Kőmíves Balázs: Bölcsőtől-koporsóig

Kőmíves Balázs szatmári színész, újságíró volt, élete utolsó öt évében szomszédok voltunk. 2018 elején adta nekem kéziratát, azzal a kéréssel, hogy tisztázzam le, digitalizáljam és lehetőség szerint jelentessem meg valahol a kettőnk neve alatt. Megígértem, hogy megteszem, amit tudok, de semmiképp sem kettőnk neve alatt jelenjen meg a még 70-es évek elején legépelt esszé, hanem csak az ő neve alatt, hiszen ő a szerző. Ennek ellenére úgy adta át, hogy előbb golyóstollal mindkettőnk nevét odaírta az esszé utolsó lapjának aljára.

Sokáig kerestem megfelelő orgánumot, amely közölné az írást, ám akinek felvetettem, terjedelme miatt még azelőtt elutasított, hogy beleolvasott volna. Évekig a polcomon maradt, és már több, mint öt év telt el Kőmíves Balázs halála óta. Nemrég újra a kezem ügyébe kerültek a megsárgult lapok és úgy döntöttem, a Lokálhistóriák blogon közlöm a szatmári ember életének főbb mozzanatait feldolgozó munkáját. Fontosnak érzem a Kőmíves Balázs által itt leírtakat, hiszen a „Bölcsőtől-koporsóig” képet ad az 50 évvel ezelőtti és még régebbi szatmári néphagyományokról, azokról a szokásokról, amelyek a (főleg Túrterebes-környéki) paraszti élet sarokköveit meghatározták. Az esszé alább teljes terjedelmében olvasható, első megjelenésében:

Bölcsőtől-koporsóig

Születés, házasság, halál – ez a falusi ember életének is három nagy fordulója, s ezeket a tőle telhető pompával meg is ünnepli, mert egyébként nem sok lehetősége volt és van az ünneplésre. A legkisebb „cécó”-val a születést ünnepeli, a legnagyobbal a házasságkötést. A fordulók jelentőségét nem a főszerepet játszó egyén szempontjából mérik, hanem a közösségéből, amelyiknek életében ezek az események változást idéznék elő. Ezért áll első helyen a házasság, utána a halálozás és csak a legvégén a születés. Ez utóbbi egyelőre a közösség életére nincs döntő befolyással, mert a gyermek meg is halhat és különben is az újszülött öntudatlanul éli át életének ezt a fordulóját. Mi azonban vegyük csak időrendi sorban: bölcsőtől a koporsóig!

Születés, keresztelő

A közös gazdálkodást megelőző időkben a parasztasszony tavasztól őszig férjével együtt dolgozott a mezőn. Ez a terhes asszonyra is vonatkozott, gyakran megesett, hogy a szülési fájdalmak munka közben jelentkeztek, és az asszony ott a mezőn meg is szülte gyermeket. Többek között például Vida Istvánnéról tudom, hogy szénagyűjtés közben szülte meg egyik gyermekét, a férj "surcába" fogta ki a kis jövevényt, és kaszával vágta el a köldökzsinórt. A szekérderékba tett szénára fektették az anyát és az újszülöttet, és szépen hazakocogtak.

Csárdai tisztilak, ismeretlen fotográfus, a Szatmári Római Katolikus Püspökség levéltára

Rendes körülmények között bába vagy egy öregasszony vezette le a szülést. Bábaja volt ugyan a falunak, de mire a hegyi vagy az alsóerdősi asszonyhoz kihívták, abba 3-4 óra is beletelt, és addigra vígan megszülethetett a poronty, ha nem adódott valami komplikáció.

Szüléskor nem volt mit keresnie benn a férjnek, tehát útilaput kötöttek a talpára. Ha nagyon aggódott a feleségéért, akkor az udvaron téblábolt, de rendszerint a kocsmában hűtötte az izgalmat.

Ha a gyerek megszületett, megfürdettek, felöltöztettek, anyja melle fektették. Az anyát 3-4 óráig nem mozdították meg fektében. Csak azután szedték ki alóla, a vizes-véres lepedőket, és a szalmazsákból is kivették az átnedvesedett szalmát.

Mar szülés előtt jóval megegyeztek a házasfelek abban, hogy kit fognak meghívni komának. A keresztszülők rendszerint a rokonságból kerüljek ki, a távolabbi és gazdagabb rokonokból, akik majd nem fognak szűkmarkúskodni. Első kötelesség az volt, hogy a kománé egy hétig enni hordott a gyermekágyas asszonynak, mégpedig jó ételeket, hogy a beteg hamarosan erőre kapjon és meg ne szólhassak őket a faluban. Másik kötelességük volt az ajándékadás.

Az ajándék rendszerint a következő volt: egy huzat a pólyapárnára, kis sapka /"fűkötő"/, „rékli” és ingecske az újszülöttnek, továbbá egy díszes pólyaterítő /csipkével és kék vagy rózsaszín szalaggal díszített selyem vagy szövetanyag/. A keresztszülők fizettek keresztéléskor a harangozónak is néhány lejt. A pap ilyenkor nem kapott semmit a római katolikusoknál. E felekezethez tartozók nem vihették be a gyereket a templomba, hanem a sekrestyébe. Ott a papnak be kellett mutatni a községházáról hozott írást, hogy már bevezették az állami anyakönyvekbe az új honpolgárt. A pap is elkészítette a maga feljegyzéseit a keresztlevelet kiállítandó, majd a sekrestyéből bevonultak a templomba a kúthoz úgy, hogy a keresztanyának fognia kellette pap lila színű stólájának végét, mert a kis pogány csak így mehetett be a szentegyházba. Szabály volt továbbá az is, hogy keresztelőkor, majd avatáson is a kisgyereket jobb karon kelleti, tartani.

A római katolikusok a keresztelőt rendszerint vasárnap délutánra hagyták, amikor a délutáni vecsernye megkezdése előtt volt helye a templomi szertartásnak. Ha hétköznapra, határozták el a keresztelőt, akkor is rendszerint délután tartották. A keresztelőre, a templomba nem ment, csak a keresztanya és a baba. Ez utóbbi segített a gyerek cipelésében, és a templomi szertartás alatt segített a ki- és visszapólyálásban. A család többi tagjai otthon várakoznak, s miután hazaérkezik az újszülött megkezdődik a keresztelői evés-ivás. Töltött káposzta, sült hús és valami "sütemény"-féleség volt a keresztelői menü. Ezen a család tagjai, a keresztszülők, a baba és esetleg a nagyszülők vettek reszt. A keresztelői lakoma előállítása már az újszülött családját terhelte.

Érdekes szokás volt Túrterebesen, hogy a komák bármilyen közeli rokonok, ismerősök legyenek, keresztelő után magázódtak, s ez a nagyrabecsülésnek volt a megnyilvánulása.

A névadásra vonatkozólag a személynevekkel foglalkozó fejezetben foglalkozunk részletesen.

Gyermekágyat az asszony rendszerint két hétig feküdt. Volt persze olyan férj is, hogy egy hét múlva mar kizavarta feleségét az ágyból és vitte magával a mezőre. Általában az volt a szokás, hogy a gyerekanyaság idején, még ha az asszony fenn is járt, nem illett, hogy az udvarról kimenjen, csak miután – a római katolikusokról beszelünk – elment a templomba avatásra. Ez a következőképpen történt: A szülésre rá két hétre az anya megkért egy szomszédasszonyt, hogy kísérje el avatásra. A kisgyereket is vitte a szomszédasszony mert az anya még nem volt olyan erőnlétben, hogy elbírta volna, gyalog a templomig. Megintcsak nem a templomajtón mentek be, hanem a sekrestyébe, ahol a pap égő gyertyát adott a szülőasszony kezébe, és a stólát fogva kivezette a főoltár elé, ahol bizonyos latin imádságokat mondott el, az anyának pedig magyarul el kellett mondania agy miatyánkot és a hiszekegyet. Ezért a szertartásért a papnak fizetés járt. Az asszony ezzel a szertartással a megtisztultak körébe tartozott ismét, de ez nem jelentette azt, hogy férje hozzányúlhatott, mert „a borjú kötelen” való tartás állapota hat hétig tartott.

Udvarlás – kézfogó – lakodalom

Hej, de szép is, jó is fiatalnak lenni! Telén vagy nyáron, falun vagy városon, szegényen vagy gazdagon – mindegy! Mindegy? Nem éppen, de oly rövid a fiatalság, s oly hosszú, ami utána jön, hogy a legnyomorultabb körülmények közt eltöltött ifjú éveinkre is sóvárgó szívvel emlékezünk vissza!

Fiatalnak lenni falun is nagyon szép volt, bár kérlelhetetlen szigorúságú, íratlan törvények korlátozták csapongásait, és nagyon gyakran tragédiák keresztezték az utat, vagy tragédiák voltak előkészületben egy hosszú-hosszú életre!

Az iskolából kikerült süldő már „szeretőt” választott magának, és ünnepnap délutánjain már a szoknyák körül csellengett. Komoly udvarlásról csak akkor lehetett szó, ha már legénysorba került, 16-17 éves lett. A lányok nagylány számba 15-16 éves korukban kerültek.

Mikor, hogyan zajlott le az udvarlás? Nyáron, nagy dologidőben köznapokon is el-elmenegetett a legény a lányhoz, hacsak egy negyedórácskára is. A vasárnap délután és este pótolta a heti mulasztást. Az őszi betakarítástól a tavaszi munkák megkezdéséig nyílt erre idő és lehetőség. Elment a legény a fonóba, onnan hazakísérte szívé választottját, és a kiskapuban vagy konyhaajtóban beszélhettek. Az éber anya – főleg, ha nem tetszett a gavallér személye – nem tűrte, hogy sokáig beszélgessenek, mert ugyebár alkalom szüli a tolvajt. Kiszólt tehát, ha sokallotta az enyelgést. Ha a figyelmeztetésnek nem volt foganatja, akkor hajánál fogva cipelte be lányát. Ellenben, hogyha kedves volt a széptevő behívták télen is, nyáron is a "házba", nehogy valami baja essek odakinn. Ám ezt a beinvitálást lehetőleg mellőzte a legény, mert a szülők hallatára csak közömbös dolgokról lehetett beszelni, jobban esett négyszemközt pusmogni stb.

Ha a fiatalok „értették” egymást, akkor a kiskapu, a konyhaajtó helyett lábujjhegyen leosontak nyáron a csűrig, télen a meleg istállóba, és ott enyelegtek csak igazán.

Ha egy leánynak több udvarlója akadt, a fiúk egymást próbálták „elmarni”. Ebből adódtak a gyakori verekedések. Persze a lánynak is volt beleszólása a dologba. Úgy mutatta ki ellenszenvét a fiú iránt, hogy a fonóból hazamenet elszaladt a fiú elől, vagy a kiskapuban kurtán-furcsán végzett vele, vagy a táncban fintorokat vágott, észrevehetően integetett, hogy kérjék le tőle stb. Addig-addig mesterkedett a lány, míg a fiú beletörődött, hogy itt nem nyílik szamara virág, s más szoknya után nézett.

A fiuk addig udvarolhattak szívük szerint, amíg be nem rukkoltak katonának. Katonaság előtt a szülők nem engedték meg, hogy megnősüljön, ezért aztán nem is nagyon szóltak bele az udvarlásába. Hadd ficánkolja ki magát, hiszen csak egyszer vagyunk fiatalok! Ha nagyon beleszeretett egy nem jó szemmel nézett lányba? Sebaj! Majd kiveri belőle a katonaság 2-3 éve! Ha nem verné ki, majd segítünk rajta! Annyi rosszat fogunk írni a lányra, hogy az elkeseredett legény szakítani fog s az elkeseredett lány gyorsan férjhez megy.

A katonaság jó gerinc törő iskola volt hajdanán, s a meggyötört legény hazakerülve már nem is nagyon berzenkedett a szülök akarata ellen, és elfogadta azt, akit kiszemeltek számára.

Ki volt a megfelelő lány? – Akinek legalább annyi földje volt, mint a fiúnak, de lehetőleg több is valamivel, azonkívül meg egészséges és jó dolgos is legyen. A házasságot tulajdonképpen a- szülők hozták létre, s mindkét oldalon arra törekedtek, hogy a házasság révén emelkedjenek valamelyest a ranglistán, de ha es nem sikerült, semmiképp nem akartak lejjebb csúszni. A kismértékű lejjebb csúszás csak akkor volt megengedhető, hogyha valamilyen testi vagy szellemi fogyatékosságban szenvedett a fiú vagy a lány. Máskor mindig felfele ácsingóztak, F. András bérmaapám például hiába volt daliás szép legény, konok-szívós özvegyasszony édesanyja addig duruzsolt a fülébe, míg elvette a világcsúfja, K. Veront, mert néhány köblössel több földje volt, mint neki. S. Gyula, oroszországi sorstarsan (ezt nem tudtam értelmezni szerk. megj. JJ) is kapott feleseget, persze egy szegény lányát, mert köztudott volt róla, hogy gyengeelméjű. Hogy a fiatalok nem szeretők egymást? Nos, az a legkisebb baj!

"Majd megszokjék egymást! A szerelem szarrá válik, de megmarad a vagyon!" Efféle bölcsességeket kellett hallania szüntelenül a maga érdekéről megfeledkező fiatalnak szüleitől, rokonaitól, a szomszédoktól, mert ilyenkor szinte az egész pereputty összefogott ellene. Így tehát a vagyon vette el a vagyont.

Az anyagiak mellett másodrendű mégis nagyon nyomós ok a vallás volt. E tekintetben a római katolikusok voltak a 1egvaskalaposabbak, s még görögkatolikus vallásút se igen vezettek oltárhoz. Ha a faluban nem volt megfelelő lány, a katolikusok Józsefhazáról, a görögkatolikusok Kökényesedről, Csedregből a reformátusok Adorjánból, Bábonyból hozták a maguk felekezetét valló élettársat.

A vegyes- vagy más faluból való nősülés elég ritka volt. Lehetőleg a faluból, sőt a maguk utcájából nősültek a fiatalok. Például egy svábfalusi legény ritkán vett el egy újsorosi, kisfalusi leányt, még ha az katolikus és rangban hozzáillő is volt. Ez az állapot nagyjából a 70-es évek elejéig fennmaradt, noha a mezőgazdaság szocializálásával megteremtődött a vagyonegyenlőség, és a legények lehetőleg a környező városokban kerestek munkalehetőséget.

Nem történt meg soha, hogy a fiatalok keresztül húzták az öregek számításait? Nagyon ritkán. Néha szándékosán "túl játszották” magukat, ám ilyen esetben sem volt biztos, hogy létrejön a házasság, mert a szülök megmakacsolták magukat, és megesett lányukat sem voltak hajlandók odaadni egy „rongyosnak”. Íme egy példa és egyben jó regény téma! A református templom mellett lakó nagy-gazda, E. Jóska kisebbik lányát, Mariskát teherbe ejtette egy rangon aluli, de nem éppen szegény juhászlegény, L. Péter. A szülők nem egyeztek bele a házasságba.

A gyereket eltenni már nem lehetett, tehát – bármilyen nagy szégyennek számított a szülők számára is – a leányanya megszülte fattyú pujáját. Bár gyermek voltam még, de megmaradt emlékezetemben, hogy a szerencsétlen nemkívánatos jövevényt egy kis teknőben tartották rongyokba bugyolálva, piszokban a tornácon a „nagyszülők", az anyának a mezőn kellett dolgoznia – a legyek rajai lepték el a nyöszörgő kis szerencsétlent. Halálra ítéltek szegénykét, és meg is halt hamarosan. A tehertételtől megszabadult leányt végül egy megözvegyült kétgyermekes svábfalusi gazda, Cs. András vette feleségül.

A teherbe ejtés módszere tehát nem mindig vált be, ezért ritkán is folyamodtak ehhez a fiatalok. Engedtek az erőszakos rábeszélésnek, a "kommendálásnak” és azt vették el, akit a szülők kiválasztottak nekik.

Eljegyzés

Az előbbiekből kitűnik, h. mire eljegyzésre került sor, már nem csak a fiatalok és szüleik tudtak szándékukról, hanem szinte a fél falu. Ettől függetlenül meg kellett adni mindennek a módját, mert falun is nagyon vigyáznak a formaságok betartására.

Nos, a legény megkérte egy szép estén a leány kezét. Ha igenlő volt a válasz, szóltak kölcsönösen szüleiknek, és kitűzték a hivatalos eljegyzés, a "kézfogó" napját, ami rendszerint szombat este volt. A vőlegény jelölt apjával, anyjával és még két személlyel /két rokon férfival vagy a keresztszülőkkel/ elment a kitűzött szombaton leányt kérni. A lányos háznál mar felkészültek fogadásukra, szabályos vacsorával látták el őket. Vacsora közben a vőlegény apja viszi a szót, és megegyeznek a részletekben: mennyi földet, jószágot, felszerelést, bútort stb. fognak kapni a fiatalok, hol, melyik szülőnél fognak lakni, /itt jegyezzük meg, hogy a fiatalok csak a hátsó házba költözhettek, az öregek mentek előre, az „első házba” jelezve ezzel, hogy ők az urak a portán/. Ekkor beszélték meg, hogy mikor mennek bevásárolni. Erre csak a harmadik héten került sor, amikor már biztos volt, hogy egyik, fél sem lép vissza, A lakodalom napját is meghatározták, és megbeszélték, milyen nagy lakodalmat tartanak, és ki mivel járul hozzá. A költségeket rendszerint fele-fele alapon vállalták.

Az eljegyzési vacsora végen húzták fel a fiatalok a gyűrűt, és ekkor csókolták meg egymást először nyilvánosan. Következzék itt megint egy kis kitérő a gyűrűvel kapcsolatosan. Gyermekkoromban, de manapság sem láttam egyetlen paraszt ember vagy asszony kezén gyűrűt, ami különben is hamar elkopott volna a kasza, vagy kapanyéltől és akadály lett volna a sokféle munkában. Most, a 70-es évek elején sem viselnek Túrterebesen gyűrűt, legfennebb vasárnap húzzák fel, ha van gyűrűjük, és ha ujjaik nem bogosodtak el időközben. Gyűrű természetesen volt az eljegyzésen. Vagy vettek két rézgyűrűt, vagy kölcsön kértek attól, akinek volt.

Egy pár gyűrű sokszor egy egész utcát kiszolgált eljegyzés és esküvőkor.

A „kézfogó” általában éjfélig tartott, és a bor a nótázó kedvet is elő varázsolta.

Hétfőn a jegyesek két tanú kíséretében elmentek a községházára „kiragasztatni” magukat. A községházi drótos hirdető táblára kiragasztották a nevüket, hogy jegyesek, és jelentkezzék az, aki a megkötendő házasságnak valamilyen akadályát ismeri. A községházáról a plébániára mentek, hogy „feladják a hirdetést”. A templomban a pap háromszor „kihirdette” őket, hogy jegyesek és ha valaki valamilyen házassági akadályt tudna, jelentkezzék a plébánián.

A római katolikusoknak a jegyesség három hete alatt hetenként kétszer jegyesoktatáson kellett reszt venniök. Ezeken az oktatásokon a pap a vallás alapismereteit elevenítette fel semmint a hazás élet bonyolult problémaira, például a nemi élet kérdéseire hívta volna fel a figyelmüket. Azt minden esetre mondta, hogy a gyermek Isten áldása, és bűn el nem fogadni annyit, amennyit az Isten jónak lat. A fogamzásgátlás minden fajtája bűn, a magzatelhajítás pedig egyenesen gyilkosság. /Hogy ez az oktatás mennyire volt helyes, avagy inkább helytelen, azt külön tanulmányban kellene kifejteni/.

A jegyesség harmadik hetében mentek el bevásárolni Halmiba vagy inkább Szatmárra. A vőlegény a saját pénzéből vette meg a menyasszonyi ruhának valót /selyem vagy szövetanyagot, 4 métert/, a menyasszonyi fátyolt, a "slajert", a viaszból készült koszorút, fehér selyemkendőt a "kontyoláshoz" és esetleg egy pár cipőt. A menyasszony a vőlegénynek csak 1-2 fehér inget vett. A fekete vőlegényi ruhát, kalapot és egy pár új csizmát a vőlegény mar jó előre megvette magának. A szegényebbje két-három évig szolgált, hogy megvehesse a vőlegényi felszerelést. Vettek ezeken kívül még 3 viaszból készült bokrétát, egyet a vőlegénynek, kettőt a vőfélyeknek. Két méter fehér selyem szalagot is vettek, amit a nagy vőfély a koszorúval együtt kabátjának a hajtókájára tűzött.

A jegyesség három vasárnapján a legény elment a leányért és együtt mentek és jöttek a templomból, és mindháromszor a menyasszonynál ebédelt. Harmadik vasárnap a jegyesek megbeszélést tartottak a két vőféllyel és a nyoszolyólánnyal, hogy kit hívjanak meg a lakodalomra. Még ezen a napon elindultak "hívogatni". A két vőfély selyemszalagokkal díszített vőfélypálcával járt. A nagyvőfély mondta a rigmusos meghívót. Le sem ültek sehol, mert sietniök kellett, és legfennebb egy pohár bort fogadtak el. Fel volt írva nekik, hogy kihez kell elmenniök. Közben a menyasszony is járt hívogatni a nyoszolyólánnyal, a vőlegény pedig egyedül. A közeli rokonokat illett a menyasszonynak is, a vőlegénynek is meghívni, sőt a jegyespár szüleinek is. A vőfélypálcás, rigmusos meghívás a 40-es évek elején szűnt meg Túrterebesen.

Körülbelül 150-300 embert hívtak meg a lakodalomra regén. Az 50-60-as esztendőkben, amikor rossz idők jártak falun, kisebb lakodalmakat rendeztek, de a 60-as évek végétől ismét a 500 személyes lakodalmak a divatosak, mert az ajándékok, továbbá a menyasszonytánc jövedelme kifizetődő vállalkozássá teszik az ilyen nagyméretű lakodalmazást. Sokszor 3-4 mázsás/élősúlyban/szarvasmarhát, mázsás disznót és rengeteg majorságot vágnak le egy lakodalomra. Régente 50-60 liter pálinka is elfogyott, akkor az volt a kedvelt ital, ma inkább a borból fogy több, 200-500 liter bor is elfogy egy lakodalmon.

A lakodalomhoz szükséges edényeket a menyasszony szedi össze a nyoszolyólánnyal.

A lakodalom előtti nap

Régen a lakodalom hagyományos napja a kedd volt. A 70-es években ez megváltozott, mert szinte a fél falu városon dolgozik, tehát csak szombaton vagy vasárnap érkeznek az emberek lakodalmozni. A lakodalmat megelőző napon mentek el a jegyesek a községházára megkötni a polgári esküvőt. Vasárnapiasan szoktak felöltözni erre az aktusra, de nem menyasszonyi-vőlegényi díszbe. A házasságkötéshez szükséges tanúkat nem vittek magukkal, hanem a községházánál lézengők közül kértek meg erre a célra. Ezeket aztán illett meghívni haza és megvendégelni.

Sirató estének nevezték a lakodalom előestéjét. Legalább 10 úgynevezett "főzőasszonyt" hívtak meg, ötöt egyik, ötöt a másik részről, akik megkezdték az előkészületeket: majorságot pucoltak, káposztát töltöttek. Néhány férfi másfél méter széles, két méter hosszú szabad tüzet raktak az udvaron, és a felhalmozott parázs köré raktak körbe a barna színű rimaszombati töltött káposztás cserépfazekakat. A tűzre tovább is raktak és a fazekakat meg-megrázogatva lassú tűznél főtt a káposzta. A megtisztított 50-60 csirkét, a marha- vagy disznóhúst is elkészítették, és megsütötték a pecsenyét. Ha a töltött káposzta megfőtt, a fazekakat szalmába és dunyhába takarták, hogy ne hűljön ki másnapig.

Sirató estén hozták általában a meghívottak az ajándékokat is. Régen szerények voltak az ajándékok: egy pár findzsa, pár tányér, néhány pohár vagy fejrevaló kendő továbbá egy tyúk, egy csésze zsír, egy tányér liszt, öt tojás. A 70-es években már nagyobb értékű ajándékokat vesznek: szőnyeget, aragázt, olajkályhát, ágyhuzat garnitúrát. Többen összeállnak és együtt veszik meg az ajándékot, de kevesebbet mint 100 lejt nem illik adni. Egy házaspárnak az ajándék és a menyasszonytánc benne van 400-500 lejeben, de egy magányos legény sem ússza meg 2-3oo lejen alul. Az ajándékokat a lakodalmas házhoz vittek, ahol a nyoszolyólány kezelte az ajándékokat, a jegyespár pedig megkínálta az ajándékvivőket egy-két pohár borral és diós kaláccsal. Az ajándékot lehetett lakodalom napja délelőttjén is vinni.

A lakodalom napja

A lakodalom reggelén mind a vőlegénynek, mind a menyasszonynak illett áthívni kinek-kinek a maga szomszédjait egy kis pálinkázásra. A lakodalmas háznál már reggel korán sürögtek a főzőasszonyok. Odatették főni a levest nagy lekvárfőző üstökben a szabad tűzhelyre.

Kilenc órára mar ott voltak a zenészek, és kezdtek gyűlölgetni a vendégek is, akiket most is megkínálták pálinkával, borral, diós kaláccsal. A kínálás feladata a jegyesek rokonaira hárult, mert a vőlegény otthon volt, a menyasszonyt pedig a szomszédban öltöztették. A legény cimborák a lakodalmas háztól két cigánnyal /nem az egész zenekarral/ elmennek a vőlegény után, és nótával muzsikaszóval hozták el a lakodalmas házhoz. A felöltöztetett menyasszonyért a szomszédba a nagyvőfély ment át, és azt karonfogva hozta haza. Ekkor kezdődött regén a rigmusos kikérés.

A menyasszony bement az "első házba” és ott megállt a kaszli előtt a főfallal szemben. Körülötte helyezkednek szülei, testvérei, a rokonok és leánycimborái. A vőlegény hátul, az ajtó mellett állt. Elimádkoznak egy miatyánkot, egy hiszekegyet, és ezután kezdődött a „kikérés”, amit egy ügyesebb, gyakorlottabb férfi mond el, mivel a menyasszony a meghatódottságtól nem tud megszólalni. Először az anyjától búcsúztatja el, megköszönve azt, hogy felnevelte stb. A cigányok tust húznak rá, miközben a menyasszony megcsókolja édesanyját. Ezután az apa következik, majd a testvérek és végül a leánypajtások. Minden strófa után tust húznak a zenészek, és a menyasszony csókkal búcsúzik attól, akit a versben megjelöltek.

A rigmusos kikérés a második világháború óta már nem divat. Bemennek most is az első szobába, elimádkozzák az elimádkozni valókat, s a menyasszony csókkal búcsúzik hozzátartozóitól, de nem mondanak rigmust.

Felfejlődik a nászmenet. Elől a menyasszony a nagyvőféllyel, utánuk a vőlegény a nyoszolyólánnyal, utánuk a második vőfély a „szeretőjével”, majd párosan a leányok legények, utánuk a házaspárok, majd a gyerekek és legvégül a zenekar. Az úttest középén megy a menet nótaszóval és kurjantással. Régen a következő dalt énekeltél mindig:

Jaj, de sokat jártam, fáradtam,

Mikor házasodni akartam.

Mégse kaptam kedvemre valót,

Csak az a szeretőm, aki volt.

Túl vagy rózsám túl vagy a Tiszán,

Én meg errül vagyok a partján

Bárcsak egy madárszót hallanék

Kivel a babámnak üzennék.

…………………………………………..

…………………………………………..

Nem üzenek neki egyebet

Csak amíg én élek: szeretlek.

Elvágtam az ujjam, jaj, de fáj.

Fügefa levelét raktam rá.

Fügefa levele gyógyítsd meg,

Gyere kis angyalom, csókolj meg.

A templomhoz érve a cigányok a kerítésén kívül maradnak, a násznép orgonaszó mellett bevonul a templomba. A templomajtóban a párok szétválnak, a nők oldalán az első padba a nyoszolyó és egy másik lány között ül a menyasszony, aki elé a keresztanya égő gyertyát tesz. A másik oldalon az első padban a vőlegény ül a két vőfély között.

Az esketés hagyományosán délelőtt 11 órakor volt, újabban délután. A szertartás után a római katolikusoknál a két tanú bement a pappal a sekrestyébe, átadták a községházán kiállított írást és ő is leírta az anyakönyv számára az adatokat. Közben a kántor énekelt, és a násznép ismét beült a padokba úgy, ahogy bemenetkor. Miután a tanúk végeztek, a násznép kivonul a templomból, és párosával beállnak a menetbe, és muzsikaszóval indulnak hazafelé. A hangulat fokozására, a kíváncsi bámészkodók bosszantásra hangzanak el a kurjantások. Íme, néhány közülük:

Esik eső meg a dara,

Ázik a menyasszony fara.

Álljanak meg a kis hídon,

Hadd pisiljen a menyasszony.

Hosszú szekér, hosszú szán,

Mari se lesz többet lány!

Három cipó meg egy lepény,

Pista se lesz többet legény!

Aki kinéz az ablakon,

Száradjon el a fogason!

Három szekér szénamurva

A menyasszony ki lesz fúrva!

Három szekér tiszta búza,

A szerényt az ág is húzza!

Aki minket megbámul,

Nem bánjuk, ha elájul!

Néha az úttestet átkötötték csepűből font madzaggal vagy drótszállal, hogy a nászmenetnek bosszúsága legyen. A lakodalmas ház közelében két "farsangos" menyasszony és vőlegénynek öltözve várja a menetet, és előttük bohóckodnak.

A lakodalmas háznál zárt kapuk várják az érkezőket. A kiskapu mögött, benn az udvaron állanak a főzőasszonyok. Egyiknek kezében merőkanál, hogy abba pénzt tegyenek. Másiknak rongybaba van a kezében, azt próbálja a menyasszonyra tukmálni. Egy harmadiknak kakas van a hóna alatt, hogy az ifjú férj kakaskodásával ne legyen baj. Buzával vagy kukoricával hintik meg őket, hogy gazdag termést hozzanak. Egy férfi a favágó tőkét kopácsolja baltájával mímelve, hogy milyen fáradt és adjanak neki pénzt.

Miután ezeket az akadályokat leküzdötték, a vendégsereg bevonul az udvarra, és azonnal asztalhoz is ülnek, hogy kezdődjék a lakodalmi ebéd. Jó időben az asztalt az udvar hosszában állítottak fel, rossz időben a csűrben terítettek. Zöld agákkal díszítették az udvart és a csűrt, hogy a vendégek kellemesen erezzek magukat. Az asztalfőn foglal helyet az ifjú pár. Előbb pálinkázással gerjesztik a jó étvágyat, s utána kezdődik az ebéd. A fogásokat a legények szolgálják fel, a minden fogásnál rigmust mondanak. A szokásos lakodalmi étrend a következő volt: húsleves, főtt hús tormával vagy céklával, töltött káposzta, sült hús, tejberizs, kelt tésztából fánk szerű gombóc leöntve aszalt szilva-levessel, és diós-, lekváros kis kalács. Az elmúlt évtizedekben kiment a divatból a tejbe főtt rizs és a fánk szerű gombóc, de bevonult a menübe a torta és sok másfajta sütemény.

Az ifjú pár lakodalmi ebédje nem éppen zökkenőmentes. A leveshez lyukas merőkanalat vagy szűrő kanalat tesznek, lássák a vendégek, milyen ügyesek, tudnak-e azzal is merni maguknak levest. A főtt hús találásakor nekik csak csirkelábakat adnak, hogy jó lábon álljon a kakas. A töltött káposzta felszolgálásánál a menyasszony egy nagy tölteléket kap, amelyikbe 12 pici tölteléket tettek, hogy ő is tizenkettőt fialjon majd.

A lakodalmi ebed déli 12-kor, fel egykor kezdődik, de eltart 3, 4 óráig. Régen csendben étkeztek, mert a muzsikusok is asztalhoz ültek. Csak a násznagy, vagy valaki más mókás ember mondott prózában vagy versben köszöntőt az új párra. Újabban muzsikaszónál esznek, s a zenészek a második asztalhoz ülnek. A második terítéskor esznek tehát a zenészek, az ételeket felszolgáló legények, a főzőasszonyok, a "kelleres", a pincegazda, aki a bort utalja ki a vendégseregnek.

A lakoma után a vendégek szétszélednek, de csak azért, hogy estére a táncnál ismét találkozzanak. A tánc régen a táncteremben, újabban a kultúrotthonban van. A meghívottak mellett bárki elmehet táncolni. A hívatlanokat arról lehetett felismerni, hogy nem voltak ünneplőbe öltözve.

Éjfélkor a menyasszony keresztanyja elvitte a menyasszonyt haza, ha közel laktak, vagy a szomszédba, és leszedte a fátyolt, koszorút, magasra rakta a kontyát, és fejkendővel bekötötte a fejét „felkontyolták a menyasszonyt”. Visszamentek a táncba és kezdődött a menyecsketánc. Nemcsak a legények, férfiak kerték fel táncra, hanem leánybarátnői és az asszonyok is. Amikor lekérték, csókkal búcsúztak tőle. Regén tehát menyecsketánc volt, és ezért nem kellett fizetni. Újabban jött divatba Túrterebesen is a menyasszonytánc. Ezt mar éjfél előtt megkezdik A menyasszony mellé oda áll a keresztapa, aki gyűjti a pénzt, s a keresztanya, aki a tánc befejeztével egy pohár borral kínálja meg a táncolót. Az apróbb összegeket, 10-99 lejig egy kalapba gyűjtik. A százas bankót gombostűvel a menyasszonyi ruhára tűzik fel. Elég szép summa szokott így összegyűlni.

Mint minden, a lakodalmas nap is véget ért egyszer. Az ifjú pár lefeküdt, de régen külön, mert csak "avatás" után feküdhettek össze a katolikusok. Manapság nagyon praktikusan, az esküvő után a pap elvégzi az avatást is, úgyhogy semmi akadálya nincs a nászéjszakának.

Heresz napjának nevezték régen a lakodalmat követő napot. E nap reggelén volt a római katolikusoknál az "avatás". Az ifjasszonyt a szomszédasszony vagy egy asszony barátnője elkísérte a templomba. A sekrestyébe mentek, s a karingbe öltözött papnak a stóláját fogva vonultak be a főoltár elé. Ott letérdelve elmondott egy miatyánkot, egy hiszekegyet, majd a pap latinul imádkozott felette. Ezután mehetett csak be a templom hajójába és végig kellett hallgatnia a misét.

Közben a lakodalmas háznál mar összegyűltek a főzőasszonyok, hogy elmossák a tegnapról maradt mosatlant, és külön rakják kinek-kinek a kölcsönkért edényét. Dolguk végeztével folytatták az evést ivást.

Régebben szokás volt, hogy heresz napján a lakodalmas háztól elindult 2-4 lábukon megláncolt férfi. Utánuk ment egy másik a láncot tartva, vállán napraforgó kóróba tűzött szuronnyal, csendőrt utánozva. A menyasszonynál betörés történt, a „tetteseket” állították elé. Ezt a szokást a román csendőrök tiltották be állítólag azért, mert e játékot sérelmesnek tartottak, magukra nézve.

Később az volt a szokás, hogy a lakodalmas háznál szekérre ültek a főzőasszonyok és néhány férfi, és a falu utcáit szekerezték be nagy hangon dalolva, kezükben literes üvegeket lóbálva. Ez a szokás is kiment a 7o-es évekre a divatból.

Betegség – halál – temetés

Beteglátogatás

A falu íratlan illemkódexe szerint a nagybeteget /vagyis a több ideje ágyban fekvőt/ a rokonnak, jó ismerősnek illett meglátogatnia. Nyáron, a nagy munkaidőben ennek egyetlen lehetséges időpontja a vasárnap délután volt mégpedig vecsenye utántól marhaetetésig. Télen délután vagy estefele is meg lehetett ejteni.

A beteglátogatás az egyház parancsai szerint a testi jócselekedetek közé tartozik ugyan, de – amint látni fogjuk – meglehetősen barbár szokás, ami szerencsére manapság kezd kimenni a divatból.

Miért barbár szokás? – A beteghez 4-5, sőt több látogató is beült egyszerre, és legalább egy órácskát illett ott tartózkodni. A csak ajtónyitással szellőző kis, földes szoba, ahol egyébként az egész család tartózkodott, főzött, végül is alig volt levegő. Ráadásul a látogatók csak ritkán tartoztatták meg magukat a beszélgetéssel együtt járó élvezettől: a pipázástól, cigarettázástól.

A látogatók nem egyszerre érkeztek, s a betegnek külön-külön le kellett velük paroláznia, és mindegyiknek rendre elmondani, mióta esett ágynak, mije fáj stb. Ekkor mindenki előrukkolt az illető betegségnek általa hallott vagy tapasztalt valamilyen csodás gyógymódjával, amit azért nem ártana ez esetben is kipróbálni. – A beteget a látogatás tehát halálosan kimerítette, és a sok vélemény ugyancsak megzavarta.

Az egyébként helyesnek tartott paraszti egyenesség ilyenkor barbár kegyetlenségnek minősült, mert a látogatók leplezetlen kíváncsisággal nézegették meg a beteget, mint egy beteg lovat vagy tehenet, s fölmérték magukban, hogy meggyógyul-e vagy már nem sokáig fogja nyomni az ágyat. Egyáltalán nem törekedtek érzéseik, tapasztalásaik leplezésére, és az arcukról, sóhajaikról le lehetett olvasni véleményüket, ami egyáltalán nem segített a beteg testi vagy lelki állapotán.

Ha a beteg képtelen volt mar a beszélgetésre, akkor is illett kiülni az egy órát, s részvét jelenként felsóhajtani, hogy bizony hát, ilyen az élet, vagy hogy a halál ellen nincs orvosság stb. Az efféle bölcsességek meghallgatása se igen könnyítette meg a beteg sorsát.

Búcsúzkodáskor illett néhány vigasztaló szót mondani a betegnek.

Nős, ha a beteg még reménykedett felgyógyulásában, ezekből a meggyőződés nélkül elmondott vigasztalásokból bizton megtudhatta, hogy nincs számára sok remény. Sok esetben nem is a meggyógyulással vigasztalták, hanem azzal, hogy kikerülhetetlen emberi sors ez, s a beteg jól tenné, ha minél előbb rendbe hozná a szénáját az Úristennel, azaz hivassa a papot.

Haldoklás

Ez a talán jó szándékú és vallásos meggyőződésből fakadó segíteni akarás még kegyetlenebb, még riasztóbb formát ölt a haldokló ágya mellett. Ilyenkor zsúfolásig megtelik a "ház" az egybegyűlt rokonsággal, szomszédokkal, az utca vénasszonyaival. Fennhangon imádkozzák az „olvasout” /Rózsafüzért/, a haldoklók „letániáját” vagy a haldoklók imáját, ami olyan naturalista részletezéssel írja le a halál bekövetkezésének fázisait, hogy egy ép, egészséges ember megborzasztására is kiválóan alkalmas.

Egy-két szentelt gyertyát is égetnek. A haldokló feje és ágya körül köröznek velük, hogy a gonosz lelket távozásra kényszerítsék. Ugyanezt a célt szolgálja az is, hogy elég gyors időközökben a betegágyat és környékét meghintik szentelt vízzel. A hozzátartozók körülállják az ágyat, és hangosan jajveszékelnek, mert ezt így kívánja meg az illendőség még akkor is, ha történetesen már nagyon várják a halál bekövetkezését.

Ha a haldokló öntudatát csak pillanatokra is nyeri vissza, ez az egész ceremónia egyáltalán nem könnyíti meg részére a haláltusát.

Ha a halál bekövetkezett, akkor elcsendesült a ház, s utána csak suttogva beszélgettek. A halottnak felkötötték az állát, tagjait kinyújtották, megmosták /vizes ronggyal letörölgették/, felöltöztették, és letakarva az ágyon hagyták. A hozzátartozók elmentek a „halottkém”-ért, hogy állapítsa meg a halálesetet. A halottkém abból a tényből állapította meg a halál bekövetkezését, hogy az illető már teljesen kihűlt. Azután hozták a koporsót, a ravatalt. A 30-as évek előtt ez sem ment ilyen egyszerűen, mert Túrterebesen nem volt koporsókészítő asztalos, és a temetési felszerelésért szekérrel Halmiba kellett menni. Ezt a problémát megoldotta Csele János nevű asztalos, aki nemcsak koporsót gyártott, hanem ravatalozó asztalt is készített, sőt egy házi készítményű gyászkocsit is. Azelőtt két különböző nagyságú mosószékre tettek két száll deszkát, az egészet letakarták fehér abroszokkal /mivel fekete anyag nem volt a házban/, és arra állították a koporsót.

A ravatalt rendszerint az „első ház”-ban állították fel a „kaszli” elébe, az asztal helyére. A kaszli fölött álló tükröt vagy levették vagy háttal fordították, mert a halott arcát tükrözte volna éppen. A szemfedéllel leborított ravatalnak regén egyetlen ékessége a római katolikusoknál az volt, hogy a koporsó lábához feltették a „rózsafüzér társulat” pléhkoszorúját, és a koporsó mellé helyeztek két vagy négy álló gyertyatartót, amit a templomból kölcsönöztek ilyenkor. Régen is készítettek a falusi kiskert virágaiból egyetlen koszorút, de ez a virrasztás éjszakáján készült el a szomszédban, s nem a ravatalra, hanem a sírra szánták. Manapság divat lett falun is a koszorú küldés. Főként a művirágokból készült koszorúkat lehet látni, mert azok olcsóbbak, tartósabbak de – a magunk ízlése szerint – förtelmesek is.

Halottnézés, virrasztás

A család szándékaitól függően a halottat egy vagy két éjszaka virrasztották. A „verrasztou” két váltásban történt: az egyik csoport éjfélig, a másik reggelig. A rokonoknak, jó ismerősöknek, szomszédoknak illett elmenni halottnézni, virrasztani.

A romai katolikusok a halottas házba való belepéskor Dicsértessék-kel köszöntötték a bentlevőket, majd a koporsó lábánál féltérdre ereszkedve imádkoztak el egy miatyánkot, üdvözlégyet. A térdeplésből felállva egy a kasztlin levő pohárból "picpang" ággal szentelt vizet hintettek a halottra.

Ha nő volt a halottnéző vagy virrasztó, akkor az első házban vagy a konyhában foglalt helyet a többi asszony között, ha férfi volt, az a „hátulsó ház”-ba ment, lekezelt az ottlevőkkel, és csendesen beszélgetni kezdtek a halottról, a halál körülményéiről, esetleg a mindennap bajairól. A halott nőhozzátartozói a koporsó két oldalán foglaltak helyet, de nem volt szokás a háziak külön köszöntése és a részvétnyilvánítás. A férfiak tehát visszafogott hangon diskuráltak hátul, az asszonyok meg elől, ha megunták a pusmogást el-elénekeltek egy-egy halotti éneket. Így telt az idő 11 óráig. Ekkor elimádkozzák közösen a rózsafüzért, a mindenszentek litániáját, elénekelnek egy halotti éneket, és ezzel a virrasztás első része befejeződik. Ezután következik a vendégek megkínálása. Pálinkával, borral és fánkkal szokták megkínálni a végtisztességtevőket. Az asszonynépség tartózkodóan fogadja a kínálást, a férfiak kevésbé. Néhol tetemes mennyiségű pálinka szokott elfogyni a háziak anyagi tehetségétől és a kínálás szívességétől függően, s így megesik, hogy egyik-másik férfi igen rozsdaszínben látja ennélfogva az élet és halál nagy kérdéséit. Az is megtörténik, hogy a potyakedvelők csak az italozás kedvéért szánják rá magukat a virrasztással egybekötött imádkozásra.

A hazaindulók ismét bemennek a koporsóhoz, és ugyanazt a szertartást végzik, mint megérkezéskor. A második váltásra jövőknek viszonylag könnyebb dolguk van, mert éjfél után több közös imádkozás nincs, a kínálgatás idejére érkeznek és kevesebbet is ülnek mint az első váltásbeliek. .

Temetés

A temetés időpontja általában a kora délután egyik órája, a római katolikusoknál ritkábban előfordul, hogy délelőtt gyászmise keretében tartják a temetést. A temetés kezdetét harangszó jelzi „csendítenek a halottnak”. Római és görög katolikus temetésen először a házban beszentelik a koporsót, és csak ezután kezdődik az udvaron a tulajdonképpeni temetés.

A rómaiaknál régen az egész szertartás latin nyelvű volt. Magyarul csak egy miatyánkot imádkoztak és egy éneket énekeltek.

Barna József uralkodásának kezdetéig (Barna József 1942-1967 között volt túrterebesi plébános szerk. megj. JJ), tehát a 40-es évek elejéig szokásos volt a kántor által írt, verses, énekelt búcsúztató. Ennek mestere volt Margittay Antal kántor. Az ő búcsúztatóit használta fel később kisebb-nagyobb átváltoztatással Gyarmati-Mekker Ferenc kántor, sőt e sorok írója is önkéntes kántorkodása idején. Esek a búcsúztatók nem voltak éppen a verselés remekei, de ki lehetett érdemelni velük a vénasszonyok elismerő könnyzáporát, és – ami egyáltalán nem megvetendő – fizettek is értük. Barna József esperes-plébános nem tudom milyen megfontolásból elindította a harcot a búcsúztatás hagyománya ellen, úgyhogy az ö uralkodása közepe taján ki is ment a divatból a szegény kantorok nagy szomorúságára.

Manapság a rómaiknál is már a temetést felerészben vagy egészében magyar nyelven végzik. Érdekes, h. a "Circumdederunt me" latinul jobban hatott az asszonyok könnyzacskóira, mint a magyar változat.

Régen két rúdon felváltva vitték a halottat a temetőbe. Csele János óta gyászkocsin, amibe a gazdák saját lovaikat fogtak be. Csele János volt az, aki a temetőt utolsónak hagyta el temetés után, mert neki össze kellett szednie a kellékeit. Így született meg a helybeli szólás-mondás "Kitart, mint Csele a temetésen!"

Halotti tor

Régen kötelező volt, ma már csak a család tagjai és a sírásók vesznek benne részt. A család tagjainak vagy a más helységből jött rokonoknak a nap folyamán nemigen jut idejük az evésre, tehát az ő számukra főznek a szomszédban, meg a sírásók számára, akiknek ez a fizetségük munkájukért. Régen csak gulyást és fánkot adtak a toron, ma már húsleves, főtt- és sült hús, süteményféleség a tor menüje. Koccintásnál a mondóka: „Adjon az Isten örök nyugodalmat az elhunytnak!”, „Nyugosztolja az Isten a szegény halottat.” stb. Az elfogyasztott pálinka és bor következtében kivirágzik néha a nótázó kedv is, amit eleinte templomi énekkel próbálnák levezetni, de olykor-olykor egyik-másik istentelen világi nótára is átcsap, de rendszerint elhallgattatják.

A halott agyának szalmazsákjából a szalmát el szokták égetni, a szalmazsákot magát pedig újabb használat előtt kiszapulják. A halott ruhaneműiből adnak a „szegényeknek”, cigányoknak.

Kőmíves Balázsnak amúgy 2017-ben jelent meg Kálváriák című, életrajzi írásokat tartalmazó könyve, amelyben színházi és újságírói életéről egyaránt ír, de foglalkozik az 1989-es szatmári forradalmi eseményekkel is. A fent közölt írás nincs benne, az a blogon jelent meg először.