Napóleon és a szatmári huszárok
Bonaparte Napóleont az egyik legnagyobb hadvezérként tartották számon. Ő volt az Első Francia Köztársaság konzulja, majd a Francia Birodalom császára. Azon kevés francia császárok közé tartozott, akiknek nevét még életében jól ismerték a szatmáriak. Ma már nem jelent nagyot, ha Szatmáron a jelenlegi francia elnökről, Emmanuel Macron-ról beszélnek, hiszen a televízióból, a rádióból, az interneten sok mindenről lehet értesülni. De 1807-ben másként volt, hiszen akkor még újságok is alig-alig léteztek, kis példányszámban nyomták azokat Pozsonyban, Bécsben... Mégis honnan tudták a szatmáriak, hogy létezik egy Napóleon nevű hadvezér, aki fenyegetést jelent? Nos, harcoltunk ellene, vele, majd megint ellene. Vannak erről történetek, mint alább kiderül.
Napóleon ideje alatt, a francia hadsereg majdnem minden európai ország ellen harcolt, gyakran egyidejűleg, és országa uralma alá vonta a kontinentális Európa nagy részét, hódítás vagy szövetség által (írja ez utóbbit róla a Wikipedia). Miután 1804-ben Franciaország császárává és Itália királyává koronázták, próbálkozásokat tett Nagy-Britannia meghódítására. A reális veszélyt érezve Ausztria több koalíciót is szervezett Napóleon ellen, így Oroszországgal, Poroszországgal, de sorra vereséget szenvedett. 1809-ben Napóleon Bécset is elfoglalta, a wagrami csatát megelőzően pedig Magyarországra is betört, a győri ütközetben legyőzte János főherceg osztrák és József nádor magyar nemesi felkelő seregét.
Az 1800-as évek elején Magyarország, s így Szatmár is közel érezte Napóleon seregét, s a franciák jelentette veszélyt. A háborús veszélyről a szatmári ember úgy is tudomást szerzett, hogy megemelték az adókat Napóleon miatt. Sipos Miklós, a Szatmári Egyházmegye ordináriusa, levéltári kutatásokra épülő jegyzeteiben így örökíti meg a hangulatot: „Háborús idők jártak. Napóleon megtámadta Ausztriát. Az 1807-1812-es években az országgyűlések alig tárgyaltak egyébről, mint katona- és adó megszavazásáról. A főpapság sem vonhatta ki magát a súlyos terhek alól. Ferenc király vissza akarta állítani a régi banderiális kötelességet, melynek alapján a főpapság katonákat tartozott küldeni a király zászlaja alá. Ez azonban nem sikerült. Abban állapodtak meg, hogy a főpapság is úgy, mint a főnemesség tiszta jövedelméből minden 3000 forint után egy lovast állítson katonasorba. Régen a főpapság a végvárak őrizetére is tartozott vitézeket küldeni. Később ez úgy módosult, hogy tizedüknek a tizedét adták a végvárak megsegítésére. A napóleoni háború alatt ez úgy módosult, hogy minden jövedelem tizedét kellett befizetni. Még egy címen adóztak a főpapok. Előírták, hogy a végrendeletben javaikat három részre kell osztani: az egyik marad egyházi célokra, a másik része végvárak megerősítésére adandó át, a harmadik rész marad a temetésre és az örökösöknek. Hadi célokra gyűjtést rendeztek. Egyes papoktól a püspök ilyen választ kapott: »Magam is éhezem. Ő felségének mit sem adhatok!« A másik így ír: »Az ínséges esztendők adósságokba sodortak. Bármennyire fáj a szívem, hogy hazámon nem segíthetek, üresen küldöm vissza a gyűjtőívet.« Van aztán egy egészen naiv válasz: »Csodálkozom, hogy Őfelsége pénzt kér tőlem, aki mikor félévi 25 frt fizetésemet megkapom, azt sem tudom, hová tegyem, annyi helye van; míg ellenben Őfelségének csak egy szavába kerül s annyi bankót nyomnak számára egy óra alatt, amennyit én, ha száz évig is élnék, sem kereshetek.« A többiek adtak pénzadományt.
A király azt is elrendelte, hogy a templomok arany és ezüst edényei írassanak össze s szállíttassanak el a pénzverő hivatalokba, a Szatmári Egyházmegyéből Nagybányára. A rendelkezésnek is eleget tettek a papok. A püspök (Klobusiczky Péter) is átadta arany és ezüst készleteit. Ezért történhetett meg, hogy amikor a főherceg, Esztei Ferdinánd átutazóban meglátogatta a püspököt, s a püspök ebédet adott, egyetlen ezüst evőkanál, melyet a felszolgálók az ő tányérja mellé tettek, ő gyorsan kicserélte a főherceg tányérja mellett levő cinkkanállal. Mikor ezt a főherceg észrevette, gyengéden az ezüstkanalat visszatette és követelte a magáét, a cinkkanalat. A végén mégis csak a főherceg evett az ezüstkanállal. A sok bajhoz még egy újabb is csatlakozott, az 1809. évi devalváció. A sok papírpénznek nem volt értéke, mivel nem volt fedezve.” (2)
Ma kevesen gondolnák, de Napóleon ellen Szatmárnémetiből is sokan beálltak huszárnak. Simonyi József, a napóleoni háborúk hőse már 1798-ban toborzott Szatmárnémetiből huszárokat. Simonyi 21 éves volt, amikor 1792-ben megkezdődtek a francia háborúk. 1793-ban már strázsamester, vagyis őrmester lett, és egyre-másra ért el bravúros győzelmeket a franciák ellen: tizenhat huszárjával megtámadott, és szétugrasztott egy hatvanfős francia őrjáratot, szabályos párviadalban „levágva” parancsnokukat; 1796. augusztus elején a Garda-tó partján, lovasrohammal visszafoglalta az ellenségtől a tartalék tüzérség harminc ágyúját (a tüzérségi üteget), s azok tüzével, majd lovasrohammal az egész saját hadtestét kiszabadította a franciák fogságából. És ez csak kettő a sok hadászati siker között. Életvitele és a hadszíntéren mutatott cselekedetei is egy igazi huszárról tanúskodtak.
Az 1800-as évek elején Magyarország, s így Szatmár is közel érezte Napóleon seregét, s a franciák jelentette veszélyt. A háborús veszélyről a szatmári ember úgy is tudomást szerzett, hogy megemelték az adókat Napóleon miatt. Sipos Miklós, a Szatmári Egyházmegye ordináriusa, levéltári kutatásokra épülő jegyzeteiben így örökíti meg a hangulatot: „Háborús idők jártak. Napóleon megtámadta Ausztriát. Az 1807-1812-es években az országgyűlések alig tárgyaltak egyébről, mint katona- és adó megszavazásáról. A főpapság sem vonhatta ki magát a súlyos terhek alól. Ferenc király vissza akarta állítani a régi banderiális kötelességet, melynek alapján a főpapság katonákat tartozott küldeni a király zászlaja alá. Ez azonban nem sikerült. Abban állapodtak meg, hogy a főpapság is úgy, mint a főnemesség tiszta jövedelméből minden 3000 forint után egy lovast állítson katonasorba. Régen a főpapság a végvárak őrizetére is tartozott vitézeket küldeni. Később ez úgy módosult, hogy tizedüknek a tizedét adták a végvárak megsegítésére. A napóleoni háború alatt ez úgy módosult, hogy minden jövedelem tizedét kellett befizetni. Még egy címen adóztak a főpapok. Előírták, hogy a végrendeletben javaikat három részre kell osztani: az egyik marad egyházi célokra, a másik része végvárak megerősítésére adandó át, a harmadik rész marad a temetésre és az örökösöknek. Hadi célokra gyűjtést rendeztek. Egyes papoktól a püspök ilyen választ kapott: »Magam is éhezem. Ő felségének mit sem adhatok!« A másik így ír: »Az ínséges esztendők adósságokba sodortak. Bármennyire fáj a szívem, hogy hazámon nem segíthetek, üresen küldöm vissza a gyűjtőívet.« Van aztán egy egészen naiv válasz: »Csodálkozom, hogy Őfelsége pénzt kér tőlem, aki mikor félévi 25 frt fizetésemet megkapom, azt sem tudom, hová tegyem, annyi helye van; míg ellenben Őfelségének csak egy szavába kerül s annyi bankót nyomnak számára egy óra alatt, amennyit én, ha száz évig is élnék, sem kereshetek.« A többiek adtak pénzadományt.
A király azt is elrendelte, hogy a templomok arany és ezüst edényei írassanak össze s szállíttassanak el a pénzverő hivatalokba, a Szatmári Egyházmegyéből Nagybányára. A rendelkezésnek is eleget tettek a papok. A püspök (Klobusiczky Péter) is átadta arany és ezüst készleteit. Ezért történhetett meg, hogy amikor a főherceg, Esztei Ferdinánd átutazóban meglátogatta a püspököt, s a püspök ebédet adott, egyetlen ezüst evőkanál, melyet a felszolgálók az ő tányérja mellé tettek, ő gyorsan kicserélte a főherceg tányérja mellett levő cinkkanállal. Mikor ezt a főherceg észrevette, gyengéden az ezüstkanalat visszatette és követelte a magáét, a cinkkanalat. A végén mégis csak a főherceg evett az ezüstkanállal. A sok bajhoz még egy újabb is csatlakozott, az 1809. évi devalváció. A sok papírpénznek nem volt értéke, mivel nem volt fedezve.” (2)
Ma kevesen gondolnák, de Napóleon ellen Szatmárnémetiből is sokan beálltak huszárnak. Simonyi József, a napóleoni háborúk hőse már 1798-ban toborzott Szatmárnémetiből huszárokat. Simonyi 21 éves volt, amikor 1792-ben megkezdődtek a francia háborúk. 1793-ban már strázsamester, vagyis őrmester lett, és egyre-másra ért el bravúros győzelmeket a franciák ellen: tizenhat huszárjával megtámadott, és szétugrasztott egy hatvanfős francia őrjáratot, szabályos párviadalban „levágva” parancsnokukat; 1796. augusztus elején a Garda-tó partján, lovasrohammal visszafoglalta az ellenségtől a tartalék tüzérség harminc ágyúját (a tüzérségi üteget), s azok tüzével, majd lovasrohammal az egész saját hadtestét kiszabadította a franciák fogságából. És ez csak kettő a sok hadászati siker között. Életvitele és a hadszíntéren mutatott cselekedetei is egy igazi huszárról tanúskodtak.
Báró Vitézvári Simonyi József óbester (1)
Bonaparte Napóleon (1)
Huszár, Simonyi ezredéből (3)
Emléktábla a szatmárnémeti Kálvária templom udvarán (a templom a Doboló dombra épült, ahol régen katonák dobolták ki a parancsokat)
A Simonyival harcoló szatmári huszárok névsorát sajnos nem találtam meg, de tudott, hogy sikerrel toborzott Szatmáron a későbbi óbester. Az emlékezete fenn is maradt, Krémer Sándor, a szatmári színkerület igazgatója 1903-ban műsorra tűzte a „Simonyi óbester” című három felvonásos vígjátékot, amit 1904. január 5-én és 21-én a szatmári színházban előadtak (ahogyan a Szatmár és Vidéke 1903. november 24-i, illetve az 1904. január 19-i és 26-i számában megjelent cikkekből kiderül). De a Simonyi óbesterről írt verseket előszeretettel szavalták a március 15-i ünnepségeken is, így 1915. március 15-én, a Királyi Katolikus Főgimnázium dísztermében (Harsányi Kálmán: Simonyi óbester című versét – derül ki a Szatmári Hírlap 1915. március 14-i számából). (5)
Végezetül talán csak annyit húznék még alá, léteztek szatmári huszárok a napóleoni háborúkban is, ahogyan a huszárság intézménye megmaradt később is vidékünkön. (És itt most eltérek kicsit az eredeti témától.) Az első világháborúban is részt vettek a legendás, szatmári, 15-ös huszárok, akinek lovas szobra is állt Szatmárnémetiben 1943 és 1944 között, a jelenlegi megyei múzeum (akkor vármegyeháza) előtti téren.
Amúgy, a 15. Császári és Királyi Gróf Pálffy Huszárezred kiegészítő körlete 1883 és 1889 között Szatmáron, illetve Munkácson és Máramarosszigeten volt. Itt történt a „feltöltése”, vagyis itt, Szatmáron (is) volt a sorozás és a kiképzés. A huszárezredeknek hagyományosan volt tulajdonosa, így a 15-ösöknek 1873 és 1897 között Gróf Pálffy Móricz, majd 1898-tól Ferenc Szalvátor főherceg. Az ezredparancsnokok: 1873-tól Lajos Pokorny alezredes-ezredes, 1879-től Mihály v. Hertelein ezredes, 1885-től Marcus v. Czerlien ezredes 1890-től Vincenz Ballács alezredes-ezredes, 1893-tól Alfred Edler v. Remiz ezredes, 1898-tól Edgar Zuna alezredes, 1898-tól Richard Ritter Henike v. Temsburg alezredes-ezredes.
A huszárezred tagjainak ruházatát tekintve, 1873-tól hamuszürke csákó, sötétkék mente, sötétkék attila, buzérvörös nadrág és sárga makkgombok jellemezték a 15-ös huszárokat.
Az ezredet 1873-ban alakították meg, alapját a császári és királyi 8. számú ulánus ezred adta, előtte a 10. dragonyos (1821), átalakítva a huszárezredek mintájára. Észak-Magyarországról töltötték fel a legénységi állományát. Harcoltak többek között Galíciában és az orosz front különböző területein. Az olasz fronton 1918-ban a 6. lovashadosztály kötelékében egységes lovasezredként harcolt a 15-ik huszárezred a Conrad harccsoportban. A tiroli arcvonalszakaszon Asiagotól nyugatra június 15-től védelmi állásokban volt és ezeket az összeomlásig minden olasz támadás ellen megvédte. (6)
A huszárezred tagjainak ruházatát tekintve, 1873-tól hamuszürke csákó, sötétkék mente, sötétkék attila, buzérvörös nadrág és sárga makkgombok jellemezték a 15-ös huszárokat.
Az ezredet 1873-ban alakították meg, alapját a császári és királyi 8. számú ulánus ezred adta, előtte a 10. dragonyos (1821), átalakítva a huszárezredek mintájára. Észak-Magyarországról töltötték fel a legénységi állományát. Harcoltak többek között Galíciában és az orosz front különböző területein. Az olasz fronton 1918-ban a 6. lovashadosztály kötelékében egységes lovasezredként harcolt a 15-ik huszárezred a Conrad harccsoportban. A tiroli arcvonalszakaszon Asiagotól nyugatra június 15-től védelmi állásokban volt és ezeket az összeomlásig minden olasz támadás ellen megvédte. (6)
15-ös huszártiszt (fent) és 15-ös tizedes (lent). Forrás: kektoimenes.hu
Hivatkozások:
1. Wikipedia
1. Wikipedia
https://hu.wikipedia.org/wiki/Simonyi_J%C3%B3zsef
2. Sipos Ferenc feljegyzései
3. A magyar huszárság története. A lovasműveltség sajátosságai – Zürichi Magyar Történelmi Egyesület és a Heraldika Kiadó kiadványa, Budapest k Zürich 2004.
4. Doktori (PhD) értekezés: Hernádi Zsolt, „Ha legyőznek is bennünket, de bírni soha nem fognak", Schweidel József tábornok élete. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Történelemtudományi Doktori Iskola. Piliscsaba, 2006.
5. Hungaricana.hu
2. Sipos Ferenc feljegyzései
3. A magyar huszárság története. A lovasműveltség sajátosságai – Zürichi Magyar Történelmi Egyesület és a Heraldika Kiadó kiadványa, Budapest k Zürich 2004.
4. Doktori (PhD) értekezés: Hernádi Zsolt, „Ha legyőznek is bennünket, de bírni soha nem fognak", Schweidel József tábornok élete. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Történelemtudományi Doktori Iskola. Piliscsaba, 2006.
5. Hungaricana.hu
6. Kéktói Ménes, Hódmezővásárhey - kektoimenes.hu
https://kektoimenes.hu/magunkrol/hagyomanyorzo-palffy-huszarezred/vasarhelyi-huszarok/15-cs-es-k-grof-palffy-huszarezred
https://kektoimenes.hu/magunkrol/hagyomanyorzo-palffy-huszarezred/vasarhelyi-huszarok/a-15-kozos-huszarezred-tortenetebol
Megjegyzések
Megjegyzés küldése