A Szatmár-név eredete. Miért hívják úgy a várost, ahogy?

Már több, mint 200 éves az a kérdés, amely Szatmár nevének eredetéről szól, és még ma is sokan tévesen magyarázzák a város nevét. Mégis honnan eredeztethető a „Szatmár”, honnan a „Németi” és milyen elméletek voltak erre a múltban? Ennek járunk utána város- és megyemonográfiák, újságcikkek fellapozásával.

Mindenek előtt szögezzük le, hogy Szatmárnémeti Szatmár és Németi települések egyesüléséből jött létre 1715-ben és lett szabad királyi város (ettől kezdve csak a királynak volt alávetve, vásárt tarthattak, maguk választhatták plébánosukat…). Hol húzódott a két város között a határ? A Szamos kis ága nyújtott természetes határvonalat a Csatorna utcánál kiágazva a főmederből (Str. Fantanii), folyva Árpád utca (Str. V. Lucaciu), Kinizsi utca (I. Slavici), Kispiac, Zárda utca (Ceahlăului), Kis víz utca (később Arany János, ma Rândunelelor), Nagy víz utca (később Vörösmarty, ma Marsilia), a tisztviselőtelep vége területén (1940-1945 között ez volt a Deák tér, ma P-ța Titulescu), majd a Szigetlanka környékén újraegyesülve a főmederrel. (1711 után lezárták ezt a mellékágat, kiszárították és helyét utcák, házak vették át.) Nem véletlenül hívták még az 1800-as években a Kazniczy (Ștefan cel Mare) utcát Kőhíd utcának, hiszen ott, ahol most a Zárda áll, korábban kőhíd vezetett át az utcán (ahogy a Zárda utca területéről átfolyt az Arany János utca területére). „A két várost híd kötötte össze, melynek helyéül az irgalmas nénék templomának homlok-terét jelölhetjük meg. Nyomai a múlt század elején még látszottak”- emelte ki Bagossy Bertalan a Szatmár vármegyét leíró, Borovszky Samu szerkesztette, 1908-ban megjelent monográfiában. (2) Magát a Zárdát is úgy építhették meg, hogy előbb a területet feltöltötték.

No de térjünk rá a városnévre. Szatmárt már Anonymus, Béla király névtelen jegyzője (1100-as évek vége, 1200-as évek eleje) is említette, miszerint Szabolcs és Tas vezérek Szatmár várát három napi ostrom után vették csak be. De 1150-ben, egy dokumentumban megjelenik a Zothmar-név is. Ekkor írják le amúgy, hogy Gizella királyné királyi vadászokat telepített le a környékre, ők német, bajor telepesek voltak, akik megalapították Németi várost. Erre utal Bagossy Bertalan is, amikor a Borovszky Samu szerkesztette vármegye-monográfiában azt írja: „Németi város Gizella királynénak, első szent királyunk nejének, köszöni létét, a ki ide németeket telepített. Így olvassuk ezt II. Endre király 1230-ban kiállított oklevelében. Mindkét város szabadságlevele szóról-szóra megegyezik egymással, azon kivétellel, hogy míg a Szatmáréban a város neve „Zotmar”, addig a Németiében „Zotmar Némethi” (...) olvasható. Alapításának évéül közönségesen az 1006. évet jelölik meg; azonban teljesen önkényesen, mert Gizella 996-ban lett Szent István neje, s így inkább valószínű, hogy a települő németek ekkor követték a herczegnőt új hazájába. Németi neve szláv hatás alatt keletkezett. Régiesebb alakjai: Nempti, Nemphty, Nemti, éppen úgy hangzanak, mint például Lengyelországban a hasonló korú német telepítvények „Nemci" neve. (…) Úgy látszik, hogy a németi határban három helyen is telepedtek meg németek. Egyik falujok volt a mai Németi városa, melyet talán Nagy-Németinek neveztek. A másiknak Kis-Németi volt a neve. Szó van róla az 1406. évi határjáró levélben, melyben ide vonatkozólag az foglaltatik, hogy Kis-Németi földjét a mikolai nemesekétől és Homok határától a Nádasd folyó választja el. A harmadik résznek Aggnémeti, azaz Ó-Németi volt a neve. Úgy látszik, hogy nem lakták egy időben mind a három helységet, hanem a Szamos vizének kiöntései és mederváltoztatásai kényszerítették a lakosokat arra, hogy házaikat majd itt, majd amott építsék föl.” (2)

Ezzel a Németi-rész világos, kanyarodjunk vissza Szatmár-hoz. Sarkadi Nagy Mihály, 1861-ben megjelent „Szatmár-Németi Szabad Királyi Város Egyházi és Polgári Történetei” című könyvében így foglalkozik a városnév kérdésével:

„Szatmár nevéről a vélemények.

– Thomász Ferdinánd a magyarok eredetéről és nyelvéről írott vélekedése III-ik része 10-ik czikkében e zsidó szóból akarja kiállítani „Seti mare”, mely szerinte „szomorú áradás”

– Széles András (hajdani Szatmári ref. Lelkész) szerint pedig „keserű italt” jelent.

– Zanathi József ( 1769: g. v.) szatmári bíró, oláh szavakból akarja szerkeszteni Szatmár nevét. Szerinte „Szát-máre” „nagy falu, derék falu”. Ha a névnyomozókat meg nem sérteném: én (B. G.) latin szóból tudnám kedves Szatmárunk nevét kikergetni „Sero” azt teszi „vetek, t: i: magot földbe"; ettől származik „Satum” „vetés”: így aztán „Sat(u) már” tenne oly helyet, hol az aranyló „vetésár”-ja nagy; mert ám itt nagy vetéstáblákat láthat az utas. Tompa is azt írta ennek vidékéről, hogy: „Hol a fehér kenyér terem”.

– Páriz-Pápai, szótárában, latinul, „Borgum Centenarium”-nak: „mázsálóvárnak nevezi Szatmárt; Széles András véleménye szerint talán azért, mert 1225- és 1607-diki adatok nyomán Erdélyből a Szamoson só szállíttatván, s annak egyik lerakó helye, e környéken Szatmárt lévén, a nagybani árulás és mázsálás, itt történt.” (1)

A sópiac elméletet többen erősítik, Borovszky Samu vármegye monográfiájában Bagossy Bertalan írja: „De különösen fontos Károly Róbertnek egy 1310-ben kelt oklevele, melyben a désvári Ágoston-rendű szerzeteseknek azon kiváltságot adja, hogy minden szekér után, mely sóval megterhelve Désaknáról Désvárra jön, két darab kősót kapjanak; s megengedi nekik a király, hogy az így, vagy bármi módon szerzett sót akár Désváron, akár Szatmártt vagy bárhol szabadon árusíthassák, annélkül, hogy őket a kamaragróf vagy a királyi tisztviselők ebben megakadályozhatnák, vagy reájuk adót vethetnének.

Ebbe az oklevélbe nem véletlenül került bele Szatmár neve. Bizonyára a szerzetesek itt akarták eladni sójukat s itt akadályozhatták volna meg őket a királyi tisztek; Szatmár tehát az Erdélyből tutajon szállított sónak egyik főpiacza volt. Erre fekvése tette alkalmassá. Mert ott terült el, ahol a Szamos nemcsak a hegyeket, hanem az aljukban elvonuló erdőövet is elhagyta és a fűvel borított Alföldre ért. Itt a környék lakosai akadálytalanul megközelíthették, a város polgárai pedig biztos menedéket találtak az alacsony partvidék mocsarai között hányt földsánczok mögött. Így lehetett ez már a honfoglalás idejében is. Szláv lakói Grádnak vagy Gorodnak nevezhették, Surungrad, Visegrád, Belgrád példájára. Véleményünk szerint ennek emléke a Giród-utcza nevében maradt fönn mind e mai napig. A Szent István korában betelepülő németek a benne folyó sókereskedésről, mai kiejtés szerint Salzmarkt-nak, sóvásárnak nevezték el. Valószínű, hogy e vendégek a mai Hollandia területéről költöztek ide, mert a neufriesben hívják a sót mais „sat”-nak, a niederlándischben pedig „zout”-nak. A Satmarkt-ból vagy Zoutmarkt-ból lett okirataink „Zotmar"-ja, vagy pedig szokásos hangcserével a népies „Szakmár", mely megnevezés régi történetíróinknál is a legáltalánosabb.

Ez a város nevének egyedül helyes megfejtése. Némelyek a héber nyelvben keresték eredetét és az szerintük „szomorú áradást", vagy „keserű italt" jelentett, mert a város lakóit a Szamos vize gyakran döntötte nyomorúságba.

Mások a latin nyelv „satum" (vetés) szavában látták a város nevének gyökerét, mert a „vetés-ár" elnevezés szerintük jobban megfelel a mi kalásztermő rónaságunk alaptulajdonságának. Voltak olyanok is, kik Zothmar comest tartották a város nevet adó hősének. De már az ellen tiltakozunk kell, hogy Zanathy József, Szatmár 1769. évi főbírája, az oláh történészeknek azt a szívességet teszi, hogy a város nevét az oláh nyelv „szatu maré" (nagy falu) szavaiból származtatja.

A történelem tanúsága szerint nálunk az oláh sohasem volt városlakó, hanem a hegyek között barangoló nomád népelem. A mohácsi vész előtt hiába keresnők őket akár Szatmáron, akár annak vidékén. Szirmay beszél ugyan 1383. évből bereg- és szatmármegyei oláhokról, ezek azonban csupán egy kis csapatot alkothattak. Ezt az is bizonyítja, hogy mindkét vármegye területén egy család kezében volt a knézi (főnöki) tisztség. Hedri Antal jezsuita főnök 1757-ben a szatmárnémeti vallási viszonyokról az egri püspökhöz fölterjesztett statisztikájában még mit sem tud felőlük. Azt mondja, hogy a várban mintegy 20 katholikus pár és kétszer annyi református lakik: vannak itt ruthének is. Németiben a katholikusok száma ugyanannyi. A szövegből azt lehet kivenni, hogy a többiek mind reformátusok; oláhokról egy szót sem szól. Az ő bevándorlásuk a békésebb idő beálltával kezdődik meg; akkor ereszkednek le hegyeikről s özönlenek be a falvakból, hova őket a földesurak jobbágyoknak telepítették. 1798-ban már 578 lelket számláló gyülekezetet alkotnak és külön parochia felállítását kérelmezik, mi 1805-ben lesz valósággá. Az imént vázolt bevándorlási folyamat, a város vonzó erejénél fogva, mind máig tovább tart (...)

Szatmár tehát a legtöbb valószínűség szerint sóvásárt vagy sópiaczot jelent. Az elsorolt bizonyítékokon kívül e mellett tanúskodnak azok a különféle évszázadokból származó adatok is, melyek azt bizonyítják, hogy Désről tutajon szállítottak sót a Szamoson, egészen a Tiszáig. (...) E mellett szól a Szatmáron ősrégi idő óta fennállott sóhivatal is. A régi sóházat a közös hadsereg kaszárnyájától délkeletre ma is ismeri mindenki a városban. Mielőtt pedig ez épült volna, a Szirmay-utczai Kiszely-házban volt a sóhivatal.” (2)

Érdemes még egy monográfiára ránéznünk, ez pedig a Szirmay Antal által jegyzett Szathmár Vármegye Fekvése, Történetei és Polgári Esmérete. Ebben a szerző megjegyzi: létezett egy Zothmár nevezetű nemzetség, a Mikolay nemesek „eleje”, amely Szatmár vármegyét lakta. Idézi is gróf Mikolay-nak, Zothmár gróf fiának 1237-ben írt végrendeletét. Erre többen hivatkoznak, amikor Szatmár város nevét a Zothmár nemesi család nevéből eredeztetik. „Győri Szent Egyháznak káptalannya. Mindeneknek, аkik ezent látandgyák, üdvösséget az Urban Jesus Kristusban. Tudgya meg a Ti közönségtek: hogy ollyan levelet Micholaynak Zothmár fiának kezéböl vettünk: Tudva légyen mindnyájoknak, akik ezen levelet látandgyák: hogy én Micholay Zothmárnak fia…” A Zothmár gróf igazából Zothmár comes – nem megfelelő a „gróf” ma ismert jelentésével, sokkal inkább ispánt, helyi urat jelent, és előfordulhat, hogy Szatmár vármegye az alapítás idejében, vagy annak környékén élt helyi comes-ről kapta a nevét.

A monográfiák vizsgálata mellett, érdemes ránéznünk Szatmár megye hatóságának okleveleire. Piti Ferenc, Neumann Tibor és C. Tóth Norbert, Szatmár megye hatóságának oklevelei (1284–1524) című tanulmányukban úgy fogalmaznak, Szatmár, Szabolcs, Bereg és Ugocsa vármegyék „területén az egyetlen közhitelű intézmény a megyei ítélőszék, latinul a sedes iudiciaria volt. Ezen a területen egyetlen hiteleshelyet (loca credibilia) sem találunk, ez persze nem azt jelenti, hogy nem is tartozott volna a terület valamelyik konvent vagy káptalan hatósugarába. A négy megyében a leleszi konvent és a váradi káptalan látott el hiteleshelyi feladatokat, illetve e két egyházi intézményt látogatták a régióban lakók, hogy jogbiztosítást igénylő ügyeiket írásba foglaltassák.” (4) Tehát ezek okleveleit érdemes megvizsgálni Szatmár történetének, eseményeinek megismeréséhez.

Tanulmányuk Szatmár vármegye több, mint 400 oklevelét tartalmazza, és már az 1284-ben jegyzett Zotmár-ként hivatkozik a településre: „[1284.] ápr. 13. Semjén. Mihály comes és Houdus, Zobouch-i és Zotmar-i bírók a Pousa fia: Ábrahám által Pál fia: Rufoyn ellen viselt pert a királyi hadoszlás 30. napjára tűzik ki a felek számára az ország bíró elé (annak oklevelének megfelelően), amikorra az ország zűrzavara lecsillapul. (D. in Symian, f. V. a. oct. Passche.) DL 97753. (Vay cs. berkeszi lt.) – Szabolcs I. 2. szám. Az év megállapítására lásd Szentpétery Imre: Oklevéltani naptár. Bp., 1912. 30”

A város neve aztán, az idézett hatósági oklevelekben Zathmar, Zothmar, Zottmar, Zatmar, Zathmar, Szathmár és egyéb változatokban szerepel. (4)

Több román nyelvű monográfiát átnéztem (Vasile Savinescu, Doru Radosav, Județele Patriei, Satu Mare monografie, 1980; Doru Radosav, Ghid de oraș Satu Mare, 1984; Doru Radosav, Monografia Județului Satu Mare, 2016), de a város nevére vonatkozóan nem találtam semmit. Nem foglalkoztak azzal, honnan, miből származik a Satu Mare név. Nemúgy az imperiumváltás-környéki román újságok, amelyek igyekeznek erősíteni a város Satu Mare nevének eredetiségét.

Olimpiu Stelian írt egy cikket 2006. február 12-én az Informația Zilei újság oldalaira a következő címmel: Provenind din termenii „Sat” și „Mar”, numele orașului Satu Mare ar putea fi de origine celtică. Totuși majoritatea cercetătorilor îl consideră românesc. (A „Sat” és a „Mar” szavakból származtatva Szatmár város neve kelta eredetű lehet, mégis a kutatók többsége román eredetűnek tekinti). Ebben, a címben leírtakhoz hűen azt erősíti és tárgyalja, hogy a „Sat” szó erődöt jelent a „Mar” pedig dombságot vagy vizet. A keltából átvették a dákok, a dákoktól a románok, s így ért ez el napjainkba Satu Mare-ként – vallja Olimpiu Stelian. Ugyanez a cikk hivatkozik Gheorghe Toduț „Cultură sătmăreană în presa interbelică” (A szatmári kultúra a két világháború közötti sajtóban) című könyvére, amely pedig Petru Țiurca, Pribeagul, az Afirmarea című újságban, 1936 márciusában megjelent cikkeiből idéz.

Boór Béla tanár úrtól kaptam meg a fenti cikket s még egy két részes cikksorozatot, amelyről nem tudtuk beazonosítani, melyik újságban jelent meg és mikor, de épp az említett Gheorghe Toduț ír benne a város nevének eredetéről szóló vitáról. Ebben a Dariu Pop által szerkesztett „Țara de sus” (Fenti ország) című újságra utal, amelyben, a két világháború közötti időszakban vita folyt a város nevéről. Dariu Pop elvet minden magyar (Szatmár) vagy német (Salzmarkt) eredetre vonatkozó feltételezést, szerinte a Zotmar sem helytálló, hanem úgy gondolja a „sat” és a „mar” tagok egyesüléséből jött létre a városnév, s ezek mind román eredetűek. Említik Zanathi bírót, aki a román nyelvből eredeztette a város nevét, hivatkoznak Vasile Lucaciu (1852-1922) görögkatolikus pap írásaira is – ő következetesen Satu Mare-t használ, ha a városról ír. Ütköznek ugyanakkor Mihai Eminescu a szebeni Timpul újságban 1882. április 29-én „Nu numai motive” címmel megjelent cikkében foglaltakkal, hiszen a költő Sătmar-t ír és nem Satu Mare-t: „În adevăr, trebuinţele economice ale poporului nostru, sunt unele şi aceleaşi pretutindeni: acelaşi port la Sătmar ca şi-n Moldova…” Ugyanúgy a Memorialul comitetului címmel 1882. november 4-én megjelentetett cikkében is: „Încă în a suta a şaptesprezecea Miron Costin scrie regelui Poloniei că cel mai frumos şi mai corect dialect românesc, cel mai apropiat de graiul italic se vorbeşte în Sătmar, unde, cu toată emigrarea lui Dragoş, românii rămaşi acolo sub fratele lui, voievodul Balc, sunt atât de numeroşi ca şi când n-ar fi ieşit nimeni din ţară.”

A végén összegezzünk és ismételjünk Gellért Sándor segítségével. 1979. január 14-én Gellért Sándor mikolai költő is írt Szatmár nevének eredetéről. Ebben összeveti azoknak a szerzőknek a véleményét, akik foglalkoztak a témával: így Thomas Ferdinánd állítását, miszerint a város neve zsidó eredetű és szomorú áradást vagy keserű italt jelent; Széles András véleményét, miszerint a Szatmár név már Árpád bejövetele előtt létezett; Bagossy Bertalan gondolatát, miszerint a honfoglalás után idetelepített németek sópiaca adta a Salzmarkt, vagy Zoutmarkt, majd Zotmar nevet. Gellért Sándor ez utóbbit nem tartja helytállónak, hiszen a németek csak 1006-körül telepedtek le itt, Gizella királyné utasítására, a hely pedig lakott volt előtte is és Szatmárnak hívták – állítja. Zotmar-t az olasz és német papok használták, akik nem tudtak magyarul – teszi hozzá. Másrészt, – írja Gellért Sándor – sót a Szamoson a XII. század előtt nem szállítottak, hiszen a Dézsaknai sóbánya még nem volt használatban (1214-es az első adat az ottani sókitermelésről). A só Szatmáron keresztül történő szállítására az első adat 1310-ből való (ahogy fent említettem is). Ekkor Károly Róbert a désvári ágostonrendi szerzeteseknek azt a kiváltságot adja, hogy minden szekér után, ami sóval megterhelve Dézsaknáról Dézsvárra jön, két darab kősót kapjanak, valamint megengedi nekik, hogy a sót Dézsváron, Szatmáron vagy másutt szabadon árusíthassák. Így tehát felállították Szatmáron is a királyi sókamrát és itt őrizték, mérték és árusították a Szamoson Dézsaknáról és dézsről letutajozott sót. A sóból tehát Gellért Sándor szerint nem lehet Szatmár nevét származtatni, főképp, hogy a Szatmár-környéki falvak nevei többnyire avar és kazár, nem pedig német eredetűek. Mint kiemeli, Zothmar vezér, a Mikolayak őse bolgár-török vagy kazár eredetű volt. Ugyanakkor lát arra esélyt, hogy Szatmár neve a vízzel legyen kapcsolatban, hiszen számos, a környékbeli település neve utal a vízre a Szamos és egyéb folyók, illetve az Ecsedi láp jelenléte miatt: „Szatmár neve szittyós, lápos, árvizes földet, mocsaras, posványos helyet jelent” – teszi hozzá. (5)

Következtetéseket én most nem vonnék le, úgy gondolom mindenki maga megteheti a fentiek tükrében. Azt láthattuk, és látjuk ma is, hogy a politika, a személyes érdeklődések és kötődések mind szubjektív megközelítéseket szülnek, de mi igyekezzünk objektívek maradni és úgy közeledni Szatmár eredetéhez is.

Hivatkozások:

1. Sarkadi Nagy Mihály, Szatmár-Németi Szabad Királyi Város Egyházi és Polgári Történetei, kiadta Kovács Márton, Szatmárt 1861.

2. Bagossy Bertalan, Satmár-németi története/ Borovszky Samu, Magyarország vármegyéi és városai, Szatmár Vármegye, Országos Monográfia Társaság, Budapest, 1908.

3. Szirmai Szirmay Antal, Szathmár Vármegye Fekvése, Történetei, és Polgári Esmérete, Kir. Magyar Universitás, 1809, Buda.

4. Piti Ferenc, Neumann Tibor, C. Tóth Norbert, Szatmár megye hatóságának oklevelei (1284–1524), A nyíregyházi Jósa András Múzeum Kiadványai 65., Nyíregyháza, 2010.

5. Gellért Sándor kézirata, 1979. január 14., Mikola. Megjelent a Szatmári Friss Újságben, 2016. január 26-án.

6. Köszönet Boór Béla tanár úrnak a cikkekért és a bejegyzés megjelenés előtti véleményezéséért

A Lokálhistóriák blognak Facebook, Instagram, TikTok és Threads oldala is van, ezeken más, de szintén a városhoz kapcsolódó tartalmak kapnak helyet.