Magyar-zsidó ellentétek a XX. század eleji Szatmárnémetiben

A többség-kisebbség közötti viták általánosak a világtörténelemben és a helytörténetben is. A más közösségek bejövetele, a beolvadni nem akaró közösségek és a többség közötti egyet nem értés az ezeréves Magyarországon is jelen volt, különösképp, hogy igen sokszínű nemzetiségi együttélést kellett kezelnie a törvényhozásnak. A XX. század elejére a nemzeti emancipáció fellángolt egész Európában, így Magyarországon, és így Szatmárban is új törésvonalak jelentek meg, új feszültségek, amelyek az első világégésig csak erősödtek. Nem feltétlenül természetes módon mentek végbe ezek a folyamatok, ma már mind több történész egyetért abban, hogy a világhatalmak ezeket a feszültségeket használták az első világháború kirobbantásához, céljaik eléréséhez. Egy szubjektív véleményt engedjenek meg a kedves olvasók így az elején: a történelemkönyvek lapjait olvasva és a jelenben értelmezve úgy tűnik, mindig ott rontjuk el, ahol felülünk a hangulatkeltésnek, engedünk az indulatoknak, nem vagyunk képesek mérsékelni önmagunkat és a környezetünket. Bár ez sokszor valóban rajtunk kívül is áll, történik.

Ezt a szénrajzot 2022 elején fotóztam a szatmárnémeti Sugárút egyik épületének padlásán

Úgy egy évtizeddel ezelőtt került a kezembe a Szamos egyik századfordulós, nyári lapszáma, amelyben egy szatmárnémeti magyar-zsidó vita bontakozott ki. Számos tanulság levonható a levélváltásból (cikkváltásból), ezeket a tanulságokat ugyanakkor nem mondom ki, meghagyom az olvasónak, tegye meg maga. Íme az első cikk a Szamos, 1900. augusztus 12-i, vasárnapi lapszámából (Szatmár. XXXII. évfolyam, 65-ik szám):

Zsidóüldözés és ennek okai.

Miért nincsen úgynevezett zsidóüldözés Európának nyugoti részeiben? Mert ott a zsidóság mindenütt beolvadt a nemzetekbe és büszkén angolnak, francziának, német­nek, olasznak stb. vallja magát.

Európának részeiben azonban, neveze­tesen: Orosz-, Lengyel-, Oláh- és fájdalom-, Magyarországon is a zsidóság három részre oszlik; ugyanis: haladó, orthodox és ultra orthodox hitfelekezetre. A haladók a nemzetekbe, ahol lakosok, mindenütt beolvadtak. Beszélik az illető nemzet nyelvét, követik annak szokásait és hazafiasság tekintetében nem engednek senkinek. Ez így van nálunk is. Különben is, ezek a műveltség magas fokán állanak; tevékenyek, szorgalmasak és áldozatkészségben mindig az első sorban állanak.

Másodsorban jönnek a mérsékelt orthodox felekezetűek – Ezek ámbár már az ország nyelvét beszélik, kevés kivételével az ultrák felé húzódnak; maguk között azonban csak azon ocsmány, csúf német nyelvet használják, a mit ők zsidónyelvnek hívnak, de mely nyelvnek semmi köze nin­csen a zsidósághoz. Ezeknél az első az üz­let; a haza iránt – kevés kivétellel – érzékök nincsen. Hisz ezt tapasztaltuk itt Szatmáron is a rabbinus választásnál; különben nem választottak volna olyan embert, ki magyarul nem beszél, és nem tűrnének meg oly iskolát, a hol egy szót sem tanítanak magyarul.

Harmadsorban állanak az ultra orthodoxok. Ezek nem ismernek sem hazát, sem embert, gyűlölik nemcsak a más vallású egyéneket, de elsősorban saját hit fe­lekezeti társaikat is, mert nem követik szo­kásaikat.

Ha ezektől akárhol megkérdezik, hogy milyen nemzetiségűek? csak egy feleletük van: Jach bin ech a Jüd! Ezek a hazafiságról nem akarnak semmit sem tudni; – külsőleg is feltűnnek a viseletük által, u. m. az asszonyok parókában járnak, a férfiak bizonyos haj és szakál viseletükkel elcsú­fítják az arczukat kaftános és egyéb czatrangos ruhaviseletök által pedig valósá­gos nevetséges alakokká válnak. – Fő jellemvonások a tunyaság alázatosság, tisztátalanság, önzés, félénkség és a bosszúvágy.

A hol letelepednek, ott az úgy is sze­gény nép koldusbotra jut. – Galicziában és Romániában volt alkalmam ezeket az embereket megfigyelni. – Egy pár forintért vesznek spiriiust, ezt keverik vízzel, maró szerrel, befestik sárgára, kékre, pirosra, stb. és üvegekben a házuk elejébe egy asztalkára teszik; melléje ülnek, szájuk imádkozik, szemük pedig lesi a prédát, a mely egy szegény paraszt alakjában csakhamar megjelenik. – Ezt megkínálja evvel a kitűnő pálinkával, az első poharat ingyen adja, a többiért sem kér pénzt, csak tanuk előtt j bevallatja a paraszt állal, hogy 4 deczit ivott, pedig csak kettőt kapott. A 4 decziből lesz rövid idő múlva egy hordó, és akkor rácsap a parasztra és elveszi tőle minden ingóságát.

Évek előtt a muszka kormány rájött erre a manipulacióra; elkobozta ezen ártal­mas itókákat, és megtiltotta azon bizonyos nevetséges haj- és ruhaviselést. – Ebből lett európai nagy lárma és úgynevezett zsidóüldözés.

Miután ezen kényelmes és jövedelmező életmóddal felhagyni nem akartak, részben Galicziába, részben pedig Oláhországba vándoroltak ki; itt aztán még bátrabban űzték mesterségüket, míg végre pár év előtt a galicziai parasztság, látván, hogy elszegényedésének fő oka a kaftános zsidó, ezt püffölni kezdte.

Ebből ismét zsidóüldözés lett és vele vége lett a geschaeftnek. Eljöttek aztán mi- hozzánk. – Szegény felsőmagyarországi tót, bárány türelemmel fogta a botját, de ahelyett, hogy evvel kiporolta volna a kaftánt, kivándorolt Amerikába. Igenis, ezek a kedves új honpolgárok a főokai a kivándorlásnak.

Ami Galicziában egy pár év előtt történt, ez most bekövetkezett ezidén Romániában. Ezen ultra orthodox zsidók kivándorlásának tulajdonképen nem az üldözés az oka, ha­nem az, hogy ott már a népet egészen ki­szipolyozták, és nincsen többé mit keresniök.

Tessék bárkinek Romániába menni és meg fog győződni, hogy a zsidó hivatalnokot és a munkás zsidót senki sem bántja. – Különben ezek legjobban örvendenek a kivándorlásnak, mert az ultra orthodox zsi­dók legjobban ártanak az egész zsidóságnak és főokai, hogy az antiszemitizmus terjed.

Ami most Budapesten történt, nagyon szép és humánus eljárás volt, de ez magát meg fogja bosszulni; nemsokára oda ismét egy ilyen jajgató csoport fog érkezni és se­gélyt követelni. Az én meggyőződésem pe­dig az, hogy ezeknek elég pénzük volt, de ezt számításból eltagadták; valamint az is a meggyőződésem, hogy ezen csoportból igen kevesen fognak a tengerre menni, ha­nem különféle kerülő utakon majd vissza jönnek mi hozzánk.

Most kérdem, mit kaptak a mi szegény felső magyarországi tótjaink, kiket a kaftános zsidóság hazánkból kiüldözött? Egy csoport munkakerülő ember részére összegyűjtenek százezreket, mert zsidók; a szegény keresztény ember, ha koldul, bezárják; hol itt az igazság?

Ez alkalommal egy pár szavam van városunk tekintetes Tanácsához. – Midőn én 30 év előtt e városba jöttem, nem lát­tam sem parókás zsidóasszonyt, sem kaftános zsidót; és ma tele van ezekkel a város.

– Ezek legnagyobb része foglalkozás nél­kül van, és adót nem fizet, amiről a ható­ság erélyes utánjárással meggyőződhetik.

Ezek a kaftános új városi polgárok pedig napról-napra szaporodnak ezeket hiába várja az állomáson a rendőrség, mert ők már a legközelebb fekvő állomásokon leszállva, városunkba szépen gyalog és egyenként besétálnak és ha egyszer itt vannak, őket semmiféle zacherlinnel kifüs­tölni nem lehet. S ahogy ezek szaporodnak, úgy szaporodnak a pálinkás boltok és pedig a hatóság engedélyével, ami valóságos botrány. Ha városunkban valaki egy német vagy oláh czégtáblát kifüggesztene, tudom, hogy az 24 óráig sem maradna meg. Most kérdem, mi jogon tűri a hatóság azon ákum bákumos zsidó czégtáblákat?! Ezek valósá­gos szégyenfoltjai városunknak. Furcsa, amit nekem egy zsidó kérdésemre felelt: t. i. ezen zsidó czégtáblák azért vannak, mert a kaftános zsidók nem tudnak magyarul. —

Ez aztán felháborító! Tessék magyarul ta­nulni és gyermekeiket is a hazai nyelvben oktatni, ha itt élni akarnak. – Végre me­legen ajánlom, felejtsék el azt az ocsmány német nyelvet és ruházkodjanak úgy, mint minden más tisztességes ember, mert sem ezen nevetséges ruhának, sem pedig a né­met nyelvnek köze nincsen a valláshoz. – Kívánatos lenne, ha általában polgártársaink József császár által hatóságilag nyert német nevöket tisztességes magyar névvel felcse­rélnék. – Ha egy idegen a Deák-téren vé­gig néz, alig lát ott egy pár magyar nevet; vagy olyan szépnek tartják ők p. o. Spitzkopf, Stinkfusz, Afterglűh stb. féle neveket?

– Ha így haladunk és a hatóság mindent eltűr, nemsokára Szatmár vetekedni fog Bródi városával Galicziában!

Kovács Leó

 

 A válasz 1900. augusztus 23-án jelenik meg, és a lap alján meg is jegyzi az újság, hogy bár időben megérkezett, a választ a felelős szerkesztő távolléte miatt jelentették meg késve.

Válasz a „Zsidóüldözés és ennek okaira.“

Kazár létemre nem kongathatom meg a vészharangot, hogy figyelmeztessem polgártár­saimat a veszélyre, mely városunk valóban li­berális gondolkodású társadalmának békés együttélését fenyegeti a „Szamos“ tiszta tükrén idétlenül megjelent czápának felekezeti csap­kodásával.

Egy kis zsidó hecc, még a mi igazán magyar társadalmunkban s még a szeretet vallása felvételének 900-ik évfordulóján is inyet csiklandó csemegét képez, a melynek utó­ize azonban mindig nagyon keserű.

Azt kérdezi czikkiró úr, miért nincsen úgynevezett zsidóüldözés Európának nyugoti részében?

Bizony Isten nevetnék tettetett naivságán, ha ennek háttere nem lenne oly komoly. Franczia Algírban, sőt magában a kultúra szívében, Párizsban, milyen orgiákat ültek a Mayerek, Drumontok, Rochefortok s az őket körülrajongó, utczai mób, sőt magában a parlamenben is. Holott egészen mások a viszonyok Francziaországban, mint nálunk.

Ott nem az asszonyok, hanem a férfiak hordanak parókát, ott nincsenek sem kaftános, sem pájeszes zsidók, ott a zsidók czikkiró úr szerint is teljesen beleolvadtak a nemzetbe.

De én még többet mondok, a miről úgy látszik czikkiró úrnak fogalma sincs. Francziaország zsidósága, mely a hazai zsidóság létszámanak 1/10-ed részét sem képezi, házasság révén vérrokonságban van Francziaország legrégibb s legelőkelőbb arisztokrácziájával.

Nos mit szól ehez czikkiró úr, miért van mégis Francziaországban antiszemitizmus? Ugyebár nem tudja megmondani az okát. No mert az antiszemitizmus valóban oktalan.

Az ultra orthodoxokrol szólva azt mondja czikkiró úr, „ha ezektől akárhol niegkórdezik, hogy milyen nemzetiségűek? Csak egy feleletük van: „Jach bin ech á Jüd.“

Ugyan kérem szeretettel czikkiró ur, volt-e már valaha az orthodox zsidó hitközség által fenntartott népiskolában? Ugy-e nem? Pedig, mint elfogulatlan megfigyelőhöz illik, el kellett volna oda látogatni s ekkor nolens-volens meg­győződött volna, hogy éppen az ön által annyi megvetéssel apostrophált orthodox-zsidók gyer­mekei azok, kik legfolyékonyabban s a legszebb kiejtéssel beszélik édes hazánk nyelvét. Tessék csak ez iránt kérdezősködni a tanfelügyelő ur­nál, akár pedig a polgármester urnál, kik akárhányszor ott megjelentek, mindig a legna­gyobb dicsérettel nyilatkoztak. És ha ez az igazi tényállás czikkiró úr figyelmét kikerülte, ez csak azért van, mert nem tolakodók szegénykék s nem dicsekednek azzal, a mi kötelességük. No meg ravaszságból is. Mert ravasz kópék ám az istenadták!

Félnek az ön dicséretétől; s hogy elragad­tatásában még a haladók közé találná sorozni Őket, a mi testvérek között is fölér egy jó, zamatos, magyaros oldalbarúgással.

Panaszkodik czikkiró úr a galicziai zsidókra, kik elözönlik városunkat, azt mondva róluk, hogy csakis holmi maró szerekkel mér­gezett italokra várnak parasztot.

Hát úgy látom már, hogy czikkiró úr csak azt tudja, amit tudni akar, nem pedig a valót, mely mindennap látható itt.

Mondhatom, mióta a kőrösmezei és Mun­kács—Sztryi vonal megnyílt, ezek az ön által annyira lenézett és gyűlölt zsidók azok, kik városunkat hazánk északkeleti részének legnanagyobb kiviteli városává tették. Sok milliókra menő oly terményeket exportálva innen még pedig 60—70 krral drágábban vásárolva meg az oly árukat, melyeket gyönge minőségüknél fogva Budapesten semmi áron sem lehetne értékesíteni és mindemellett soha, de soha még a legkisebb differenczia sem merült fel velük.

E tényt kereskedelmünk bármely haladó tagja is igazolni fogja.

Hát bizony kár bántani olyan egyéneket, kiknek városunk oly sokat köszönhet.

Mennyire siránkozik czikkiró úr a szegény tótok sorsán, kik vándorbotot ragadva a helyett, hogy ezzel a betolakodó kaftános zsidók hálát kiporolnák, inkább kivándorolnak; s megbotránkozik a társadalom közönyén, mely azt tétlenül nézi, míg ellenben a romániai zsidók érdekében százezreket is elő tudnak teremteni.

Hát ez nem így van. A tótok azért nem élhetnek meg s azért vándorolnak ki, mert tudatlanok, műveletlenek és tunyák. A társada­lom pedig azért nézi ezt közönnyel, mert hazafiatlanok is. Mindig pánszláv eszmékkel telvék s így távozásukkal csak fogy a magyarság ellenségének száma.

Hiszen tudomása van talán a hazafias ruthének érdekében kifejtett nagyszabású segélyakczióról?

Ezek sem műveltebbek, sem ügyesebbek ugyan a tót atyafiaknál, de hazafiasok. A se­gélyezésük érdekében indított mozgalom élén ugyancsak zsidók állottak, (Bartha Ödön orsz. gy. képviselő) jóllehet, hogy ezen alkalommal a ruthének között élő s ugyancsak nyomorgó zsidókról a segélyakczió egészen megfeledkezett.

Ami pedig a Romániából kiűzött zsidók felsegélyzésére előteremtett százezer forintokat illeti, -ezeket nem az egész társadalom, hanem ennek csak egy csekély része, t. i. az ön által három osztályra osztott zsidók rakták össze, kiket hiába igyekeznek osztályokra darabolni; egyek ők, ha humanitásról vagy hazafiasságról van szó, tekintet nélkül az üldözött vagy szen­vedőnek felekezetiségére, még akkor is, ha a segítségükre szorult az üldözők sorából kerül is ki.

A Romániából kiüldözött zsidókról írt rágalmait és gyanúsításait maga czikkíró úr sem hiszi, a mennyiben ennek ellenkezőjét Magyarországon megjelenő valamennyi lap bizonyította.

Hanem mondok egy okosat. Jobban tenné czikkiró, ha tollával nem az üldözötteket, hanem azok kegyetlen és igaztalan üldözőit, édes hazánk ádáz ellenségét az oláht támadná, kinek legfőbb vágya és eszménye a mi kis Erdélyünk.

Czikkiró abbeli nyugtalanságának is kife­jezést ad, hogy a Romániából kiüldözött zsidók kijátszva a rendőrség éber figyelmét, mégis csak itt fognak megtelepedni, és ezen esetben nincs az a „Zacherlin,“ amellyel kifüstölhetők lennének.

Teringettét! Illik-e egy jó magyar hazafi­hoz ez a pessimizmus!

Egy magyar „Zacherl“ ne legyen arra képes, mire egy oláh „Zacherl“?

A névmagyarosítást illetőleg a mennyiben ehhez czikkiró szerint a vallásnak csakugyan semmi köze, csak azt kívánom megjegyezni, hogy e tekintetben Magyarország valamennyi felekezete saját portája előtt seperhet.

A zsidóságnak hazaszeretete nagy és önzetlen volt mindig s ez is fog maradni. Nem fogja azt irritálni semminemű gyanúsítás, bárhonnét jöjjön is az s e tekintetben senkitől leczkét el nem fogadunk, hanem tanulhatnak tőlünk azok, a kik minket leczkéztetni sze­retnek.

Nem is azért szólaltam fel, hogy hitfeleimnek ön által kétségbe vont hazafiasságát megvédelmezzem, hiszen ezt ön sokkal jobban megtette, mint én, hanem kénytelen vagyok valótlan állításait rectifikálni. Egyben, mint jó hazafit és társadalmunknak egyik számottevő alakját, arra kérem, méltóztassék meggondolni, hogy Magyarországon még mindig igaza van Széchenyinek; még mindig szükségünk van az apagyilkosra is, mert édes magyar hazánk 17 millió lakosságából csak 8 millió, tehát a ki­sebbik fél magyar s ennek egyik hű, odaadó s önzetlen része a zsidó. S ezért a helyett hogy széthúzná, osztály és felekezeti viszályok láng­ját szítaná, inkább kölcsönös szeretetre és összetartásra tessék buzdítani, hogy viribus unitis ellenállhassunk a szétdarabolásunkra és megsemmisülésre törekvő pánszláv és dákóromán eszméknek.

Steuer Abrahám

Annyit a fentiekhez hozzátennék, idősektől, felmenőimtől, ismerősöktől (egyszerű, paraszt emberek voltak) nem hallottam magyar-zsidó ellentétekről, feszültségről. A gettósításról és deportálásról a megfélemlített, a háború által megkínzott szatmáriak, mint egy újabb szörnyűségről beszéltek, amiről ám tudtak, de ugyanúgy tétlenül elszenvedték, mint a korábban a férfiak hadba vitelét, az éhezést, később a bombázásokat, a szovjetek bevonulását, fosztogatását, erőszaktevését.

De tény, hogy a magyar-zsidó együttélésben jelen voltak a feszültségek, a korabeli sajtóban több példáját is látjuk (Egan Lajos cikksorozata a Heti szemlében A „magyar” szabdkőmivesség címmel 1911-ben), és ezt mutatja az is, hogy az első világháborút követően a Magyar Pártnak és ebben (vidékünkön) különösen Jakabbfy Elemérnek küzdenie kellett azért, hogy elnyerje a zsidók bizalmát, azok ne a zsidópárti listára, hanem a Magyar Pártra szavazzanak:

Röviden beszámolt a Keleti Újság a szatmári magyar választói nagy gyűlésről, amelyen Jakabffy Elemér, a Magyar Párt egyik alelnöke programbeszédet mondott. Ez a programbeszéd igen érdekes és tartalmaz súlyos kijelentéseket, ezért közöljük.

— Mi nem a vallást, hanem az érdemet vesszük alapul...

A Zsidó Nemzeti Szövetség egyik képviselője, bizonyos Borgida úr, aki szatmári képviselő-jelölt, egy lapban azt jelentette ki, hogy nem becsületes ember, aki zsidó létére, nem a zsidópárti listára szavaz.

Közbeszólások: Szégyellje magát!... Le Borgidával!...

Dr. Jakabffy Elemér: Nem értékeljük sokra Borgida nyilatkozatát, de arra kérjük zsidó testvéreinket, hogy ha már Borgidával nem foghatnak kezet, hát fogjanak kezet magyar testvéreikkel, gróf Bethlen Györggyel és azokkal, akik mindig vigyáztak arra, hogy a Magyar Pártban az érdem és nem a vallás legyen a mérvadó. Mi Hegedűs Nándort nem azért jelöltük Nagyváradon, mert zsidó vallású, hanem azért, mert olyan magyar, mintha az őse Árpáddal jött volna be, a vereckei szoroson... Mi hálával gondolunk Hegedűs Nándor politikai tevékenységére, aki a román kamarában megbecsülhetetlen szolgálatot tett a magyarságnak.

(Keleti Újság, 1932. július (15. évfolyam, 147-173. szám)1932-07-14 / 157. szám)

A történeteket még folytatni lehetne, és lehet, hogy még folytatom is majd, de azt hiszem, ennyi egyelőre elég ahhoz, hogy elgondolkodjunk a múlt történésein és tanulságain a többség és kisebbségek belső és együttes dinamikáján.

A szatmári zsidóságról korábban itt és itt is írtam.

 

Kérem kedvelje a blog Facebook-oldalát a legfrissebb bejegyzések gyors eléréséért, egyéb tartalmakért!