszédja a Czeczil-egyleti ház.”

És most tudjunk meg valamit a működéséről is: a Szatmárnémeti Római Katolikus Kaszinó vagyis közismert nevén a Katholikus Kaszinó, nevével ellentétben nem volt szerencsejátékok helyszíne. Egyfajta katolikus férfiklub volt verses-zenés előadásokkal, felolvasóestekkel, komolyzenei koncertekkel. Újjászerveződésekor (a kis magyar világban) írt alapszabályzatából kiderül, célja a katolikus összetartozás eszményének ápolása, a katolikus öntudat fejlesztése, a társadalmi béke előmozdítása, a magyar kultúra terjesztése, barátságos társalgás és szórakozás volt. Ehhez olyan eszközöket neveztek meg, mint az egyesület gyűlései, előadások és ünnepségek rendezése és azokon való részvétel, kérvények és feliratok felett való tanácskozás és határozatok, tudományos, szépirodalmi és szórakoztató könyvek, lapok, és röpiratok. A tagokat (172) arra kérték, hogy minden szabadidejüket lehetőleg töltsék a kaszinóban, hogy „társalogni összegyűlve meghonosítsuk ismét az annyi idő óta nélkülözött kaszinói életet.” Céljuk, „összegyűjteni a kathólikus férfiakat, akiknek a közéletben tekintélyük és súlyuk van; növelni az erőnket a tömörülés keretében; (…) mélyítsük kathólikus öntudatunkat és magyarságunk iránti érzésünket”.

A Katolikus Kaszinó 1874-ben alakult, de az első világégést követően, 1923-ban „a román állambiztonsági hivatalnak és az akkori görög katholikus plébános úrnak” tulajdoníthatóan arra kényszerült, hogy működését szüneteltesse. „1925-ben elveszítette otthonát, azóta nincs otthona a kaszinónak.” (8) Áll mindez az 1941. március 9-i keltezésű újraszerveződésről szóló jegyzőkönyvben (az alakuló ülést a Legényegylet nagytermében tartották). A második bécsi döntést követően ugyanis rövid ideig újra működött, újra lett épülete (visszakaphatta a régit), majd az 1948-as kultusztörvény következtében működése ellehetetlenedett. A Szatmári Római Katolikus Püspökség levéltárában találtam egy dokumentumot (10), amely 1948. október 18-án kimondja, hogy a Katolikus Kaszinó 1948. október 9-én feloszlatta önmagát (szeptember 13-án foganatosított eljárással bírói végzés alapján a kaszinót bezárták, valamint birtokba helyezték), az épületet pedig átadják tulajdonosának, a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyének, valamint kérik a főhatóságot, hogy adja bérbe az épületet a Magyar Népi Szövetségnek (MNSz) és a Kölcsey Múzeumnak, amely már bejelentette igényét. Ez a kaszinó feloszlatásakor írt jegyzőkönyvből is megerősítést nyer: „A Magyar Népi Szövetség kérdést intézett hozzá (a kaszinóhoz), hogy volna e arra lehetőség a fenti körlevél értelmében, természetszerűleg a Kaszinónak jogilag való megszűnése után, hogy felajánlhatnánk vagyoni állagunkat az MNSz mellett működő Petőfi Közművelődési Egyesületnek, amely székházunkba kívánkozik elhelyezkedni, egyidejűleg pedig óhajtaná a Református Gimnáziumban elhelyezett Kölcsey Múzeumának ide való áthelyezését még pedig az ügy sürgősségére való tekintettel lehetőleg nyomban, de egy szobát már azonnal is. A választmány egyhangúlag megszavazza a Magyar Népi Szövetség elnöksége által kérteket és a Múzeum részére nyomban kiutalja az utca felőli nagytermet. A választmány megállapítja, hogy az ingatlan felett nem rendelkezik, mert annak tulajdonosa a Római Katholikus Egyházmegye, azonban minden jel megvan arra, hogy a továbbiak során a bérlő a tulajdonos egyházmegyével megegyezik”. (9) Ugyanekkor az épületnek volt bérlője is, Anderkó Sándor, aki üzletet működtetett benne, de a birtokba helyezés okán megkezdte az üzlet likvidálását. (9) A Kaszinó elnöksége tartott attól, hogy mivel a törvényi keret megváltoztatása után már hivatalosan nem működhet, az épületet és az ingóságokat „elrekvirálják”, derül ki abból a levélből, amelyet Dr. Czumbel Lajos kanonok, a kaszinó elnöke a „Székesegyházi Római Katolikus Plébánia” fejléces papírjával ír az Egyházmegyei Főhatóságnak, sürgetve az ügymenetet és a bérbeadást. (10) Az egyházmegye beleegyezik, és kimondja, hogy a Magyar Népi Szövetségtől külön bérösszeget az egyházmegyei főhatóság nem óhajt elvenni, azonban a bérbevevő bér gyanánt az épület fenntartását és összes közterheit fedezni tartozik. (10)

Hogy ez a régi épület volt, amit esetleg a kis magyar világban visszakaptak, vagy már egy másik épület, arról nem találtam semmit (még a telefonszámát is megtaláltam, 185, de a címét nem), csak valószínűsítem, hogy a Széchenyi utcai, Cecil melletti emeletes épületről van szó.

Lássunk pár cikket a katolikus kaszinó működéséről:

„A kath. kaszinó estélye. A szatmári kath. kaszinó e hó 2-án a Cecil-Egylet nagytermében kiválóan sikerült felolvasó estélyt tartott, melyet nagy közönség hallgatott végig. Az elmaradt énekhármas helyett Tary Lajos adott elő ifj. Buchner Antal székesegyházi karnagy mély érzésű szerzeményeiből két szép magyar dalt. Pujda Margit meleg közvetlenséggel Tóth József tanártól „Gramofon korszak“ címmel egy sikerült monológot, dr. Fechtel János sűrű helyi vonatkozásokkal a farsangról olvasott fel sikerült humoros dolgot. A „Parasztbecsületből“ az intermezzót hárman adták elő u. m.: Grósz Ernő zeneiskolai tanár zongorán, ifj. Buchner Antal vadászkürtön és Schwegler Ferenc tanár harmóniumon. Végül Molnár Imre ügyvédjelölt Ferency János „Virradóra“ című apró szatírával szórakoztatta a közönséget, mely a hajnali órákig maradt együtt.” (Szamos, 1910. február 4)

„Estély. A kath. Kaszinó ez évi felolvasó és művészestélyeinek sorozatát febr. 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján nyitja meg. A műsoron ének, zene, felolvasás és szavalat váltakoznak a város legismertebb erőitől. A részletes műsort pár nap múlva adják ki. Az estély az orgonával felszerelt Cecil-egylet nagytermében este 6 órakor kezdődik Műsor után társas összejövetel és tánc lesz a kath. Kaszinóban.” (Szamos, 1910. január 16.)

„Felolvasó-estély. Nagy számú és előkelő közönség előtt ment végbe a szatmári kath. kaszinó e hó 5-iki felolvasó estélye a Cecil-ház dísztermében. A lapunkban már előzetesen közölt műsor minden egyes száma nagy tetszéssel találkozott. Különösen Dr Irinyi Tamás theol. tanár felolvasása a feminizmusról. Tetszett Herman László hegedűjátéka, Valamint Haller Jenő zongorajátéka. A közönség műsor után a kath. kaszinó termeibe vonult, hol társas vacsora, utána reggelig tartó tánc volt.” (Szamos, 1911. február 7.)

Már láthatjuk, hogy a Katolikus Kaszinó élete szorosan kapcsolódott a Cecil egyletéhez, ezért most vizsgáljuk meg ez utóbbit is:

A „Cecil”

Az 1874-ben (ugyanabban az évben, mint a kaszinó) alapított Szent Cecil-egyesület házát Irsik Ferenc (1822-1896) prelátus-kanonok építtette. Húsz évi kanonokságának (1875-ben nevezték ki szatmári kanonokká) összes jövedelmét jótékony célokra áldozta. Így vásárolta a Szent Cecil ének- és zene-egyesület házas-telkét is, amelyen felépült a ma Cecil-teremként ismert ház. A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye 1904-ben kiadott emlékkönyve úgy fogalmaz: „A Szent Cecil ének- és zene egyesület (Szechenyi-u. 15.) célja, hogy az egyházi zene művelőinek otthont, tanuló, gyülekező, szórakozó helyet nyújtson. Tagadhatatlanul sok érdeme van ez intézetnél Nitsch József, székesegyházi karnagynak, ki a korrekt egyházi zenét Szatmáron meghonosítva, ezzel az ország összes kórusait megelőzte, s ki Cecil-énekegyesületet létesítvén, az egyház ősi zenéjét lankadatlan szorgalommal tanítja, tartja fenn s műveli templomunkban. A 30 év óta működő Cecil-egyesület számára 18 ezer koronáért házastelket vett Irsik Ferenc, azt 20 ezer korona költséggel átalakíttatta, benne a székesegyház karnagynak ingyen lakosztályt rendelt s végül a díszterembe 5000 korona értékű orgonát vásárolt. E ház fenntartására a gabonaraktárul szolgáló pincehelyiség bérlete elegendő. (1)

A Borovszky Samu-szerkesztette vármegye-monográfiában Fechtel János a Cecil-egyleti házat úgy jellemzi, itt lakik a székesegyházi karnagy, itt tanul a székesegyházi énekkar, óriási terem, orgonával és zongorával felszerelve, hangversenyterem, amelyben felolvasó- és zeneestélyeket gyakran tartanak. (2)

A Cecil-ház éveken keresztül a kultúra fontos otthona volt Szatmárnémetiben. A Boromisza Tibor püspök által vásárolt székesegyházi harang szentelési ünnepségének kulturális programjait is a „Cecilben” rendezték 1925. október 18-án:

„Délután 6 órai kezdettel műsoros előadás volt a Cecil nagytermében. Műsor:

- Händl: Győzelmi dala, Cecil egylet énekkarától.

- Ünnepi beszédet mondott Dr. Scheffler János teológiai tanár.

- Melodráma: zongora, harmónium és hegedű kísérettel; szavalta Remetyán Marienne, zongorán kísérte Ficzere Mária.

- Alkalmi költemény Pakocs Károlytól

- Händl: Halleluja, a Cecil énekkartól

- Zárószavak: Dr. Göbl Alajos” (3)

Az 1900-as évek eleji sajtóban amúgy folyamatosan lehet olvasni a Cecil-ben tartott rendezvényekről – felolvasó estek, jótékonysági estek, „Színjátékok” (4), hangversenyek (5) – majd a második világégést követően, 1945-ben az épületet a hatóságok elvették (6).

A kommunista párt megyei kabinetje lett, gyűlések helyszíne. 1946. január 28-án a Cecil teremben adták át 7665 szatmári kommunistának, ünnepélyes keretek között a párttagsági igazolványokat. (7) Később folytak még benne pedagógiai tevékenységek is, rendeltetése rapszodikussá vált.

A Szent Cecil-egyesület egykori házát a változásokat követően kapta vissza a Szatmári Római Katolikus Püspökség és jelenleg felújítás alatt áll. Hamarosan a Proscenium alapítvány, vagyis a Harag György Társulat egyesületének előadó és műhelyterme nyílik meg ott.

A "Cecil" a százéves sematizmusban

A "százéves" sematizmusból

A "Cecil" tegnap és ma (fotók: Lokálhistóriák)

Boór Béla tanár úr úgy ítéli meg, ez az épület, vagy ennek elődje lehetett a Katolikus Kaszinó. Fotók: Lokálhistóriák.

És most hadd ejtsünk szót még a „civil kaszinókról” is, hiszen olyanok is voltak Szatmárnémetiben. Ezekre sem a szerencsejáték volt a jellemző, sokkal inkább alkalmat adtak az értelmiségi férfiaknak a találkozásra, eszmecserére, önszerveződésre különböző ügyek mentén, illetve a művelődésre. A legfontosabb civil kaszinóról tudjuk, hogy a Széchenyi utca és a Sugárút találkozásánál levő kis park helyén állt, közvetlenül a régi színházépület mellett. A Borovszky-féle monográfiából: „1845-ben a város tervet készíttetett egy kaszinó- és színház-épületre, Friedl János építész tervei szerint 1847-ben a színház felépült. Ez volt az országban a második kőszínház. Tóth István és Döme Lajos színtársulata működött akkor a városban s vette bérbe 150 frt évi bérért a színházat, még azzal a kikötéssel, hogy a két első előadás jövedelme a színházé. 1848 márczius 20-án nyitották meg kellő ünnepélyességgel. Ez a színház félszázadig szolgált hívatásának. A vidék csaknem minden nevesebb színtársulata játszott benne. Idő haladtával a nézőtér szűknek bizonyult s e bajon a város azzal segített, hogy 1857-ben 30 páholyt és terjedelmes karzatot építtetett hozzá, megkétszerezve ezzel a színház jövedelmezőségét. A mikor azután a város elhatározta, hogy az előbb kaszinónak épített, később városházul használt épületet kibővíti, s ahhoz dísztermet épít, egyszersmind elhatározta, hogy a tervének útjában álló színházat lebontatja.” (A szatmári színházakról, színjátszásról itt írtam.)

Muhi Sándor a 2003-ban kiadott Szatmárnémeti Városismertetőben így említi a civil kaszinót: „1899-ben azonban a színházat korszerűtlensége miatt lebontották. (…) A kaszinó hátánál, a színház helyén épült fel a Makay Endre (1847-1905) által tervezett városháza (1891), ezt egészítette ki a szintén városházává alakított régi kaszinóépület. Ezt az épületegyüttest a hetvenes években bontották le, a helye a püspöki palota mellett mindmáig üresen áll.” (11) (A régi városházáról itt írtam.)

1910. január 23-án megalakult a németi részen lakó polgárok kaszinója is, írja 1910. január 25-i számában a Szamos:

„Szatmárnémeti polgári társaskör.

A németi részen lakó polgár társaink egy régi óhaja teljesedett be e hó 23-án, mikor is megalakították a kaszinójukat, melyet az alapszabály értelmében Szatmárnémeti Polgári Társaskörének kereszteltek el. Az alakuló közgyűlés a Gubás- ipartársulat nagytermében folyt le hol a tagok nagyszámmal jelentek meg és általános lelkesedéssel az uj Társaskör elnökévé Dr. Vajay Károly polgármestert választották meg, ki késznek mutatkozott az elnöki tisztet elfogadni s egyben örömének adott kifejezést azért, hogy immár a Németi résznek is lesz olyan otthona, hova az ottani polgárok eljárva, ügyesbajos dolgaikat megbeszélhetik s azonfelül szórakozás szempontjából találhatnak otthont A polgármestert beszéde végén a jelenvoltak zajosan megéljenezték. Ezután alelnökül megválasztanak: Szombathy Ödön, Csaba Adorján és Uray Károly. Igazgató Komáromy István lett, kinek az új kaszinó létesítésében elévülhetetlen érdemei vannak, amennyiben ö maga körülbelül 300 tagot verbuvált össze, azonkívül az eszme megtestesítésében nagy agitációt fejtett ki. Titkárul Flontás Demeter, pénztárosul Bakó Józsefet, gazdául pedig Kiss Imrét választották meg egyhangúlag, közfelkiáltással. A választmányi tagok száma negyvennyolcz. A megjelentek nevében Sághy Endre mondott hálás köszönetét dr. Vajay Károly polgármesternek azért, hogy az ügy iránt olyan érdeklődéssel viseltetett és az elnöki tisztet elfogadta. Az alakuló gyűlés a polgármester zárószavai után azután véget ért.”

A kaszinók és egyletek eltűnése egybeesik annak a kornak a letűnésével, amelyben a pezsgő tenni akarás még eleven volt a közösségekben. Sok példát találtam és már többször írtam a szatmári közösségek életéről, társadalmi felelősségvállalásáról, szórakozásáról – gyönyörű lehetett, és mindent a háború vágott el. (A régi szatmári emberről itt írtam, a Kölcsey Körről itt írtam.)

A bejegyzés végén köszönöm meg Boór Béla tanár úrnak a mindenkori bátorítást és lelkesítést. Még decemberben beszéltünk ennek az írásnak a létrejöttéről és lám, fél évbe telt, míg megjelent.

És egy ráadás tárca a végére azok számára, akik még olvasnának a szatmári szalon-életről, ami több volt a kaszinónál is:

„Szalon-élet.

Szalon alatt rendszerint egy előkelő családnak azt a szobáját értjük, mely a tíz percznyi udvarias látogatások elfogadására van berendezve, hol az idegen meg se képes tekinteni nehány percz alatt a festményeket, szobrokat, virágokat, művészi becsű apróságokat, a mik ott – a család vagyonosságához és ízléséhez képest össze vannak halmozva. Csak egyet veszünk észre minden szalonban, a mi mintegy a levegőben van és ez a fesz, kimértség, udvarias hidegség, a formák szigorúsága és élettelensége. Pedig ha azok a festők, töltők, írók, zenészek megszólalnának akik ott műveikben képviselve vannak – be más volna az a szalon, be tele volna pezsgő élettel, szikrázó szellemmel, eleven humorral!...

Hát meg kell őket szólaltatnunk. Igen előkelő társaság az. A magyar irodalomnak, művészetnek, társadalomnak előkelő férfiai azok, kiknek társaságában az élet szebbik, jobbik fele tárul szemeink elé. Vagyis más szavakkal szalon-életet kell teremtenünk.

Szalon-élet csak a magasabb társadalmi igényű emberek közt fejlődhetik, kik művészi érzéket, intelligenciát, morális tőkét visznek magukkal a szalonba, honnan száműzve van minden alacsonyság. Szalon-életet mondva csinálni nem lehet, ahhoz szükséges egy ideálisabb légkörben élő társaság, mely az élet eszményibb, nemesebb oldalát élvezni tudja, s felül képes emelkedni a mindennapiság gőzkörén a szellemvilág tisztább, üdébb levegőjébe.

Ilyen magasabb életelvekkel bíró egyéniség akárhány lehet egy vidéki város társadalmában, a nélkül, hogy egymással valaha találkoznának. Látják gyakran, majdnem naponként egymást, de lelkeikben nem találkoznak együtt, hiányzik az oázis, hol egymást megtalálhatnák. Szabad óráikban fölkeresik a különféle kaszinókat, klubokat, egyéb szórakozás hiányában kártyáznak, tekéznek, összes tevékenységüket egy két társadalmi egyletben kimerítik s élnek anélkül, hogy a társadalmi élet szebbik oldalát valaha megismernék.

Városainkban eléggé ki van fejlődve az egyleti élet: a Kaszinó, dalárda, nőegylet, egy-egy irodalmi kör stb. stb. minden városban megtalálható s ezekben élénken lüktet a városi közélet. Hanem szalon-életet csak itt-ott elvétve találunk. Pótolják ezt sok helyen a zsúrok, családi estélyek, de a hol a főszerep – pardon! – Ganimédesnek és Bachusnak jut. Igaz, hogy ez az ősmagyar vendégszeretet csak úgy félvállról néz le a XX-ik század szalon emberére, ki nem tartja legfőbb virtusnak elrontani a gyomrát a sűrű pohárkoccintással, – igaz, hogy a magyar háziasszony még ma is holtra kínálja vendégét étellel s a házi úr az összes borát felhordatná egy éjjel vendégeinek – de hát ez más lapra tartozik. Akitől telik s akinek jól esik, hát csak ne is hagyja kiveszni az ősmagyar vendégszeretetet. Ennek ott, a hol helyén van, mindnyájan barátai vagyunk. Hanem a szalon-élet, az más természetű társadalmi érintkezés. Ott nem az a fő, hogy Bachusnak emeljünk oltárt, hanem ott a szellemi élvezet nyújt örömöt azoknak, kik azt élvezni tudják s akarják.

Képzeljük el, hogy egy szalonban vagyunk. Az előkelő család meghívott bennünket téli estén 9 órára, egy teára. Otthon nyugodtan, kényelmesen megvacsoráztunk s 9 órakor egy művelt társaságban vagyunk. Három, négy egymásba nyíló teremben oszlik meg a társaság. Külön csoportokban beszélik meg a napi eseményeket, országos politikai, művészeti, irodalmi híreket. Minden csoportban férfiak, nők vegyesen s élénken tárgyalják a város kulturális kérdéseit. Emitt a színházról, amott egy rendezendő műkiállításról, amott a város parkírozásáról,- csatornázás mikéntjéről esik szó. Egy csoportban a tisztviselői egyesület előnyeit fejtegetik, máshol tanügyi kérdéseket vitatnák stb. Tizenegy órakor teát hordanak szét, ki-ki a maga társaságában fogyasztja el, vagy ha épen egy pár falat hideg sültet s egy pohár bort akar, azt is talál a buffetben, mely egy külön szobában van szervírozva. Semmi kínálás, semmi tessékelés, ki-ki azt teszi, ami jól esik. Sem a háziak, sem a vendég nincs feszélyezve egymás miatt s nem ülnek terített asztalhoz, hogy ott egymást feszélyezzék. Ki-ki haza megy, mikor akar, de 12 órára mindenki otthon van.

Nos hát, ha egy ilyenforma estén részt vett valaki, érezni fogja, hogy a kellemes társaság mennyire nemesíti egész belső világát, megtermékenyíti elméjét, szélesbíti látókörét. Ilyen társaságot összehozni kaszinókban, vagy egyletekben lehetetlenség.

Egy városban öt-hat előkelő család ha szalont nyitna ilyen társaságok számára, annak kimondhatatlan haszna volna úgy egyesekre, mint a közéletre. Látjuk, érezzük, sajnosán tapasztaljuk, hogy a társadalom ízlése általában dekadens irányban fejlődik. A színházak maholnap orfeumokká válnak, a műízlést határozottan megrontják. A művészet a szeczessió szolgálatába szegődik s a közönség a valódi művészetben már alig talál élvezetet. A közéleti morál színvonala alább süllyed, s az embereket mindinkább megragadja a vastag önzés, a durva anyagig szelleme. Az ideálok fosztanak, vedlenek s maholnap nem marad számunkra egyéb, mint a mathezis.

Hol van az életnek szebbik fele? Ugyan ki törődik azzal ma? Panem et circenses! (Kenyeret és cirkuszt. Szerk. megj. lokálhistóriák) Egyél és habzsold fel mihamar az élet örömeit. Azután lesz, a hogy lesz.

Csakhogy ez undorral tölti el a nemesebb élvek után sóvárgó lelkeket. Ezek vágynak tisztább, üdébb levegő után. Ezekben van idealizmus a társadalom szebb jövője iránt. Csak alkalom kell hozzá és ezek apostolai lesznek a tisztább, nemesebb életelveknek.

Teremtsünk szalon-életet!

B-y.” (Szamos 1901. január 20.)

Hivatkozások:

1. A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye emlékkönyve, fennállásának századik esztendejében (Schematismus Centenarius) 1804-1904. Szatmár, 1904. Pázmány Sajtó.

2. Borovszky Samu és munkatársai, Magyarország Vármegyéi és Városai. Országos Monográfia Társaság, Budapest. 1908.

3. Sipos Ferenc, A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye története, kézirat.

4. Szatmár-Németi, 1901 (5. évfolyam, 1-52. szám) 1901-12-17 / 51. szám

5. Szatmár-Németi, 1902 (6. évfolyam, 1-53. szám)1902-01-07 / 2. szám

6. Ilyés Csaba, A Szatmári Egyházmegye jubileumi sematizmusa, Szatmári Római Katolikus Püspökség, Szatmárnémeti, 2006.

7. Doru Radosav, Ghid de oraş Satu Mare, Editura Sport-Turism, 1984

8. A Szatmárnémeti Római Katolikus Kaszinó alapszabálya és jegyzőkönyve – 1941. március 9., jóváhagyva 1942. április 16-án. Iktatószám: 1529/1942.

9. 1123/1948 iktatószámmal ellátott dokumentumok.

10. Dr. Czumbel Lajos apát, kanonok, a Kat. Kaszinó elnökének 1948. október 18-án írt levele. Székesegyházi iktatószám: 330. A Püspökség iktatószáma: 1129/1948. okt. 20.

11. Muhi Sándor, Szatmárnémeti Városismertető, Második, bővített kiadás, A Szatmári Turisztikai Technikum kiadványa, 2003.

12.Hungaricana.hu – A Szamos-t és egyéb újságokat itt lehet olvasni.