Az ironizált város

Sokfajta városismertetőt írtak az idők során és ezek többsége természetesen szépeket és jókat gyűjt csokorba az olvasóknak. De vannak persze kivételek. Néha az újságírók nemtetszésüknek adtak hangot, sőt az irónia eszközeivel éltek, amikor Szatmárnémeti, illetve a városi közösség aktuális állapotáról írtak. És nagyon jól van ez így, hiszen akkor szabad a sajtó és az újságíró, ha megengedheti magának, hogy néha kritikával éljen, görbe tükröt mutasson az olvasóknak a város helyzetéről. Akkor ezt lehetett. Ma kételkedem, hogy sokan megtennék, hiszen könnyen az álláshirdetések lelkes olvasójává válhat a kritika szerzője. (Jómagam is kerültem már hasonló helyzetbe. Nálunk még így is jobb a helyzet mint mondjuk Németországban, ahol tényleg csak egy irányból fújhat a szél. Persze személyeskedni, bántani, megbélyegezni személyt vagy közösséget nem szabad, szerintem sem. Ezt is megtette a XX. század eleji újságíró néha. Csitt, nem politizálok!). De most inkább olvassunk két csúfondáros városbemutatót 1912-ből – ezekből is sok mindent megsejthetünk az akkori hangulatból:

„Látta-e tán Szatmár Várost Éjjel.

Szatmár, július 10.

Ne tessék megijedni! Nem lesznek leleplezések, nem lesznek botrányok; a legszelídebb nyárspolgári család asztalán is helyet foglalhat majd ez a lapszám, olyan ártatlan dolgokról lesz ebben a cikkecskében szó.

No igen, mert hisz Szatmáron nincs is éjjeli élet s azért, ha a mottó első sorát jól is választanánk meg, a második sort már okvetlenül úgy kell variálnunk, hogy „ne jöjjön velem és ne nézzünk szerte-széjjel.“

Mert hiába megyünk. Hiába járjuk be a város minden zegét-zugát, hiába járjuk le lábainkat térdig, éjjeli életből nem fogunk látni semmit. Igaz, telve van minden kávéház, telve minden étterem, telve a mozi, telve minden néven nevezendő kisebb-nagyobb korcsma, de ezek közül az előbbiek már jóval éjfél előtt, utóbbiak – jóval éjfél után ürülnek ki. S míg az előbbiekről nincs mit, utóbbiakról még éppenséggel nem érdemes írni.

Mert nézzük csak, hogy tulajdonképpen miben is nyilvánul meg minálunk az úgynevezett éjjeli élet?

Néhány jókedvű ember összeül, kvaterkázik és megiszik 3-4 usque 5 liter bort és egyszerre csak rózsaszínűnek látja a világot és nagybőgőnek az eget, jókedvében ölelgeti a rendőrt s mikor már nagyon de nagyon kedélyes a hangulat – eloltja a lámpákat az utcán.

Kevés változással így van ez majd minden rangú és rendű mulatságnál és csak

a finálé változik meg a mulatozók társadalmi állása szerint, mert a munkásféle embert agyba-főbe gyomrozza az öt „előállító“ közeg, míg az „urat” leigazoltatja, felírja a nevét.

Közös vonáa csak egy van ebben az „éjjeli” életben – s ez a hangosság. Úr, paraszt, munkás, jogász, gazdász, katona vagy hivatalnok – mind egyre megy, az éjjeli élet lármába, kurjongatásba, csend- zavarásba fül.

Hát ez a szatmári élet éjjel. Akár hétköznap, akár ünnepkor, a végakkordok mindig vagy a rendőrségen, vagy esetleg a bíróságnál csendülnek, a zűrzavaros koncertnek egy a vége – siralmas „katzen-jammer,“ amely vagy a pénzbírságot, vagy a fogházbüntetést kapja csendes, de mindenesetre kellemetlen társul.

„Látta ön már Szatmári éjjel?“ – Nem? Hát ne is jöjjön és ne is nézzünk széjjel, – mert igazán nem érdemes.”

(Szamos, 1912. július 11.)

A második cikket az Uránia bejegyzés megírása előtti kutatásom alkalmával találtam, de végül abba nem ollóztam be, mert több ez a moziról való apropózásnál. Tessenek csak nézni:

„Szatmári mozi.

Amint már hallani méltóztattak, városi mozi lesz. Szép egyenruhás, zsinóros és címeres. Ha van városi színház, miért ne lehetne városi mozi is, pláne, ha leperget valamit a községi pótadóból. Tekintettel erre a körülményre, a konkurencia elől a legszebb képeket előre leadogatom. Ismerős dolgok, mindennap látjuk, de a vásznon tömörítve jobban szemlélhetők.

A SZATMÁRI SUGÁR UTAK: dr. Jäger-utca, Posta-köz vagy bólintó-utca, Vajay-utca stb. stb. stb.

A KERTVÁROS. A kép szenzációs sikert fog aratni. Külföldről és Réztelekről nagyon sokan fognak eljönni, hogy megtapasztalhassák, hogy ilyen rövid idő alatt, hogy lehetett a Dinnyéskertet kertteleníteni, és két pont között a leghosszabb távolság elméletét oly praktikusan érvényesíteni, és magánérdekeket szűk keretek közzé szorítani.

MŰTÖRTÉNELMI EMLÉKEK. Majd felvonulnak a város nevezetes épületei: A városháza (a decentralizálás praktikus bemutatásával); a városi bérház (Fehér-ház) szociális intézmény; színház, melyre még eddig minden színigazgató ráfizetett, de már évek óta igen kicsinynek bizonyult. Állapota cúgos és reménytelen. A városi kórház szerencsére jól el van rejtve a fák között. Beteg, nagyon beteg. Szintén reménytelen. A régi posta épület. Már külseje is elárulja, hogy megérett a csákányra, helyiségeiben nem jó volna, ha rendészeti vizsgálatot tartanának. Különben a rendőrség nyert benne elhelyezést.

Városunk büszkesége: a Deák-tér. A szem az első pillanatra egy meleg, sárga folton pihen meg a déli oldal körül. Bántja a szemet az elhelyezése, de azt mondják szükség van rá. Nem fizethet rá a város, mert magán kézben van. Ha megbukik, legfeljebb felszedi a sátorfákat és nem rontja többé a tér perspektíváját. Szép is ez a tér, különösen ősszel és esős időben. Micsoda mozgalmas élet van az északi oldalon, ahova az ecsedi és ombódi magyarok lerakják a nagyfejű káposztájukat. Felejthetetlen dolgok ezek hetekig. Mikor már végre senki sem tudja felejteni, a szép emlékeket felszedik az utcakaparók szekerekre és átadják más helyen a további enyészetnek. Kedves, mulatságos, amolyan régi jó patriarkális időkre emlékeztet ez a mi parádés terünk, amely olyan, mint egy festmény, körül van keretezve szépen keramit rámával, amelyen lakktopánkában is lehet járni, de szerdai napon, ha egy kicsit megindul az eső, a rámán belül csak falusi ember merészkedhetik. Jövője bizonytalan. Vannak, akik ki akarják parkírozni, ezek többnyire nem Deák téri ház, sem üzlettulajdonosok. És vannak, – még pedig az egész piac – akik ellene vannak a szép ideának bizonyos ideális okokból. A parkírozás mellettiek már annyit elértek idáig, hogy nem kövezik ki, meghagyják vendégmarasztó eredeti mivoltában. Az ország egyik legnagyobb piaca, méreteinél csak az üzleti bérei magasabbak.

Deák tér (forrás: Szatmárnémeti Anno Facebook oldal)

A postapalota. Arról nevezetes, hogy tornya alól egy emeletet kifelejtettek. Különben éjjeli telefon és távirat szolgálatával kibővítik. A kir. kath. gimnázium. Pechje volt. Az Új Szatmár keresztül vitte, hogy az ablakait kipucolják és a jégvihar kedden mind beverte. Augusztusban már nem az igét, hanem rőfös, rövidárut, kitűnő mosószappant hirdetnek és adnak csarnokaiban.

A KATH. TEMPLOM. Egyedüli monumentális épületünk, amelynek egyik tornya a legjobb úton van, hogy a pisai tornyot utolérje. Kupolája az optikai csalódás bemutatására szolgál az ifjúságnak, míg a fronton elhelyezett dicső szent királyaink szobrain művészettörténelmi tanulmányokat végeznek, pedig szegények régen vágynak ki a Pelikánkertbe társukhoz, a megérdemelt nyugalomba. Ha már idáig jöttünk, nézzünk be a székesegyházba, melynek freskói arról nevezetesek, hogy igen sokba kerültek és Niemand Rafael pingálta az áhítat tompítására.

AZ ISTVÁN TÉR. Az ittlakók már nem bánnák, ha a teret parkíroznák vagy piacot kapnának. Ideje volna csakugyan Németire több gondot fordítani, mert a „ringelspiel” csak nem nevezhető vívmánynak.

SZENTVÉR. Gyönyörűen felparcellázott terület. Az új bakterológiai intézetet itt szándékoznak felállítani, közvetlen az új kórház mellett.

VÁROSI VILLAMOSTELEP, mely váltakozó árammal dolgozik, már t. i. (tudni illik szerk. megj.) a világító képessége váltakozó, míg az áram tarifája egyenletesen emelkedő.

A további természetbeli felvételek a legközelebbi alkalommal kerülnek vászonra.

AZ EMANCIPÁCIÓ. Szintén helyi felvétel, természetesnek éppen nem mondható. Berlinben pár évvel ezelőtt – hiszen a Tolnaiból (Tolnai Világlapja 1901-1944 szerk. megj.) ismerni tetszik, 25 pompás kötet lexikont ad ki ugyanannyi év alatt pár koronáért – dr. Pappné letette a soffőri vizsgát és azóta bizonyosan elnöke is a női soffőrök szakkörének. Ez akkor nagy szenzáció volt. Talán nálunk is ismétlődhetne az eset, ha automobil volna, no dehát nem lehet valaki sem püspök, sem mentőintézmény. Én mégis felfedeztem egy ilyen emancipált hölgyet Szatmáron. Nem a pneumatikus bőrüléses kocsin, sem a gummirádler bakkon, hanem egy rozsdás tóglásszekéren; aki azonban nemcsak hajtotta a gebéket, de egy maga el is hozta a téglagyárból a téglákat és le is rakta szépen bakkba mind a 250-et. De hány 250-et! Még most is rakja, ha valaki szegődni akar véle megmondom, hogy hol. Pontos jó fuvaros.

A RAVASZ ÖRMÉNY. Egyik nagykárolyi lapban, amelyben a koalíciós kormány megyei politikai hullája álhírlap-íróskodik, valami nagyot és fontosat akart írni a malom alatti politikai berekből, hát ismertette Lukácsot, mint „ravasz örményt.“ A jelen alkalommal nem akarnám az örményeket fehérre mosni, ami koloritjukat illetőleg nehezen menne, csak eszembe jutott Pál János bátyánk, a v. képviselő testület volt öreg, tiszteletreméltó bajnoka, aki szintén nem Árpádékkal jött be Etelközből.

Adót fizetett az öreg úr, miközben a pénztáros, aki mókás ember, évelődött vele. Persze az örményekről. Ebben a tekintetben János bátyánk nem ismer tréfát és haragosan távozott. Nehezen tudta elfelejteni az esetet. Ha találkoztam vele előhozta sérelmét. Ezután jött a Lukács nevezése. Mosolygó arccal jött felém: „Na látja, az örményből még miniszterelnök is lehet.“ A vármegyei lapot nem mutattam meg neki, hanem rendeltetési helyére juttattam!

A HALADÁS. Korkép és a gép. A korcsma nem is rúg ki a Szamosra, legfeljebb a részeg embereket rúgják ki az utcára, a Várdombra. Hires egy utca, nemcsak a kövezetéről, de arról, hogy minden részeg emberre esik egy-egy pénzügyileg nyilvántartott drága italmérés. Egy ilyenből elég kellemetlen nyekergő zene hallik ki a vásár után. Víg legények mulatoznak, húzza a cigány, akinek szintén kijutna az áldomásból, írná a költő. Lobogós ingű magyarok ülnek a jóféle kisüsti mellett és a fülükbe húzza vagy fújja a Pathé fróres grammofon Cie tűnélküli masinája „Paltó te drága rajkó...“ És magyarok fújják a refraint tele tüdővel.

Sróf.” (Szamos, 1912. május 19.)

Mindezek után megállapíthatjuk, volt hangulata a XX. század eleji Szatmárnémetinek, az emberek szerettek élni, és élcelődni a jelenségeken, történéseken.

Hivatkozások:

Az újságcikkeket a hungaricana.hu oldalon találtam.

A kép forrása: forrás: Szatmárnémeti Anno Facebook oldal