Ismerjük meg az egykori Szatmár vármegyét
A vármegye a magyar közigazgatás alapvető területi egysége volt 1000 és 1949 között. A második világháború után szervezték át a megyékre, amelyek területükben sem egyeznek a korábbi vármegyékkel. Így a Szent István alapítású Szatmár vármegye sem pontosan azt a területet fedte le, amit ma Szatmár megye, hiszen ahogyan a térképen is látható, a mai Máramaros megye nagy részét is magába foglalta, de Mátészalkát, vagy bizonyos, ma Ukrajnához tartozó részeket is. Elrugaszkodva mondhatnánk, a szatmári ember kollektív érzelemvilágában nem véletlenül szerepel ma is „sajátként vagy testvérként” Nagybánya vagy Mátészalka, hiszen egykor egy vármegye részét képezték Szatmárnémetivel.
De maradjunk a tényeknél.
Területe, felépítése
Az első világháborút követő országhatár módosítások során Szatmár vármegye (területe 1910-ben 6287 km²) nagy része (71,7%) Romániához került, kevesebb (27,9%) Magyarországhoz és még kevesebb (északon) Csehszlovákiához (0,4%). 1920-ban a Magyarországon maradt Szatmár- és Ugocsa vármegyei részeket egyesítették, majd 1923-ban a magyarországi beregi részeket is hozzá csatolták. 1940 és 1945 között a vármegye teljesen kiegészült és újraegyesült, majd a második világháború végével visszatértek a trianoni állapotok.
Az 1950-es évektől a térképeken a Szovjetuniót jelölték meg Szatmár megye északi szomszédjaként, 1991-től pedig a Szovjetunió szétesésével északon Ukrajnával lettünk határosak.
Visszatérve az első világháborút megelőző időkre, alapításától a vármegye központja a szatmári vár volt, bár gyakran előfordult, hogy a vármegyei közgyűléseket máshol tartották – így feljegyezték, 1338 és 1431 között többször volt a közgyűlés Csengerben, de tartották Gelényesen, Óváriban vagy épp Csekén is. 1800-tól 1920-ig az ispánsági központ Nagykároly, 1920 és 1940 között a magyarországi részé Mátészalka, a romániai Szatmár megyéé Szatmárnémeti, 1940 és 1945 között az újraegyesült vármegye ispánsági székhelye Szatmárnémeti, majd 1945 és 1950 között a magyarországi részé újra Mátészalka – a romániai Szatmár megyéé pedig Szatmárnémeti. Magyarországon 1945-ben cserélték le a vármegyéket megyékre.
A vármegyét járások alkották (a járások területi-közigazgatási egységek voltak a vármegyéken belül), melyek az idők során persze változtak. Az 1900-as évek elején kilenc járás alkotta (a nevükben a székhely-településükkel) Szatmár vármegyét: Csengeri járás, Erdődi járás, Fehérgyarmati járás, Mátészalkai járás, Nagybányai járás, Nagykárolyi járás, Nagysomkúti járás, Szatmárnémeti járás, Szinérváraljai járás.
A vármegye vezetője, első embere az ispán (majd a 16. századtól a főispán) volt, akit maga a király nevezett ki hivatalába. Bírói hatalma volt a várbirtokra és közigazgatási (piacfelügyeleti) hatalmat gyakorolt a vármegye egész területén. A hadnagya segítségével az ispán vezette a vármegyei hadsereget.
Az ispánt segítette a várnagy (maior castri), a királybíró (iudex regius a bíráskodásban), a várbíró (curialis comes), és az alispán (a középkorban udvarispán, vice comes). A bejegyzés végén részletezem a fontosabb hivatalokat betöltők névsorát.
Elhelyezkedését tekintve a vármegye az ország észak-keleti, Tiszán-túli részében foglalt helyet. Nyugaton Szabolcs vármegyével, északon Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyével, keleten Máramaros vármegyével, dél-keleten Szolnok-Doboka vármegyével, délen Szilágy vármegyével volt határos, illetve a dél-nyugati határ kis részét Bihar vármegyével osztotta meg.
Szirmay Antal így ír a határokról: „Határos napkeletről Ugocsa és Máramaros vármegyékkel, melyektől a Gérczi, Bikszádi és Avasi magos hegyeknek bérceivel, s Túr vizének folytával elválsztatik. Délről Kővári és külső Szolnoki Erdélyi Fejedelemségnek vidékeitől Bikkaljai hegyekkel elhasíttatik, északról a Tisza vize, és Bereg vármegye, s Ugocsának némely része között teszi határát, csakhogy Szatmárnak Torpa nevezetű mezővárosa, Szigetnek formájára Tiszántúl is kinyúl. Napnyugatról pedig Bihar és Szabolcs vármegyék a szomszédai. Vannak olyan helységei is, amelyek Erdélyi Felsőséggel összekeverve kormányoztatnak. Olyan Királydaróc mezőváros, melynek csak fele, Géres és Gyöngy, melynek egy harmada, Felső- és Alsó Szopor, melynek négy-ötöd része, Ilosvának 19. telekjei Szatmárhoz, a többi részeik pedig közép Szolnok és Kraszna Erdélyi vidékhez tartozandók. Czikó nevezetű szatmári falu pedig közép Szolnokba úgy benyúl, hogy körül fekvő, Gerdánfalva, Szélszegh, Tóhát és Süleméd erdélyi helységek által Szatmártól éppen elválasztatik.” (1)
Szilágy vármegye északkeleti sarka a Hunyadiak korában Szatmár vármegyéhez tartozott, a Nagybányától délre eső rész pedig Közép-Szolnok vármegyéhez. Ez utóbbi a XVII. században Kővárvidék néven önálló közigazgatási egységgé vált és így működött 1848-ig, amikor Erdély visszacsatolásával Szatmár vármegye része lett. (2)
Szatmár vármegye címere, pecsétje
A vármegyének sokáig nem volt címere vagy pecsétje. A vármegye nevében kiadott hivatalos leveleket a fő- és alispánok, a szolgabírók pecsétjével látták el. 1380-tól, már Bertalan Mester alispánságának idejében püspöki süveget ábrázoló pecsétet használtak, majd 1468-tól a négy szolgabíró között négy pecsétet osztottak szét – ezeken a Comitatus Zathmar szóegyüttest darabolták négybe: comit, tatus, zath, mar. Ez a négy pecsét kellett egy hivatalos levélhez. 1550-től törvény rendelte el, hogy minden vármegyének saját címere kell, hogy legyen, de a betűs pecsétek még 1721-ig használatban maradtak.
Szatmár vármegye díszes, ékes címere VI. Károly császár adománya, melyet az akkori főispán, Gróf Károlyi Sándor finom aranyra metszetett. A pecsét szövege: Sigillum Comitatus Szathmáriensis anno MDCCXXII. A külső kerület szövege: Salvum fac Domine Regem.
A pecsétnyomó hatsó részén: Cessit ALEXANDER CAROLO sub Caesare structum Francisco Károly praesens offere sigillum praeLaVDato CoMItatVI sVo beneVoLe. In ae De CaroLLIana VIgesIMa qVInta febrVarII.
A pecsétnyomó nyelvének egyik oldalán:
Installatore Illustrissimo, ac Reverendissimo Comite.
A másik oldalán: Domino Gabrielle Antonio Erdődi de Monyorókerék Episcopo Agriensi.
Az 1721-ben kiadott királyi pecsétes levél továbbá meghatározza, hogy a pecsétet vörös viaszra kell nyomni.
A pecsétnek kerületét ezen reáírás körülfogja: A Szathmár Vármegyének Pecséttye 1722. Eszt."
A régmúlt, az etnikai összetétel alakulása
Szatmár vármegye már 1237-ben említésre kerül, Gróf Micholai-nak, Zothmár Gróf fiának végrendeletében (a Mikolai nemesek ősei ugyanis a Zothmár-ok voltak, akik ezt a vidéket lakták). A testamentumot is tartalmazó könyvben leírják, Szatmár vármegyében szőlőt műveltek.
Hogy még messzebb nézzünk az időben, Anonymus szerint (akinek az írásai nem történelmi hitelességűek, de tartalmaznak beazonosítható elemeket) a honfoglaláskor a kazár (török nyelvű nép volt a kazár) Ménmarót uralta ezt a területet, akitől Szabolcs vezér hódította el. A történészek ugyanakkor szláv népet említenek, amely a honfoglalás idején nagyon gyéren lakta a területet, földművelésből élt és a betörések alkalmával az erdősségekbe menekült. Bagossy Bertalan és Domahidy István szerint a kazár elem sokkal inkább úgy került be a történetmesélésbe, hogy a honfoglaló magyarokhoz még Etelközben csatlakozott a kazarok egy törzse, a kabarok. „Az ilyen népeknek ősmagyar törvények szerint az volt a kötelességük, hogy háború alkalmával az első csatavonalban harczoljanak, béke idején pedig az ország határait őrizzék. Ilyen szolgálatot teljesítettek Biharban a székelyek, e vármegyében pedig a velök azonos kabarok a XI. században, mikor az örökös kun-besenyő betörések miatt Erdély birtoka Magyarországra nézve kérdésessé vált.”
A honfoglalás után a vármegyét a magyarokon kívül, Gizella királyné (Szent István felesége) telepítésére németek, II. Géza és IV. Béla telepítésére szászok és flandriaiak népesítették. Az 1800-as évek elejére ezek nagy része elmagyarosodott, de így is, a magyarok mellett jelen voltak a németek, oroszok és az „oláhok” is – ahogyan Szirmay megjegyzi.
Szatmár városa a jelentőségét annak köszönhette, hogy itt átkelő volt a Szamoson. A honfoglalás előtt ugye már vár állt itt, majd a város a sókereskedés központja lett, állítólag a király sójárandóságát is itt őrizték.
Szatmár neve Róbert Károly 1310-ben kiadott oklevelében megjelenik, ebben az ágostonrendi szerzetesek sójárandósága eladási helyéül a várost jelölik meg. (3)
A románság Bagossy Bertalan és Domahidy István szerint a XIV. század végén tűnt fel Szatmár vármegyében: "Az ország déli részeiben már másfél évszázaddal azelőtt vannak nyomaik, de Szatmár vármegyében még akkor teljesen ismeretlenek. Mikor azonban a török hódítás mindinkább előrehatol a Balkán-félszigeten, ez a pásztornép biztosabb telepek után néz és mind nagyobb számban keresi föl a Kárpátok bérczeit. Vajdái, vagy máskép kenézei vezetése alatt, úgyszólván észrevétlenül húzódik a havasok gerinczein, s rengetegek tisztásain át észak felé, míg egészen közelünkbe jut. Jellemző, hogy ugyanazon évben tűnnek föl Máramarosban és Biharban. 1326-ban adja Róbert Károly király a máramarosi Szurdok földjét Szaniszló kenéznek s ugyanakkor van szó a biharmegyei Hodoson lakó Negul vajdáról. Szatmárban még semmi nyomuk.
Máramarosban érzik magukat otthon, mert itt a német eredetű városok határát s az oroszoktól lakott völgyeket leszámítva, a havasok mind az övék. És itt hasznos szolgálatokat is tehetnek az országnak, mert őrzik határait; azért egy-egy tájékozatlan leleszi oklevélíró-szerzetes székelyeknek nevezi őket. (Szerk. megj.: A székelyek feladata is a határvédelem volt, de az ország keleti részén telepítették le őket.) Vajdáik részt vesznek a királylyal táborozásaiban, megbarátkoznak a magyar urakkal, felveszik ezek szokásait, sőt nemsokára ezek hitét is; az új haza méltányolja őket, úgyhogy az oklevelekben comes a nevük, sőt már 1378-ban Balk és Drág Máramaros és Szatmár főispánjai (lesznek). Minthogy Máramaros rengetegei összeköttetésben vannak Bereg hegyeivel és a szatmár-vármegyei Avassággal, mindkét helyre elszármaznak: előbb oda, mint ide. (...) Nemsokára dél felől is feltünnek. Balk és Drág vajdák ez időtájban szerzik meg maguknak adományul Kővárt és tartozékait (...) Az oláhok ezen a jól védett erdős vidéken elszaporodva, Szatmár vármegye sík területeire is bocsátanak ki később egyes rajokat, mikor a magyarságot a folytonos háboruk ott megritkították."
A vármegye népessége az 1804-es összeíráskor 224 769 fő volt, s ebből Szatmár-Némethi szabad királyi városnak a népessége 10 523, Nagybánya szabad királyi városnak 4 272.
Szirmay leírja, hogy az 1800-as évek elején a magyarok a teljes szamosközi és nyíri járásokban döntő számban vannak jelen, a Krasznaköz népességének két harmadát, Nagybánya népességének egy harmadát teszik ki. A svábok a Gróf Károlyi ház uradalmainak nagy részében alkotnak többséget, így Károlyban, Csanálosban, Fényben, Vallajban, Mérkben, Szaniszlóban, Csomaközben. Mezőterem lakosságának egy harmadát teszik ki. A nyíri járásban Mezőpetri, Nagymajtény, Kaplony, Kálmánd lakosságát képezik. A krasznaközi járásban Erdőd, Béltek, Királydaróc, Madarász, Tőketerebes, Gilvács, Szokond, Szinfalu, Sándorfalu lakosságának a többségét, a nagybányai járásban pedig Józsefháza lakosságának pedig egyharmadát adják az 1800-as évek elején a svábok.
Szirmay továbbá úgy fogalmaz: "Аz oláhok (a román nemzetiségűeket nevezték így a régi történetírók, akkor ez a megnevezés mentes volt a bántó célzattól) a rómaiaknak, az oroszok a régi dákusoknak és szarmatáknak maradékai а Nyíri és a Szamosközi járásokban csak imitt-amott elszéllesztve vannak, de a nagybányai járásnak kétharmadát, és a Krasznaközinek egyharmad részét teszik. A tótok még ide nem igen férkezhettek, csak Jánkmezővárosba, Cseke, Lázári, Sárköz és Pátyod nevezetű falukban kevesen, hanem a zsidók és a cigányok imitt-amott számosabban találtаtnak. Régenten, ami а közigazgatást illeti, а magyarok Kádárok által, kik ázsiai nyelven nem egyebek, mint Bírák voltak, a németek Fel Nagyok (Major villae), az oláhok és a cigányok Vajdák által kormányoztattak, az uraság jövedelmeire felvigyázó tiszt megnevezése pedig a magyaroknál a Major Gazda (Villicus), az oroszoknál a Sóltész (Soulteus), az oláhoknál Knyze (Kenizius-tótul főember) volt. Tudniilik a földesurak az erdős és kősziklás, haszonvehetetlen földeiket megnépesíteni, s haszonvehetővé tenni kívánván az oroszoknak és az oláhoknak írtani kiadták, és ezeknek a Sóltészt vagy Knézit elöljárónak rendelték." (1)
Szatmár városában (Szatmárnémetiben) 1757-ben jelentek meg a román nemzetiségűek, jegyzi a Magyar Városok 1941-ben.
A beszélt nyelvről, az itt lakók fizikai jellemzőiről és a vallásról azt írja Szirmay (itt kérek elnézést az olvasótól, akit megbántanak Szirmay sorai): "Amint három féle nemzet lakja ezen vármegyét, úgy a nyelv is, melyet beszélnek három féle: magyar, német és oláh. A magyarok magos termetűek, ékes képűek, fekete hajúak, merészek, makacsok, vígak és vendégszeretők, a feleségeik többnyire nagyon elhíznak. A németek, akik a királyi- és a bányavárosokat lakják, pallérozott, derék, szálas, jó erkölcsű emberek, de a sváboknak a salakja még csak a magyar vérrel össze nem egyeledik, gyenge szabású, kedvetlen képű, fehér vagy veres hajú, irígy, félénk, fösvény, tátott szájú, az asszonyi neme ocsmány, de igen tenyésző. (Szerk. megj.: itt kérek elnézést az olvasótól, ezek, és az alábbiak is Szirmay megallapításai, melyek kétség kívül igen erősek, bántóak lehetnek.)
Az oláhok közép termetűek, de igen vállasok, és erősek, a munkára restek, alattomba incselkedők, bosszúállók, részegesek és babonások, a fehérnép közöttük gömbölyű formájú és különös szépségű.
A vallás is három féle. A magyaroknál a római a közönséges hit és a reformáta vallás. Az oroszoknál és az oláhoknál az egyesült görög bé vétettek. Az augusztana valláson lévőknek még csak Nagybányán és Nagykárolyban templomuk vagyon. A nem egyesült görögök csak kevesen, a városokban, a kereskedők között találtatnak. A zsidóknak tévelygései is és mormolásai széltében megszenvedtenek." (Ez utóbbit jómagam sem értem. Mit akarhatott kifejezni az író?...)
A vármegye lakosságának nemzetiségi megoszlásáról 1910-es adatokat is megemlítenék (a Révai lexikonra hivatkozva): az összlakosság ekkor 361 740 volt, amiből 235 291 (65,1%) magyar, 118 774 (32,8%) román, 6041 német, 398 szlovák és 1236 egyéb nemzetiségű. A magyarok a csengeri, fehérgyarmati, mátészalkai, szatmári és nagykárolyi járásokban, illetve a három városban voltak túlnyomó többségben; a románok az avasi, a nagybányai, nagysomkúti és szinérváraljai járásban alkottak többséget, míg a németek az erdődi járásban képeztek nagyobb szigeteket.
A Magyar városok az 1910-es népszámlálás adataira támaszkodva Szatmárnémeti lakosságának anyanyelv szerinti megoszlását szemlézi: a 34892 lakos közül a nagy többségi magyar tömb mellett 986 vallotta magát román anyanyelvűnek és 629 német anyanyelvűnek. Ugyanitt megjegyzik, hogy a magyarul nem beszélők száma nem érte el az 500-at.
Az itt élők foglalkozásával kapcsolatban Móricz Zsigmond a Borovszky-szerkesztette 1908-as vármegye monográfiában leírja: az 1900-as évek elején mezőgazdaságból 254,121-en éltek – közülük 570-en voltak 100 holdon felüli birtokosok, 19,524-en kisbirtokosok, 7072-en kisbirtokos-napszámosok, 3074-en részes földmívesek. Végül 3467-en voltak napszámosok, és ők 8005 embert tartottak el.
A bányászat 3842, az ipar 33,072, a kereskedelem 6989 embert tartott el (az értékek a dolgozók és eltartottjaik számai összeadva). Végül közszolgálatban 3049-en dolgoztak és ők 5955 embert tartottak el.
Ami az iskolázottságot illeti, 1890-ben 40,1%, 1900-ban 47,3% tudott írni-olvasni, miközben az országos átlag 1890-ben 50,6%, 1900-ban 59% volt.
Természeti viszonyai
Nyilas István, Szellemy Geyza és Oblatek Béla a vármegye természeti viszonyaival kapcsolatban a Borovszky-szerkesztette vármegye monográfiában megjegyzi: „A vármegye felülete két főrészre oszlik. Nagyobb része, csaknem kétharmada, teljesen az Alföldre esik. Egészen annak a jellegét is viseli magán. A Szamos osztja két részre. A Szamostól délre hatalmasan elterülő homokos síkság van, amely északi részén a Nyírség hullámos, buczkás és ritka fájú szavannás, folyótlan képét mutatja; délre és keletre már erőteljesebb a szikes agyagtalaj s több a patak és az ér. A Szamostól északra a Tiszáig viszont dús, kövér talaj, lapos, fekete agyag-terület van, amelyen sehol halom nem akad szem elé, csak itt-ott egy-egy hajdani mocsárnak vagy morotvás, holt folyóágnak a lankája. Keleten viszont szelíd lejtésű hegyekkel halad és emelkedik mind magasabbra a hegyhát, míg a vármegye határán a Gutinban 1447 méterben tetőződik. Erős hegyi jellegű, de nem zordon és nem barátságtalan világ ez. Az erdős bérczek alá a Szamos és a Lápos mentén besímul az Alföld utolsó nyúlványa. Az alföldi s a hegyi tájak legszebb festői képükkel teszik kedvessé Szatmár vármegye képét. Változatos az, s a nyíri homok pusztaságától, a Tiszahát fűzfás partjáig, az Érvidék akáczos világától a Túrhát erdős tájaig, az Alföld minden tipusát megtaláljuk. Míg az ecsedi láp meg volt, annál gazdagabb volt a vármegye természeti szépségekben. Az ősnádasokkal borított óriás terület, a legutóbbi évtizedekig ősi világot őrzött meg a mai nemzedék számára. Most is hatalmas, s csaknem megdöbbentő benyomást tesz, kivált alkonyatkor, a koromfekete laza földű, végtelen lápfenék, amelyen óriási kukoricatáblák s búzavetések suhognak. A hegyvilág meg épen az ország legszebb tájképi szépségü részeivel versenyez. A nagybányai hegyek ólmos színű borongó levegőjükkel, a Vihorlát – Guttin derült bérczes-völgyes ágai, szebbnél-szebb tájékkal tárulnak föl a néző előtt. Költők megénekelték, irók, festők örökítették meg szépségeit.”
A vármegye méreteiről, főbb piacairól azt írja Szirmay Antal: "...hosszúságra nézve Reszege helységtől Kapnikbányai 17. szélessége 12. 9. 7. és ahol a legkeskenyebb 3., az egész foglalata pedig 110 négyszögű mért föld, melyből a száraz, művelhető 95, a víz és posványság 15 négyszögű mért földet teszen. (...)
A legfontosabb városai Szatmár, Károly, Nagy- és Felsőbánya, valamint Szinérváralja, melyeknek a vásárai a legnevezetesebbek. Külső kereskedők is ide jönnek - a havasalföldiek jó lovakat hoznak, az erdélyiek, máramarosiak, avasságbéliek pedig eleséget, bort, pálinkát, dohányt vásárolnak. Ezzel szemben a szalkai, csengeri, meggyesi, gyarmati, erdődi, bélteki, nagymajtényi és jánki sokadalmakban többnyire csak szarvasmarhát, lovat, sertést árulnak.
Folyói
Nevezetesebb folyóvizei között tudták a Tiszát, amely "sok halak nemeivel bővelkedő, hajózható, s azért töménytelen só köveknek, fa szálaknak, gerendáknak, szőlőkaróknak, deszkáknak, gyümölcsnek, gubacsnak, égetett- és kőszénnek vivője.
Második folyója a Szamos, amely alkalmatos volt régen, a Báthory fejedelmek alatt erdélyi kősó hozására, mely kötelességét most is véghez vinné, ha a sok iszaptól és elsülyedt számtalan tőkétől megtisztítanák. Azonkívül 123 malomnak kerekeit forgatni kényteleníttetik, melyeknek mindegyike különös gáttal elgátoltatott. Annyi gátok lehetetlen, hogy folyásában is őt ne gátolnák, azért mintegy haragra gerjedvén, sokszor már az érett vetéseket árjával elborítja, és a siránkozó lakosokat élelmüktől megfosztja. De hasznot is teszen, mert tavasszal igen zsíros iszappal a földet kövérítteti, s legjobb ízű kecsegékkel és potykákkal a megkárosított lakosoknak szolgál. A vidék, melyet folyásával kerülget Szamosköznek mondatik."
Harmadik folyója a Túr, amely szélességét tekintve a fél Szamossal vetekszik. Ez is néhány malomkereket hajt, az iszapja soványítja a földet, a halai is kedvetlen ízűek, de mentében legderekasabb tölgyes erdőlet nevel.
Negyedik folyója a Kraszna. Ennek a folyónak Szatmárban majd' semmi partja nincs, azért igen mellékes, a halai sár ízűek, szélein sok káka, nád és sás terem. A vidék, amelyen mendegél Kraszna-köznek neveztetik. A régi történetírók némelyike szerint a Kraszna eredetileg Majtény bal oldalán, Bobárt régi vára, Nagykároly és Kaplony mellett a Tiszába folyt, de a Báthoriak az Ecsedi vár felé kanyarították, hogy ezzel is segítsék bevehetetlen voltát.”
Szirmay a Batár és a Lápos folyókat említi még, illetve a kisebb folyóvizek között a Szaszár, Fernezely, Terep, Homoród, Balkány folyókat, patakokat.
Az Ecsedi láp
A tavak között a legnagyobb az Ecsedi tó volt, melynek 1730-ban a hossza 7, szélessége 4 mért földnyire (vagyis mérföldre) terjedt, a századfordulón pedig még mindig 4 négyszög mért föld (négyszög mérföld = négyszögű tér, melynek mindegyik oldalvonala egy mérföld hosszú) és 25 négyszög öl (megj. 1 öl oldalhosszúságú négyzet = 3,6 négyzetméter) volt a kiterjedése.
A Nyírség és Szatmári síkság határán fekvő Ecsedi láp legendás volt. Az Alföld legnagyobb, összefüggő mocsárvilágában már a magyarok bejövetelekor vár állt, amelyet az emberek sárvárként emlegettek. Ez nem azonos a híres Ecsedi várral, amely a láp négy szigete közül a legbelsőn épült, a Gutkeled nemzetség ősi birtokán. 1329-től az említett nemzetséghez tartozó Bátori Bereck fiak szerezték meg a várat, és a család 1605-ig birtokolta azt. Ezt követően a Somlyai Báthoryak-é lett. 1613-ban, Báthory Gábor halálával a királyra szállt a tulajdonjog, aki Bethlen Gábornak adományozta azt, Bethlen István, majd Rákóczi György, Báthory Zsófia, I. Rákóczi Ferenc birtokolta a várat. Az ecsedi várat 1619-ben a legjobban felszerelt magyar várak között tartották számon. II. Rákóczi Ferenc az elavult szatmári vár helyett Ecseden akart egy, a kor kívánalmainak megfelelő várat kialakítani és fenntartani, 1711. február 16-án azonban a várat a császári seregek szerezték meg, a Rákóczi-szabadságharc leverése után pedig, 1718-ban az ecsedi vár védműveit, más magyar várakkal - így a szatmárival – együtt, Lipót császár parancsára lebontották, félve attól, hogy a kuruc csapatok bázisává válhat, ahol azok újra megerősödhetnek.
Az Ecsedi-lápról azt is feljegyezték, hogy voltak olyan csalóka zöldelő helyei is, amelyek alatt a „lappangó posványság a barmokat és az embereket úgy elsűlyeszti, hogy onnan ki nem gázolhatván a szomorú halál áldozataivá lesznek”. (1)
A 350-400 négyzetkilométer kiterjedésű lápot 1898-ra csapolták le. 1889 augusztusában megalakult az "Ecsedi láp-lecsapoló és Szamos balparti árvíz-levezető és belvíz-szabályozó társulat" gróf Károlyi Tibor elnökletével, amely a Szamos és a Kraszna (melyek áradásaiból táplálkozott a láp) elkanyarítását tervezte meg és hajtotta végre. A századfordulón már mezőgazdasági tevékenységeket kezdtek a területen.
Az Ecsedi lápról irodalmi igényességgel ír Berey József a Borovszky-szerkesztette monográfiában, például a hiedelmekről:
"Régebben a lápot inkább képzelték, mint ismerték; ami természetes is, mert járhatatlan lévén, a kutató előtt csak egyes részek voltak megközelíthetők. A képzelet azután csudálatosan borzalmas képet alkotott róla. Megnépesítette sárkány-kígyókkal. Igy a kihalt, híres Báthoryak czímerében levő három sárkányfogról, körítve a farkát rágó sárkány-kígyóval, azt hitték, hogy egyik ős (Bátor Opos) az ecsedi lápban lakó kártékony sárkányt megölvén, innen nyerte czímerét. A családi ereklyék között II. Rákóczi Ferencz látta is a buzogányt, melylyel a sárkány megöletett, de megjegyzi róla, „hogy e fegyver kicsinysége igen kétségessé teszi a hagyományt”.
A sárkány-kígyókról való hiedelem mindvégig fenntartotta magát. A múlt század végén is akadt lápot járó pákász, ki teljes meggyőződéssel állította, hogy látott piros tarajos sárkányt, rá is lőtt, de az nem ártott annak, mert nyomtalanul eltűnt.
Közhiedelem volt a feneketlen mélység is. Állítólag száz öles kötél sem ért feneket."
Az író a láp valós képét is elénk tárja, saját élményeire építve: "Érdekes látvány volt valamely magaslatról, például Sárvár dombjáról széttekinteni a lápon. A gyenge szellőtől is hullámzó terület a zajgó tenger képét mutatta, mely végtelen messzeségig terült el, felületén apróbb-nagyobb zöld szigetekkel: az éger-erdőkkel. A belső, alig ismert és látott óriási területen csak nád, folyófüvekkel és égerfa, alatta finom pázsitjával, tenyészett. Nehéz, valósággal küzdelmes út volt: áttörni a nádtengeren az égererdőig. Minden szál nád erős folyófűvel volt összebogozva a többivel, úgy hogy az úttaposással három méternyi szélességben hajolt meg a vékony, karcsú növény és a mint felszabadúlt a láb alól, azonnal visszaállott eredeti helyére. Több órai kínos vergődés után ér csak véget a nád birodalma. Előttünk az éger-erdő. Felséges kép! Sugár fák nyúlnak fel a magasba, összefont koronákkal, alácsüngő apró tobozokkal. Az egész erdő alját egyenletes zöld pázsitszőnyeg borítja. Minden fa alsó része egy méternél magasabb kúpból nyúlik ki, mely kúpot a szétágazó gyökérzet alkotja. A kúpot is finom pázsit szövi be.
És néma csend köröskörül. Mintha az érintetlen őstermészet e birodalmában semmiféle élet sem ütött volna tanyát. Nem is embernek való lakóhely ez. A lepihenő test, akárcsak nedves szivacsra dőlne, belesüpped a nedves tőzegbe."
Az Ecsedi láp a 3. katonai felmérés térképén, 1910-ben
Hegységek
A vármegye Szatmárhoz közeli nevezetes hegyei között tudták a sárközi-józsefházi-aranyosmeggyesi és újvárosi vonalba tartozókat, az avasi, bikszádi, és szinérváraljai hegyeket. (Itt jegyzi meg Szirmay, hogy az Avasi kerület a nevét onnan kapta, hogy erdei megmohosodott, megavasodott fákkal bővelkedtek. Már Gróf Csáky István 1666-os adománylevelében Districtus Avasságh-ként említik, a szatmári várhoz tartozóan.
Szintén néveredet: Szinérváralja, pedig a várhegyéről is kapta a nevét, melynek tetején régen kies vár állt, de már az 1800-as években eltűntek fenékkövei is.)
A vármegye további, fontos hegyei a Fernezelyi, Rozsályi hegyek, illetve a Fekete hegy, amely egy mély, jó vizű tavat, a lakosok szerint tengerszemet foglalt magába, illetve melyen „mint szagára, mint jóságára Indiai Thee”-hez hasonló fű termett. Szintén a fontos hegyek között tudták a Gút, a Keresztszeghi, Bikkallyai hegyeket.
A hegyekben érces, savanyú, sós orvosló források fakadtak. A bikszádi, nagy- és felsőbányai, fernezelyi, vám- és bájfalusi forrásokra fürdőházak is épültek melyek vizei „büdös, köves, sós, vas és bézárt levegőnek részecskéjéből állnak, s mivel kedves illatúak, a lakosok által borkútaknak neveztetnek – a vámfalusi a legkellemesebb, a bikszádi a legsósabb.” (1)
Az 1905-ben írt Borovszky-féle vármegyemonográfia már megjegyzi, "a Bikszád fürdő ma már országszerte ismert, elsőrangú gyógyfürdő, amelynek vize a legkitűnőbb konyhasós égvényes savanyúvizek között is az első helyen áll, s ivásra és fürdésre egyformán jó. A vizet csakugyan millió üvegszámra küldik szét az egész föld kerekén. Kénes, vasas, sós- és savanyuvízforrások vannak Bajfalun, ahol az állam tart fenn fürdőt, Vámfaluban a Mike bércz alatt a Büdössár, Tartolczon, Nagybánya, Felsőbánya, Fernezely, Felsőfalu, Színérváralja határában, Turvékonyán, ahol a máriavölgyi fürdő van, Avasujvároson. A legtöbb égvényes sós, savanyuvíz-forrás."
A történetírók Szatmár vármegyét arany és ezüstbányái okán a leggazdagabbnak tartották az összes közül. Különösképp a nagybányai és -környéki bányák adták a nemesfémeket. (Itt jegyzem meg, hogy Nagybánya régi neve Asszonypataka volt – korábbi elnevezése a királyné (Gizella) birtokára utalt.)
Az éghajlatról
Érdekes megfigyelni Szatmárnémeti és Nagybánya századeleji (1905-ös) éves átlaghőmérsékletét: 10 °C Szatmárnémeti és 9,3 °C Nagybánya.
A havi leosztásban pedig Szatmárnémetiben Január 1905-ös átlaghőmérséklete -7,1, Február 1,5, Március 5,5, Április 8,9, Május 16,6, Június 19,7, Július 22,5, Augusztus 22,7, Szeptember 17,9, Október 7,5, November 7,2, December -0,4.
Nagybányán Január átlaghőmérséklete -7,8, Február -2,7, Március 5,0, Április 8,6, Május 16,1, Június 19,9, Július 21,2, Augusztus 21,5, Szeptember 16,3, Október 7,4, November 7,3, December 1,0.
A Borovszky-szerkesztette vármegyemonográfiában Nyilas István, Szellemy Geyza és Oblatek Béla kifejti továbbá: „Szatmár hőmérséklete melegebb és szárazabb; alföldi jellegű, míg Nagybányáé hűvösebb és nedvesebb: mint Erdélyé. A légnyomás középértéke Szatmáron 750,6 mm. Nagybányán 742,0 mm. Szatmár sokkal szelesebb, mint Nagybánya; itt a nyugati szél uralkodik, ott a délkeleti s délnyugati. Csapadék tekintetében különösen nagy az eltérés. Nagybányán aránytalanul több az eső, hó, stb. mint Szatmáron. Az évi csapadék összege ott 1130, itt 553 mm, s a csapadékos napok száma ott 158, itt 103. Erősen esős hónapok a hegyvidéken április, június, szeptember, október, november hónapok, a síkon csak októberben volt jelentékenyebb csapadék.”
Petőfi a helyettes főispán beiktatására jön, de a szerelmet találja meg
Az ispánok és alispánok névsorának áttekintése előtt emlékezzünk arra a híres neves eseményre, amikor Petőfi Sándor 1846 szeptemberében Pap Endre és Riskó Ignác barátaival az akkori vármegyeközpontba, Nagykárolyba érkezett Szerdahelyi Pál helyettes főispán szeptember 7-i beiktatására. Petőfi és barátai, ellenzékiekként többször hangos nemtetszésüknek adtak hangot az osztrák befolyás miatt. A Szarvas fogadó ebédlőjében (Petőfi a Szarvas fogadóban szállt meg) gróf Károlyi Lajos apját, nagyapját és szépapját Petőfi egyaránt hazaárulónak nevezte, de az akkor még épülő megyeháza mögötti kis épületben levő gyűlésteremben is türelmetlenül követte figyelemmel a történéseket.
A beiktatási élmények hatására írta meg a Nagykárolyban című versét, sokkal fontosabb azonban, hogy Petőfi Nagykárolyban, a Szarvas fogadó emeleti, templom felőli sarokszobája ablakából tekintett először későbbi feleségére, Szendrei Júliára az erdődi uradalom inspektora, Szendrei Ignác lányára, aki (Flechl) Térey Mari barátnőjénél, Térey Gábor nagykárolyi uradalmi inspektor házában vendégeskedett.
1847 májusában, úti leveleiben így ír az élményéről: „Amott, a fogadóval átellenben a kert és benne a fák, melyek alatt először láttam őt, tavaly szeptember 8-án, délutáni 6 és 7 óra között. Ez időtől számítom életemet, a világ lételét ... az előtt nem voltam én, nem volt a világ, semmi sem volt; akkor lett a nagy semmiségben a világok milliója és szívemben a szerelem ... mindent Juliskámnak egy pillantása teremté.”
Első találkozásuk, egymásnak való bemutatásuk a Szarvas fogadóban történt, a megyegyűlést követő napon volt, ahogyan Törökfalvi Pap Zsigmond: „A szeptember 7-iki közgyűlés után következő napon a Szarvas vendéglőben táncvigalom volt, melyen Petőfi is megjelent. Ott bilincselte le figyelmét a táncoló lányok egyike, a karcsú termetű, élénk szempillantással reá tekintő kedves alak, Szendrey Júlia. A terem közepéről néztük, s biztattam Petőfit, hogy forgassa meg táncban azt a leánykát, mert holnap az a szőke, zömök ifjú, Uray Endre, akivel Júlia táncolt, csengős négy lóval fog megfordulni a Károlyi gróf jószáginspektora háza előtt, ahol Júlia szállva van.
Petőfi megértette célzásomat, komolyan felém hajolt és visszaszólt halkan, de határozott hangon: Az a leány az enyém!”
Végül tekintsük át a vármegye főbb tisztviselőinek névjegyzékét az 1594-1867. közötti időszakban.
Alispánok 1594. Anarchy Péter. 1595. Irinyi György rendes, Kökényesdy Pál helyettes. 1596. Felsőpulyai Bewk Farkas. 1597. Vetéssy László és Arachay János. 1598. Ugyanazok. 1600. Vitkay László és Arachay János. 1601. Vitkay László és Bagosy Pál. 1602. Nagy Mátyás (a Vitkay helyébe) 1603. Bagosy Pál rendes, Nagy Mátyás helyettes. 1604. Bagosy Pál és Vitkay János. Ez utóbbi helyébe Dengelegi Bernárd. 1605. Bagosy Pál és Dengelegi Bernárd. Ez utóbbi helyébe: Csomaközy Péter. Később: Sárközujlaky Mátyás. 1606. Bagosy Pál. 1607. Ujlaki Mátyás. 1608. Dengelegi Miklós és Kende Tarnás. 1608. Bagosy Pál. 1609. Kende Tamás. 1609. Bagosy helyébe Pathó Ferencz. 1610. Kende Márton, Kende Tamás, Pathó Ferencz. 1612. Kende Tamás és Pathó Ferencz. 1613., 1614 és 1615. Ugyanazok. 1629. Gyulaffy Miklós és Uray Ferencz. 1630, 1631. és 1632. Ugyanazok. 1633. Farkas István, Uray Ferencz. 1634. Ugyanazok. 1635. Kökényesdi Péter, Uray Ferencz. 1636. Ugyanazok. 1637. Kökényesdi Péter és Farkas István. 1638. és 1639. Ugyanazok. 1640. Farkas István. 1641. Ugyanaz. 1642. Lektsei Sulyok János, Farkas István. 1644. Ugyanazok. 1645. Farkas István, Sulyok János. 1646. Farkas István. 1647. Somlyói Szilágyi Ferencz, Sulyok János. 1649. S. Szilágyi Ferencz. 1650. és 1651. Ugyanaz 1652. Farkas István. 1653. Ugyanaz. 1654. Szilágyi Ferencz. 1655. Szilágyi Ferencz. 1656. Ugyanaz és másodalispán: Gyulaffy László. 1657. Szilágyi Ferencz, Gyulaffy László. 1658. Mikolay András, Kende András. 1659. és 1660. Ugyanazok. 1661. Kende András. 1662. Debreczenyi György, Kende András. 1663. Sulyok Ferencz, Kende András. 1666. Sulyok Ferencz, Kende Gábriel. 1667. Ugyanazok. 1668. Sulyok Ferencz, Mikolay Boldizsár. 1669. Ugyanazok. 1670. Sulyok Ferencz, Kende András. 1671. Ugyanazok. 1673. Sulyok Ferencz, Kende Ádám. 1675. Ugyanazok. 1677. Ugyanaz. 1678. Kende Ádám, Horváth István. 1678. Ugyanaz. 1679. Kende.dám és Kende Ferencz. 1680, 1682. és 1683. Ugyanaz. 1684. Kende Ferencz, Becsky György. 1685. és 1686. Ugyanaz. 1687. Turóczy Imre, Gyulai János. 1688. és 1689 Ugyanaz. 1691. Kökényesdi Ferencz és Thar János. 1692. Kende Zsigmond. Kende Mihály. 1693. Vitkay Mihály, Becsky György, Kökényesdy Ferencz. 1694. Domahídy Miklós. 1695. Gyulay János, Domahídy Miklós. 1697. Ugyanazok. 1698. Klobusiczky György, Ajtay Mihály. 1699.
Domahídy Miklós, Ajtay Mihály. 1701. Klobusiczky György, Kökényesdy Ferencz. 1702. Ugyanazok. 1703. Vitkay Mihály Kende Zsigmond. 1705. Ugyanazok. 1706. Kende Zsigmond, Klobusiczky György. 1707. és 1709. Ugyanazok. 1710. Eötvös Miklós, Vitkay Mihály. 1771. Rápolti Nagy Pál, Magos János, Jékey Zsigmond. 1712. Eötvös Miklós, Magos János, 1713. Ugyanazok. 1714. Eötvös Miklós, Ajtay Mihály. 1715. Ugyanazok. 1716. Klobusiczky György, Gyulaffy László. 1718. Gyulaffy László. Klobusiczky György. 1722. Ugyanazok. 1724. Bagosy László. 1726. Ugyanaz. 1727. Bagosy László Kende László..1832. Szuhányi Márton, Eötvös József. 1734. Bagosy László, Jasztrabszky János. 1738. Eötvös József, Becsky György. 1746. Eötvös József, Udvarhelyi Linkner Mihály. 1754. Tolnay Pál, Becsky László. 1765. Becsky László, Szuhányi László. 1771. és 1778. Ugyanazok. 1784. Szuhányi László, Eötvös László. 1785. Eötvös László, Kende Pál. 1787. Geőcz Ferencz. Kende Pál. 1790. Luby Károly, Cseh Ferencz. 1796 Luby Károly, Cseh Ferencz. 1810. Eötvös Sándor. 1817. Isaák Sámuel, Geőcz Ferencz. 1823. Ugyanazok. 1829. Geőcz Ferencz, Csomay Pál. 1832. Kende Zsigmond, Uray Bálint. 1837. Ugyanazok. 1840. Szerdahelyi Pál, Darvay Ferencz. 1842. Mándy Péter. 1846. Korda Lőrincz, Gabányi Sándor. 1848, Eötvös Mihály, Domahidy Menyhért. 1860. Ujfalusy Miklós, Báró Vécsey József. 1862. Cseh Ferencz, Sümeghy István. 1863-tól 1866-ig Ugyanazok. 1867. Domahidy Pál, Galgóczy Sándor.
Főjegyzők: 1594. Felsőpulyai Bewk Farkas, 1595. Ugyanaz. 1596. Irinyi András helyettes. 1597. Irinyi András, rendes és ugyanaz marad 1629-ig, 1629-ben Irinyi András helyébe, Pászthóy Máté, 1641-ig. Ezután Domahídy Miklós, 1643-ig Jancsovich Miklós 1645-ig. Szilágyi Bak Gábor 1658-ig. Szakonyi István 1689-ig. Szákonyi István helyettese lesz Horváth Mihály 1693-ig. Klobusiczky György 1694-ig. Tolnay János 1698-íg. Tolnay János, Gálffy György 1699-ig. Viszocsányi Sándor, Gálffy György 1701-ig. Tolnay János, Gálffy György 1702-ig. Tolnay János 1703-ig. Kardos István 1705-ig. Kellesy István helyettes Tolnay János 1709-ig. Tolnay János, Almásy Gábor 1711-ig. Tolnay János 1713-ig. Tolnay János, Almásy Gábor 1716-ig. Komáromy András. 1718-ig. Szuhányi Márton 1723-ig. Erőss László 1724-ig. Szuhányi Márton 1732-ig. Szatmáry Sámuel, máskép Bencze 1735-ig. Linkner Mihály 1746-ig. Tolnay Pál 1754-ig. Bagosy Ferencz, Szuhányi László 1765-ig. Zanati József Vitkay László, Udvarhelyi Mihály 1771-ig. Zanati József 1778-ig. Cseh Ferencz, Vitkay László, Nozdroviczky Antal, Tiszt: Szuhányi János 1784-ig. Nozdroviczky Antal, Mátay Sándor, Császi József, Erőss Gábor 1787-ig. Lehóczky Antal, Kardos György, Gyöngyösy László 1790-ig. Gáspár Pál 1800-ig. Szuhányi János 1804-ig. Jékey Imre 1810-ig. Geőcz Ferencz. 1817-ig Berenzei Kovács Sándor. 1832-ig. Kölcsey Ferencz 1838-ig. Szerdahelyi Pál 1840-ig. Válly Lajos 1848-ig. 1848-ban Riskó Ignácz. 1860-ban Válly János. 1861-ben Luby Zsigmond. 1862-ben Kiss Gedeon. 1867-ben Szilágyi Lajos.
Főszolgabírák: 1595. Rápolti Nagy Mátyás. 1596. Egri Bernát. 1597 Kölcsey Nagy Gáspár és Berczeli Ferencz. 1598. Székely Albert és Joó Zsigmond. 1600. Irinyi Ferencz és Thúry János. 1602. Mándy János, Lasztóczy János, Hodosi Ugron János. 1603. Reszegey Pál. 1604. Szirmay Ferencz, Sárközujlaky Mátyás, Cseke István. 1605. Szirmay Sándrin. 1606. Balázsházy Miklós és Csepely Albert. 1610. Szirmay Ferencz, Cseke Miklós, Damjani Ari Mihály, Beszprémi Gáspár, Ibrányi János. 1611. Szeőke István. 1613. Csanády Izsák és Márton Péter. 1615. Reszegei Pál. 1629. Ramocsa Pál, Bagosy János, Kovács Balázs, Paku Pál. 1631. Domahídy Miklós. 1632. Szirmay György. 1633. Irinyi György. 1635. Irinyi László, 1637. Egri István, Szirmay György. 1638. Thúry András. 1639. Kaposi János. 1641. Szabó György. 1643. Bornemissza István, Szabó György, Domahídy Miklós. 1646. Némethy Pál, Ráthonyi Gergely. 1648. Irinyi György, Ráthonyi Gergely, Bornemissza István, Uray Gáspár. 1653. Vethésy Mihály. 1654. Kölcsey Gáspár, Darvay Ferencz. 1656. Daróczy Sámuel, Kölcsey Gáspár, Szirmay Ferencz. 1658. Rajki János. 1661. Katona György,-Deák. 1663. Katona György-Deák, Zsarolyáni Márton Tamás. 1666. Somlyay István, Ráthonyi Józsa, Tarpay Gergely, Püspöky János, Komoróczy György. 1669. Bogárdy Mihály, Tarpay Gergely, Püspöky János, Komoróczy György. 1670. Daróczy Sámuel, Görgei András, Iklódi István. 1671. Nagy Gábor. 1673. Janchó Pál, Daróczy István. 1675. Nagy Gábor, Matóczi Sámuel, Kovács Tamás. 1676. Csengeri Szűcs Pál, Ibrányi Gábor. 1678. Vitkay Mihály. 1682. Szilágyi Pál, Szodoray Boldizsár, Matóczi István. 1684. Bende Sandrin, Tar János. 1687. Nagy Pál, Maróthy Mihály. 1688. Debreczeni Péter. 1689. Szodorai Boldizsár, Domahídy Miklós. 1691. Komlósi Márton, Vitkay Mihály. 1693. Magos János. Torma Pál, Vitkay Mihály, Balogh Péter. 1694. Irinyi Zsigmond, Magos István, Csontos György. 1695. Bajky János, Szodoray Ferencz, Fényes János, Kölcsey Imre. 1697. Boros Zsigmond, Böszörményi Sámuel, Buday Zsigmond, Eötvös Miklós. 1698. Almásy Gábor, Irinyi Zsigmond 1701. Visky János. 1702. Mikolay György, Andrási Jeremiás, Csoba István, Csanádi István. 1703. Domahídy László, Kölcsey Imre, Vetésy László, Ibrányi János. 1705. Kellesy István, Miskolczy György, Mikolay György. 1706. Nagy György, Szentgyörgyi József. 1707. Ráthonyi László, Böszörményi Sámuel. 1709. Lakatos János, Kölcsey Ferencz. 1710. Kerekes Mihály, Mikolay György, Kölcsey Ferencz, Fényes János. 1711. Kölcsey Ferencz, Kerekes Péter. 1712. Rápolti Nagy György, Horváth István, Nagy János, Deseoffi Pál. 1715. Gyulay Ferencz. 1716. Kölcsey Ferencz, Dombrády György, Bagosy Mihály. 1722. Verebely László, Uray László, Dálnoky György, Bokor Márton. 1724. Bagosy Mihály, Erőss István, Korda Mihály, Irinyi Imre. 1727. Verebély László, Irinyi Imre, Becsky György, Kereskényi János. 1732. Márton Zsigmond, Becsky György, Jékey Sándor, Irinyi Imre. 1734. Jékey Sándor, Becsky György, Sötér József, Irinyi István. 1738. Jékey László, Becsky György, Sötér József, Irinyi István, 1746. Krasznay Imre, Becsky László, Sötér József. Vitkay Mihály. 1754. Krasznay Imre, Becsky György, Klobusiczky László, Vitkay Mihály, 1765. Bagosy Ferencz, Becsky György, Becsky Ferencz, Irinyi Antal. 1771. Geőcz Ferencz, Eötvös László, Becsky Ferencz, Irinyi Antal. 1778. Geőcz Ferencz, Eötvös László, Eötvös Imre. Irinyi Antal. 1784. Rápolti Nagy Ferencz, Uray József, Kende Pál, Vitkay Mihály. 1790. Uray József, Becsky Antal, Kölcsey István, Rápolti Nagy Ferencz, 1796. Uray József, Becsky Antal, Kölcsey István, Nagy Ferencz. 1810. Darvay Gábor, Szerdahelyi Zsigmond, Péchy József, Csápi József. 1817. Botka Lajos, Szirmay Lajos, Péchy József, Nagy György. 1823. Gáspár József, Mándi Péter, Luby Károly, Komoróczy Lajos. 1829. Kende Zsigmond, Eötvös Mihály, Izsák Lajos, Uray Bálint. 1832. Eötvös Mihály, Szuhányi Ferencz, Szirmay György, Darvay Ferencz. 1837. Szuhányi Ferencz, Darvay Ferencz, Korda Lőrincz, Gerzon Ferencz. 1840. Becsky József, Domahídy Pál, Kovács Ágost, Gabányi Sándor. 1846. Fogarassy László, Péchy Ignácz, Kende Gusztáv, Szeöke Károly, 1848. Jasztrapszky Ignácz, Peley József, Luby Zsigmond, Szeőke Károly. 1860. Gróf Vay Mihály, Domahídy Ferencz, Galgóczy Sándor, Boros Pál. 1867. Gróf Vay Mihály, Tarczy Sámuel, Jékey Móricz, Papp Zsigmond.
Főispánok: 1585-1605. Ecsedy Báthori István. 1605-1610. Bocskay Miklós. 1610-1620. Dóczy András. 1620-1629. báró Károlyi Mihály. 1629-1648. Rozsályi Kún László. 1648-1659. Rozsályi Kún István. 1659-1561. báró Károlyi Ádám. 1661-1690. báró Károlyi László. 1691-1743. gróf Károlyi Sándor. 1743-1758. gróf Károlyi Ferencz. 1759-1791. gróf Károlyi Antal. 1793-1803. gróf Károlyi József. 1803-1829. báró Vécsey Miklós. 1829-1845. báró Vécsey Miklós. 1848; 1860; 1867. gróf Károlyi György.
Hivatkozások:
1. Szirmay Antal, Szathmár vármegye fekvése, történetei és polgári esmérete, 1809, Budán nyomtattatott a Kir. Magyar Universitás betűivel.
2. Borovszky Samu és munkatársai, Magyarország Vármegyéi és Városai. Országos Monográfia Társaság, Budapest. 1908.
3. Szendy Károly és munkatársai, Magyar városok. Kiadja a Vármegyei Szociográfiák Kiadóhivatala, 1941.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése