Az egykori szatmári emberről

A címben szerepeltethettem volna az egyszeri embert is akár, mert hát az 1920-körül született szatmáriak nagyon sok történetet tudtak az „egyszeri emberről”, ez is ilyen szatmári jellegzetesség volt, s én gyermekkoromban azt hittem, az „egyszeri” valami titokzatos, rejtett tulajdonságokat hordozó jelző, nem az „egyik vagy egykor volt” megfelelője. De vágjunk a téma közepébe.

Létezik-e szatmári jellegzetesség? Beszélhetünk-e szatmári emberről ma, amikor jelentős mozgás volt a múltban és van ma, ki- és bevándorlás városi szinten is? A beszédünk őriz még Szatmárra jellemző vonásokat, így talán az „ou”-hang a „jó” szóban, de már a legtöbben nem tudják, milyen volt a vidékre jellemző népviselet, milyen volt az itt élők jellemző temperamentuma, az ízes beszédük, az otthonaikra, épületeikre gyakorolt hatásuk?

Ezért vizsgáljuk meg most közösen az egykori szatmári embert a Borovszky Samu szerkesztette, 1905-ben megjelent vármegye monográfia alapján.

Előre bocsájtom, hogy a múltban Szatmár a vármegyét jelentette – erről írtam a korábbi bejegyzésben – és a szatmári jellegzetességet nem csak a jelenlegi megyehatárokon belül élők adták. Hatott a szatmárnémeti emberre a csengeri és a nagybányai egyaránt – ha nem más, a piacokon, vásárokon találkoztak.

„Szép, egészséges, barátságos nép ez, amilyen a jobb viszonyok között élő magyar nép szokott lenni. Inkább középtermetű, mint magas, inkább barna, mint szőke, bár gyakori, kivált a Tiszaháton, a sötét haj és erősen szőke bajusz. Nem kövérek, inkább szikárak és csontosok; de a jobb módúak között gyakori a köpcös termetű. Némely vidéken csupa kék szeműek, másutt barna a szem színe, amiből bizonyos keresztezésekre lehetne következtetni; a fajkeveredés különben kevés, hiszen alig volt közöttük idegen település. Csak a svábságnak és még inkább az oláhságnak lehet némi hatását észlelni” – írja Móricz Zsigmond a Magyarország Vármegyéi című sorozat Szatmár vármegyéről szóló részében. (Itt kérek elnézést azoktól, akiket az idézett szövegben levő megnevezés zavar, abban az időben ezt nem sértő célzattal használták, hanem így nevezték meg a románságot, hogyan például a szlovákokat tótoknak, a szerbeket rácoknak mondták.)

 Erdélyi Magyar Adatbank, Kriza János Néprajzi Társaság
Vásár Szatmáron - Koós Károly, 1972

A szatmári ember jelleméről leírja: "Jelleme is olyan, mint ő maga, mint élete, egyszerű, komoly és mégis inkább derült, mint borús. Nem savanyú, rideg, hanem belátó, értelmes, okos, s nem oktalanul tomboló, hanem vidám, tréfás, jó ízű. Jóindulatúak, türelmesek, csöndesek. Kevés a „bicskás”, bár nem ijednek meg a maguk árnyékától s nem hagyják a jussukat. Könnyű felfogásúak, olyan emberek akikkel lehet okosan beszélni; csak egy dologban nem értenek tréfát, politikai véleményükben. Az egész vármegye magyarsága „48-as”; mindenütt tiszta választások szoktak lenni, kivéve a nemzetiségi tájakat."

A szatmári magyarság néprajzi képéről azt írja Móricz Zsigmond: „Megvan ugyan a vármegyének a maga önálló jellege, de ezt mélyebben futó erek és idegek adják meg, amit felületes néző nem láthat meg az első pillanatra.

A vármegye az országnak legelzártabb alföldi részei közé tartozott; sőt részben ma is az. Valóban ősi szűz területeken nyit utat itt a vonat, mert utak nélküli, járhatatlan föld ez. A vármegye négy nyugati járásában alig gondozott földutak vannak s a talaj olyan nehéz, agyagos, hogy őszi és tavaszi esőzések idején hat lóval sem lehet átvontatni az üres szekeret a szomszéd faluba. Ez a rossz közlekedés okozza, hogy a vármegye szinte zárt terület volt. Talán ez is egyik oka, hogy Szatmár vármegye magyar népe a magyar faj legértékesebb részei közűl való. Mutatja mindjárt néprajzi megjelenése. Ezen a világtól elzárt vidéken él a legtisztább, legegyszerűbb életszokású s legkevesebb tájkiejtéssel tarkított nyelvű nép. Öltözete, ruházata, építkezése, életmódja, mind a legtisztesebb középútat jelzik a magyarság különféle vidékein élő szokások között. Annak is, hogy irodalmilag igen kevesen érdeklődtek e nép iránt, az a fő oka, hogy átlagos szemű embernek igen kevés itt a látnivaló. Kevés a rikító, kiabáló szín és hang, s nagyon is nyugodt az élet. Kevés a kuriózum, annál több a normális típus.”

 Erdélyi Magyar Adatbank, Kriza János Néprajzi Társaság
Vásár Szatmáron - Koós Károly, 1972

Hogyan öltözködött a szatmári ember, milyen volt a népviselet?

„A nép egyszerű, értelmes. Józan lelke ruházatán látszik meg legelőször. A szatmári nép ruhája igen egyszerű. Semmi dísz, semmi feltűnő a viseletben, sem a férfiak, sem a nők ruháján. A Szamostól fölfelé igen sok kendert termelnek, az asszonyok szőnek, fonnak, de csak házi használatra. Ebből kerül ki a férfiak és a nők összes fehérneműje s nyáron át munkában alig is viselnek egyebet, csak inget, gatyát, s legfeljebb mellyest, lajbit, hogy legyen hol tartania pipát, gyufát s ha kell, a bugyellárist (pénztárcát, szerk. megj.). A felső ruhát mindenütt készen veszik a vásáron s vagy posztóból, vagy különféle minőségű sötét szövetből készülnek azok. Fekete nadrágot, puszlit, ujjast viselnek. Fekete bőrcsizmát, bélelt, sima szárút, ványoltat; igen ritka helyen van a legényeknek harmonikás, ráncos szárú, csizmájuk. Nyáron, a tallóra, maguk szabnak ócska csizmaszárból bocskort. Fekete posztókalapot viselnek, melynek vidékenként megvan a maga formája, s nyáron széles karimájú szalmakalapot. Téli felsőnek a Tiszaháton fehér gubát viselnek, ez lefelé a Szamosháton sötétebb, úgynevezett darú-gubává lesz, míg a Szamostól délre, fekete hosszúszőrű, vagy a jobb módúaknál ragyogó, fekete, göndör szőrű „fürtös” gubát hordanak. Szűrt csak a Nyírségen látni és a bihari határhoz közel. Az asszonyok fehérneműje mind otthon készül, de pamutosabb vászonból, mint a férfiaké. Nyáron át egy-ingvállban dolgoznak s csak „pendely” van rajtok, ezenfelül olcsó kartonból szoknya. A fiatalok világos és virágos színeket, az idősebbek sötéteket hordanak. Ahogy a lány férjhez megy, többé nem veszi fel bodrosabb lánykori ruháit. A varrásban sehol ősi, eredeti forma; a blúz-szabás divatos már mindenütt. Régebben elől gombos, testhez simuló, a melleket erősen leszorító ujjast viseltek lányok, asszonyok; a termetet nem tünteti ki előnyösen a ruhájuk, lapos mellűek és vékony csípejűek, bár igen sok a takaros és szép leány; szoknyát sem viselnek tucatszám, legfeljebb három-négy van egyszerre rajtuk. Télen prémes, báránybéléses posztóbundát viselnek. A nyírvidékieknél a bőrbundát is hordják; a szegényebbek fehér gubát vesznek fel, mint a férfiak, sőt úgy szokás, hogy a gubát, míg új, az asszony, azután az ura viseli. Fehérneműiken sincsen semmi különösebb művészi ízlés. Nem szőnek olyan rikító virágos abroszokat, mint pl. az oláh asszonyok, sima szövés, csak keskeny csíkok, eperleveles, rozmaringos, szekfüves, rózsás, csillagos stb. mintákkal."

Erdélyi Magyar Adatbank, Kriza János Néprajzi Társaság
Aratás Szatmáron - Koós Károly, 1972

Milyenek voltak a szatmári emberek ünnepei a XIX. században?

„Karácsony estéjén megzendülnek a faluk, kántáló gyerekek járnak házról-házra s éles hangon visítják az éneket:

Krisztus urunknak áldott születésén

Angyali verset mondjunk szent ünnepén!

A karácsonyfát nem ismerik. Fenyőfa nincs sehol. Barátságos társaságokba verődnek csupán a családi körben s énekelnek egyet ősi szokás szerint. Karácsony reggelén megint útra kelnek a kis puják, sorba kocogtatnak az ismerősöknél, rigmust mondanak, amiért aztán krajczárt, kalácsot kapnak. Az emberek templomba mennek, úrvacsorát vesznek, nagy ebédet esznek s kompániákban verik agyon a délutánt s az ünnep másodnapját. Katolikus vidékeken divatos a karácsonyi betlehemjárás is és a vízkereszti csillaghordás. Húsvétkor nagy mulatság a locsolódás és a hímes tojás osztás; a Tiszahát mind a kettőben remekel, hímes tojásainak párját nem könnyű találni. Vannak ügyes hímező asszonyok, akik a berzsenyben főtt vagy újabban anilinnel festett különféle színű tojásokra a kiczczével virágokat, hímeket írnak, úgyhogy különféle virágok díszítik a fehér vagy színes alapú tojást. Pünkösdnek nincs ma már különös szokása, legfeljebb valami mulatságot rendeznek.

Az aratási vasárnapokon gyakran van kaláka, a mi azt jelenti, hogy ha egy gazda egy nap alatt le akarja aratni a búzáját, összehíjja kalákára az egész falu legény- és lány-fiatalságát. Ezek vasárnap hajnalban leszedik az egész termést. A gazda délutánra cigányt fogad nekik, bort hozat, kalákabált rendez, a hol reggelig táncolják a ropogós csárdást. Ma ugyan már sűrűn járják a falukat a „táncmesterek” s azóta divatja van a polkának, valcernek, – sőt a bosztonnak is.

És aztán az élet három legnagyobb eseménye nagy mulatsággal van egybekötve: a születés, házasságkötés és a halál. A keresztelő némely vidéken nagy teketóriával megy, de általában csöndesen folyik le, csak a keresztkomáék vannak jelen. Régebben a János, József, Mihály, András, Pál, Erzsébet, Zsuzsánna, Juliánna stb. voltak a leggyakoribb nevek, ma azzal pompáznak, hogy minél szokatlanabb s urasabb nevet adjanak a gyerekeknek: Elemér, Ödön, Zoltán, Emma, Etelka, Szeréna, Laura.

A lakodalom sem különbözik valami feltűnő módon például a szabolcsiakétól. Már a 14–15 éves fiú lányhoz jár. A hét bizonyos napján este beállít a lányos házhoz, leül az ajtó mellett a ládára és hallgat, no meg néha legyeskedik is a kislánnyal, aki a körmére koppint érte és duzzog. Lassan aztán mindig több szó kerül a legényre is, tőle is, az asztalfőhöz is közelebb jut, a leányt is könnyebben megkapja odakint egy-két szóra; hanem a csélcsapságnak nincs helye. A legénynek sem lehet több lányhoz járni, de a lánynak sem illik ám, ha sokan járnak hozzá. Megesik, hogy összetűz a két cseléd, vagy a két család, lassan elmaradnak egymástól s új udvarló köszönt be a lányos házhoz egy „csés jó stét”-tel; de nem mehet ez titkosan, csak nyilván, a szülők szeme láttára. Mikor aztán eljön az idő, hogy a fiatalok egymáséi lehetnek, ha megérett a házasság ügye, régi jó szokásból násznagyot kér fel a legény; ez elmegy a lányos házhoz s megkéri a lányt. Régebben nagy lakodalmakat tartottak itt is; egy hétig is tartott a dáridó. Ma 24 óráig tart. Reggel kezdődik és másnap reggel van vége. Bizonyos rátartással szeretik rendezni, azt mondva, hogy legalább vígan és bőséggel kezdődjön a fiatal pár élete; de azért már kevélységnek s oktalanságnak tartják a túlságos nagy lakodalmat, még ha telik is az illetőknek. Ártatlan fényűzés némely vidéken, pl. Milotán, a nyoszolyók nagy száma. 12–16 lányt is meghívnak nyoszolyónak. A lakodalomra az atyafiság s a közeli ismerősök közül, esetleg a községből a leghíresebb főzőasszonyt hívják meg „csömörfőzőnek” s kivált szegényebb párnál közadakozás-félével segítik elő a lakomát. A lakodalom hivatalos szokásai itt is megvannak. A násznagyok tréfásan kérik s adják ki a menyasszonyt, a vőfélyek pántlikásan járják be a falut, vezetik a menetet s kínosan betanult kántorversekkel kínálják fel a tálakat. De el nem hagyják a külsőségeket, legalább is mindet nem, mert akkor tán nem is volna igazi a lakodalom. Kiváltképpen nem maradhat el a cigány.

A lányok 18–20 éves korukban mennek férjhez, a legények a katonaság után házasodnak. Nem gyakori a korai házasság. A polgári anyakönyvvezetés óta is mindig elmennek a pap elé esküdni.”

A lakások berendezése nem nagyon fényes – írja Móricz Zsigmond: „inkább hűvös és szigorú benyomást tesz az idegenre. Az „első házat” rendesen tiszta szobának hagyják s csak akkor használják, ha osztozkodás útján a testvérek ugyanabban a házban maradnak. Ilyenkor az előbb házasodó legnagyobb fiú „a második házba” hozza a feleségét, abba a szobába, a melyet nem használtak, a legkisebb fiú pedig az öregekkel marad; a többieknek vagy külön házat építenek, vagy odaengedik az apósuk házához. Jellemző Kisarra, a hol mind nyelvben, mind szokásokban sok különös régiség maradt fenn, hogy a gyermekeknek a telekre építenek külön házakat s emiatt majd minden telken három-négy, sőt öt ház is áll; egyszerű, igénytelen, egyszobás kis házikók s úgy be van rakva velük a falu, mint vakondtúrással a rét. Csak a benszülöttek tudnak eligazodni a titkos átjáró utakon, a melyek udvarokon, kerteken, kerítéseken visznek keresztül-kasul s annyira rendes utak, hogy kedvükért a kerítéseken átlépő vagy átugró helyeket hagynak.

A nagy szobában van egy vagy két ágy. Szatmár felső részében nem vetik nagyon magasra, de a Nyírségen, ha nincs elég pehely-dunna, egy méteres szalmát raknak az ágyba s e fölé „póckolják” a párnákat, dunnákat; az egészet piros, vásári takaróval borítják le, hogy az ágy sokat mutasson. Két ablak között áll a komót. Fiókjaiban fehérnemű, tetején csinos szőttes abrosz; mely azonban csak éppen beteríti; ezen porcelánfindzsák, csészék, tányérok, gondos rendben és tisztaságban. Fölötte tükör a falon, mögötte a kalendárium. A tükör alatt a katonafiú kis arcképe; a nagyobbiké, a király, a trónörökös, meg Albrecht vagy József főherceg árnyékában, az ágy fölött lóg a falon. És ott vannak esetleg még az amerikai képek is.

A Tiszaháton az utcai, lentebb az udvari szobában szoktak lakni. Ez egyszerűbb, mint a másik. Itt is van egy-két ágy s ha kell még, gyalogágy; láda, lóca, asztal, székek; érdekes specialitása a Tiszahát némely falujának a diófa-kisszék, melynek egy darabból van a háta és az ülőkéje. A mestergerendára szegezve a kés-, villatartó léc, s körül a falon a padlás alatt lógnak „kollantyúkon” a „málészárasztó”-rudak, melyek a tornác-oszlopok között is ott nyújtóznak. Őszkor nagyon érdekesek e házak, a két-három sorjával felaggatott kukorica-kötések szép sárga csíkjaival.

A lakóház középső részét, a pitvart vagy konyhát nem használják. Lócák vannak benne két oldalt s a falon tányérok. Túlságos nagy bőség nincsen a tányérdíszekben. A nagybányai fazekasok színes alapú, fehér díszítésű edényei, zöld, fecskendezett üde színű tányérai s fehér falu, fekete díszű korsói járják az egész vármegyében.

Nagyon szép rendben van a ház s a háztája. A kis kertekre a Tiszaháton nagy gondot fordítanak s Pestről hozatják a mályvák, verbénák, tátogató, pillangó, szekfű, százszorszép magvát; egy-egy virág néha nagy divatba jön, így nehány éve a chrysanthemum, a mit ők „napvirágnak” neveztek el. De az már ritkaság, hogy valaki a háza táját fával, lugassal, futórózsával, vagy szelid és vadszőlővel vegye körül, legfeljebb egy-egy eperfa, vagy néhány kényén nőtt akácfa vet árnyékot rájuk.”

A szatmári beszédről ezt írja Móricz Zsigmond: „A szatmármegyei nép nyelve a tiszai nyelvjáráshoz tartozik. Legtisztább a Szamos mentén. A szamosparti sűrűn rakott kis falvakban az országnak talán legtisztábban beszélő népe lakik. Nincsenek diphtongusok, kettős magánhangzók, melyek a Dunántúlt, főleg Göcsej nyelvét oly különössé teszik. Nem harapják el vagy olvasztják le a mássalhangzókat, tisztán ejtik ki a ragokat; még mondatszerkezet tekintetében is sima és egyenletes a nyelv. Ha a hangtani tisztasággal akarjuk leírni a beszédet, meg vagyunk akadva, mert alig látszik meg a szövegen, hogy nem tiszta irodalmi a kiejtés. Természetesen meg van azért a beszédnek a maga hangtani színe, azonban a fonetika mai állása mellett, ezeket a gyönge árnyalatokat nem lehet lerögzíteni s kifejezni, legfeljebb a fonográf örökíti meg azokat a meglehetős kicsiny, de mégis állandó és jellemző hangszíneket, amelyek a szatmári ember beszédét más vidékek lakosai előtt rögtön felismerhetővé teszik. Hadd álljon itt e nyelvjárás jellemzésére egy, lehetőleg fonetikailag leírt meserészlet:

Mikor Krisztus urunk a fődön járt szem Péterrel, mentek mendegéltek, eczczer nyári időbe éppen aratáskor. Nagy meleg vót, hát a mint mentek, szem Péter nagyon mekszomjazott. Egy nagy csapat arató éppen az út mellett arattak, asz mongya szem Péter: – Jaj uram, be szomjas vagyok, mekhalok szomjan, úgy ihatnám; én megyek, kérek attól az aratóktól egy ital vizet. – Jaj Péter, asz mongya Krisztus urunk, ne menj oda, az egy nagy gazdának aratójai, azok nem fognak vizet adni. – Jaj uram, de nagyon szomjas vagyok, ha nem adnak, nem ütnek fejbe. És elment, kért egy ital vizet. Aszt felelték: – Bizony nem adunk mi, mert az ivókút nagyon messzi van arra elfele és már buza kevés van aratnivaló előttünk és déllére az ivókúthoz közzel fogunk menni aratni, hát már nem adhatjuk a vizet. Péter visszafele ment, oszt felelte Krisztus urunk: – No ugyi Péter, megmondtam, hogy ne kérjél vizet, mert azok nem fognak adni. Haladtak tovább szomjason. Megént találtak az út mellett két aratót, egy ember felségestől aratott. De akkor állottak bele egy darab fődbe aratni csak. – Jaj uram, asz mongya Péter megént, nagyon szomjas vagyok, én mekpróbálom ettől a szegény embertől. És elment, kért egy ital vizet. Az asszony mingyá lelökte a sallót, felkapta a korsót, kiöntötte és elszaladt, hogy friss vizet vigyen Péternek. És vitt friss vizet; ivott Péter. Visszamenvén Péter, így felelvén: – Jaj uram, áldd meg ezt a szegényembert, ezek kevesen vannak, szegények és mégis nem sajnált elszaladni friss vízért, félbe hagyni a munkát. Mire Krisztus urunk aszt felelte: – Meg van a mán Péter. Megint szólott Péter: – Jaj uram, verd meg aszt a nagy gazdát, mert sajnált egy ital vizet. – Az is meg van mán, Péter. A nagy gazdát megverte azzal, hogy kevés búza vót előttök, sokan vóttak, déllére le akarták aratni, hogy az ivókúthoz közelebb menjenek déllelni, de egész nap arattak, még sem fogyott le a búza, se nem haladtak semmire. Mindig dógoztak, még sem értek semmire. A szegény embert pedig megáldotta azzal, hogy ők kettecskén arattak, de mikor egy markot vágott, hat is vót dűlve mikor egy kévét kötött, hat is vót kötve. Csakhogy mikor észrevették magukat, a zegész nagy darab főd le vót aratva, még este se vót. (Krassó.)

(...)

Így beszélnek ők közönségesen. Az okos, szellemes, találó megjegyzések, a rejtett gúny, tréfa, humor csak úgy bugyog a szatmári emberből. A legutolsó kondás vagy kofa is gazdagon meg van áldva ezzel a lelki tehetséggel. Egy úr almát vett volna a szatmári piaczon. Habozva néz rá a kosárra s szórakozottan kérdi: – Meg lehet ezt enni? – Meg egyszer, uram. Elámúlva néz a kofára a vevő, érti is, nem is a választ s újra kérdi: – Édes, vagy savanyú? – Nem vótam benne. Persze, hogy tudja a kofa, hogy édes-e vagy savanyú, de jobban esik a lelkének az élczelés. Hát Károly Mihály uram, a ki Krassóról káposztát hord Váraljára eladni, nem igaz mintaképe a jóízű magyar parasztnak? Hogy ez a káposzta? – kérdi egy úr tőle, – Négy forint száza. – Nem azt kérdem, hanem hogy adja az egész szekérrel? – Négy forint száza, uram. Máskép nem adom. – Ej, csak tudja, mi van a szekerén. Számítsa ki, hogy adja az egészet. – Tudom, mi van a szekeren: káposzta, de egyesével sokat eladtam belőle, a pokol számolta hányat. Négy forint száza. – Ej, hova való kend, be nehezen számol. Károly Mihálynak megrebben a szeme a bozontos szemöldök alatt, eltörüli a harcsa-bajúszt kétfele s nagy jámboran szól: – Hájszen csak krassai vónék. Nálunk nincsenek ilyen okos urak, a kitül tanujjunk. De az urak bezzeg tuggyák-e, hány font a hód! – A két úr nagyot néz. Hány font a hold! Ez bizony van olyan fogas kérdés, mint hogy hány fej káposzta van a szekéren. Nem felelnek rá, hanem így szólnak: – Na, ne bolondozzon, hanem adja a káposztát. – Én nem adom, mert montam má, hogy csak olyan szegény ember vagyok; én asse tudom, hogy lehet, hogy a szakáll hamarább lett a világon, mint az ember. A két úr nevet is, boszús is, mert nem is álmodja, mi a felelet, csak sürgetik a káposztát. – Ejnye, ejnye, jó uram, legalább azt mondják meg, hogy mit csinál az Isten, mióta a világot megteremtette. – No, fordítsa a lovat, hajtson be avval a káposztával az udvaromra. Majd megolvassuk hát, hány zsákkal telik. Leolvassák a káposztát. Károly Mihály menne, behívják. Hatalmas ötliteres korsó áll az asztalon, mikor a házigazda rázárja az ajtót Károly Mihályra s azt mondja: – No öreg, innen addig ki nem megy, míg meg nem felel a kérdéseire. Látja ezt a butykost, ez majd csak kivallatja. – Hászen attul ijedek én meg – mondja az öreg, – mikor épen ez az én imádságom: Én Istenben bízom. Két kézre fogom. Ugy iszom. Aztán ki is vallotta, hogy a hold éppen egy font, mert négy fertály. A szakáll meg úgy lett hamarabb, mint az ember, hogy az Isten elébb teremtette a kecskét, mint az embert, annak pedig már volt szakálla. Isten ő szent felsége pedig világ teremtése óta nem tesz egyebet, csak aláz és felmagasztal.

Különben az egész nyelvük tele van közmondással, párbeszéddel, szólás-mondással. Pap József adorjáni lelkész pl. a falujabeli nép szájárul egy-két nyáron ezernél több közmondást írt össze; bár ezek között sok van a mely országszerte ismerős, de sok csak a megyében vagy a túrháton teremhetett és egy részük az illetőnek eredeti rögtönzése volt. Sok mesemondó is él még, a kik hét számra tudnak mesélni Királyfi Kis Jánoskáról, Napészak városáról, Vas Jankóról, Vilákszép Jánosról, Halókos Tilaferczről, Kis Miklósról vagy a János szolgáról, meg adomákat, tréfákat a három ügyes asszonyról, a lencse átkárul, a kajácsról, a farkas meg a kutya lakodalmáról stb."

És végül tekintsünk Szatmár vármegye etnikai színezetére, amelyről Móricz Zsigmond azt írja: "Szatmár vármegye népe két főelemből áll. A vármegye alföldi részét magyarok lakják, a hegyes részt oláhok. A két nép oly távol él egymástól, úgy elkülönítve, mintha két külön világ volna, bár van átmenet a két néprajzi terület között. A keleti oláhságnak előre nyúlnak telepei a színmagyar sík vidékre, viszont a hegyes tájon is vannak magyar szórványok. Ezeken az átmeneti pontokon a népélet főjellemvonása, hogy az alföldi oláhok teljesen magyaros életet élnek, míg a felvidéki magyarok bizony az eloláhosodás felé haladnak, minél gyérebb csoportokban élnek az oláh tengerben. E két uralkodó nemzetiségen kívűl svábok vannak, főként a nagykárolyi és erdődi járásban. Ezek földmívelésből élnek, mint a magyarok és sok magyar szokást vettek át; de minthogy rendesen egy tömegben élnek falvaikban, elég hűen őrzik eredeti jellegüket s ősi szokásaikat. A fehérgyarmati járásban tót telepítések vannak; de ezek már egészen beleolvadtak a magyarságba s még a faji jellemvonásukat sem őrzik meg az összeházasodások következtében. Vannak kisoroszok is a megye éjszak-keleti részében, de kevesen.

A vármegyét néprajzi tekintetben még nem kutatták fel s tudományosan közzétett adat alig van az egész vármegyéről.”

A nemzetiségek és a vallások megoszlásáról is ír. „A vármegye lakossága az 1900-iki népszámlálás adatai szerint 340,689 lélek. A népesség eloszlása, az uralkodó nemzetiségek és vallások szerint a következő:

Borovszky Samu és munkatársai, Magyarország Vármegyéi és Városai. Országos Monográfia Társaság, Budapest. 1908.

Minél jobban keletre haladunk a magyarság nyomán, úgy tűnik fel előttünk helyzete, mintha csak épen a végvárak maradnának meg a körülözönlő oláhság ostromló tengerében. Már az erdődi járásban, a mely a hegyek lábánál terül el, csak a főbb községek magyarok: Erdőd, Géres, Királydarócz, Krasznabéltek, Dobra. A vidéket már elborította az oláh áradat, a mely a hegyek közül óvatosan és szívós erővel halad nyugatra le, a síkra.

A vallási statisztika különben egy rendkívül érdekes adatot ád. A görögkatolikusok a vármegye lakosságának fele részét teszik s a magyarság száma mégis csaknem kétszer annyi, mint az oláhoké. Ez úgy lehet, hogy az oláhok, bár mind görögkatolikusok, kivéve a nagysomkúti járásban a néhány ezernyi görög keletit, 12.213 lélek, de ahol régebben települtek a magyarok közé, teljesen megmagyarosodtak s bár ősi vallásukat megtartották, ma már tiszta magyaroknak érzik és vallják magukat. Így például a fehérgyarmati járásban, mely Szatmártól északra a Szamos és a Tisza között terül el, 1692 görögkatolikus közül csak 9 mondta magát oláhnak, a mátészalkai járásban, amely a szatmári Nyirség, 7962 görögkatolikus között csak tíz akadt, aki oláhnak érzi magát s ezek is a beköltözöttek, a cselédek közül valók, olyanok, a kik rövid ideje szolgálnak itt és még nem tudnak magyarul.

Amint az oláhok általában görögkatholikusok, úgy a magyarság nagyrészt református. E magyarság ereje uralkodik azon a megmagyarosodott görögkatolikus tömegen, amely a magyar vidékeken él. A római katolikusok jórészben németek, vagy a beköltözött magyarságból kerülnek ki. A nagykárolyi s erdődi sváb települőkre is vonatkozik az az igazság, hogy ahol tiszta magyar nép között élnek, még nagyobb tömegekben is magyarrá váltak. Elszórva, itt-ott vannak tótok is a vármegyében, de ezek is megmagyarosodtak s csupán vallásukat őrizték meg.

Kisorosz összesen csak 234 van a vármegyében szétszórva. Nyilván a ruthén beköltözöttek is beolvadtak a magyarok közé. Szegény nép, s cselédek a tótok is, a ruthének is. Vannak kevesen horvátok és szerbek is; ezek főként ideiglenesen vannak munkában a nagybánya-környéki bányákban s erdőkben, hol elvétve olasz munkás is akad.

Zsidók aránylag sokan vannak, 21 118 lélek. A zsidók is főleg a földmívelés különféle ágaiból élnek. Azt is érdemes följegyezni, hogy oláh vidékeken, legfeltűnőbben a nagysomkúti járásban, a zsidók német anyanyelvűeknek vallják magukat.

A nemzetiségek magyarul tudása az országos aránynak megfelel. Magyarul tudnak a vármegyében 242,756-an; ha ebből levonjuk a magyar anyanyelvűek számát, 209,935-öt, 32,821 idegen anyanyelvű tud magyarul, az összes idegen anyanyelvűek negyedrésze. Megjegyzendő, hogy e tekintetben az oláhok állnak leghátrább, a németek pedig legelől. Például a 7 járásban, melynek lakossága majdnem 30 000 lélek, a 3755 magyaron kívül csak 1500-an tudnak magyarul. De azért örvendetes haladást lehet e tekintetben megfigyelni. 1890-ben az egész lakosság 68.7 %-a, 1900-ban pedig 71.3 %-a tudott magyarul, vagyis a nemzetiségeknek 1890-ben 23.6 %-a, 1900-ban 25.1 %-a."

Így tehát a XIX. században élt szatmári emberről.

Hivatkozás:

Borovszky Samu és munkatársai, Magyarország Vármegyéi és Városai. Országos Monográfia Társaság, Budapest. 1908.