Párbajok és lovagias ügyek a nyílt térben, Szatmáron

A századfordulóra (1800-as évek vége, 1900-as évek eleje) igen nagy divat lett Magyarországon, és így Szatmárban is, a szóbeli és egyéb sértéseket lovagias ügyként rendezni a „nyílt térben” vagyis a nyilvánosság bevonásával. A korabeli szatmári sajtó bővelkedik az ilyen esetekben, amelyek legtöbbször megegyezéssel zárultak, de néha eljutottak a párbajig, amely lehetett kardpárbaj, pisztolypárbaj, de voltak egészen különleges megoldások is. Az országban nem egy olyan esetet jegyeztek fel, amikor a vitás felek fogadásban egyeztek meg, s a vesztes köteles volt egy éven belül megölnie magát. Ezt írásban is lerögzítették, hiszen a lovagias ügyeknek meg volt a formájuk. A legtöbb esetben mindkét félnek volt két segédje, megbízottja, akik közvetítettek a sértettek között és segítették a megegyezést, vagy részt vettek a párbajon. Mindenről jegyzőkönyv született, amit a sajtóval is mindig közöltek. Annyit még ki kell emelni az elején: csak az urak rendezhették így nézeteltéréseiket, a „parasztpárbajokat” rendszerint megakadályozta és büntette a rendfenntartó hatóság.

Romantikusnak tűnik, de inkább volt helytelen és igazságtalan ez a megoldás, hiszen számos visszásságra és visszaélésre adott lehetőséget, ahogy lejjebb, a példákon keresztül bemutatom majd.

Így inkább nézzük is az első eset, amelyik egy klasszikus példa. A sajtóban valaki erősen fogalmazott, mire a megszólított személy becsületében sértve érezte magát. Ez esetben épp az újságírót hívták párbajra.

„Kardpárbaj folyt le tegnap délután Ferenczy János városi pénztári ellenőr és lapunk szerkesztője Dr. Fejes István ügyvéd között. A párbajra okot a „Szamos“ cz. lapnak f. hó 26-iki számában megjelent vezérczikknek sértő tartalma szolgáltatott, a melyért Dr. Fejes István, Bartha Kálmán és Dr. Schönpflug Jenő megbízottai által elégtételt kért Ferenczy János úrtól, aki a sértő czikket neve teljes aláírásával tette közé. Ferenczy úr megbízottai Dr. Vajay Károly és Pap Géza voltak, később pedig Papp Géza úr helyén Nádpataky Gusztáv. A békés kiegyenlítés nem sikerülvén, a megbízottak teljes kötéssel harczképtelenségig vívandó kardpárbajban, állapodtak meg. Maga a párbaj két igen heves összecsapásból állott. Az első után mindkét fél sértetlen maradt, a második után mindkettő meg volt sebesülve. Dr. Fejes István a jobb karjának alsó részén szenvedett mintegy 10 cm. hosszú vágást, Ferenczy János a jobb kéz csuklóján és a kézfején kapott két sokkal kisebb sérülést. A párbajnál Dr. Vajay Imre és Dr. Török István orvosok voltak jelen.” (Szatmár és Vidéke 16. évfolyam, 9. szám, 1899. 02. 28.)

Mühlberg: Kardpárbaj (kép forrása: Wikipedia)

Demeter aláírással, de Fejes István, a Szatmár és Vidékében igyekezett rövid történetekben feldolgozni a traumát:

Ez a hónap, mondhatom, nem valami jól kezdődött. Egy csinos vágást kaptam a karomra, azt hittem, az ördög elvisz. Hanem azért nem sajnálom, mert sokat tanultam belőle.

*

Mindjárt egyik haszon, hogy egy csomó rossz vértől megszabadultam. Azután saját szememmel láthattam, milyen vastag zsírréteg van a bőröm alatt s így meggyőződésből állíthatom, hogy zsíros falat vagyok. Nem is csodálkozom rajta, ha sokan vannak, a kik szeretnének megenni.

*

A feleségem mindig szemrehányást tett azelőtt, hogy sohasem ülök odahaza. Most ő is jól járt, egy hétig állandóan otthon voltam. És jól járt a házi orvosom is, végre neki is alkalma nyílt rajtam gyakorolni a tudományát.

*

A jó falusi kliensek egyre másra kérdezték, hogy mi baja a karomnak s én alig győztem felelni, hogy támadás van rajta.

– Igen – mondja az egyik jámbor képpel – olvastam az újságban, hogy a tekintetes urat megtámadták.

*

– Fáj apukának a keze? – kérdezték a gyermekek, hogy felkötve hordtam a karomat. – Ugye csatában volt?

Nem szóltam rá semmit, csak úgy magamban gondoltam, hogy a ki a közügyét önzetlenül szolgálja, az bizony állandóan csatában van.

*

A párbaj után meglátogatott a két párbajorvos. Beszélgetés közben kérdeztem tőlük, hogy szabad-e bort inni.

– Lehet – mondja Török Pista – én egy literig engedélyt adok.

– No az sok – szól Vajay Imre – én csak egy fél literig megyek.

– Rendben van – mondom én – másfél liter épen elég lesz.

*

Ügyes két ember ez a két doktor, annyit mondhatok. Varrni is olyan jól tudnak, mintha a szabóságot is kitanulták volna. Csak azzal nem tudtam kibékülni, hogy ezt a tudományukat az én bőrömön gyakorolták.

*

A feleségem gyakran mondta, hogy a ki újságot ír, annak meg kell tanulni a kardot is forgatni.

— No fiam – szóltam hozzá, mikor az első ijedtségen túlesett – lásd szót fogadtam neked, ma vettem a vívásból az első leczkét!

Demeter.

(Szatmár és Vidéke, 16. évfolyam, 10. szám, 1899. március 7)

És egy korábbi vicc ugyanabból a lapból:

– Hallja Bögre ur, volt-e már önnek párbaja?

– Ugyan kérem, hogy lehet házas embertől ilyet kérdeni?

– Nem értem, hát a házas ember talán nem is párbajozhatik?

– Dehogynem, sőt egyebet se csinál.

(A Szatmár és Vidéke 16. évfolyam 6. számában jelent meg 1899. február 7-én.)

Pisztollyal is vívtak párbajt, ismét csak újságcikk miatt:

„Nagy László alispán és Luby Géza orsz. képviselő között f. hó 22-én a nagy-károlyi „Somos“ erdőben pisztoly-párbaj volt, egyszeri golyóváltással: a párbajnál Luby Géza lőtt először, Nagy László a lövés jogával nem élt; a párbajra okot adott, hogy Wechsler Gyula által szerkesztett „Szatmármegyei politikai hírlap“ hasábjain Luby Géza ellen gyanító czikkek jelentek meg, mellyel szemben az alispán mint a lapbizottság elnöke nem adta meg a kellő formákban való elégtételt. A párbaj után felek nem békültek ki.”

(Szatmár-Németi 6. évfolyam 5. szám, 1902. január 28.)

Szerelmi ügyből is lett lovagias ügy, s majdnem párbaj is, Nagykárolyban:

„Dikics Mihály czipészsegéd minap a csizmadiaszinben feltűnő módon megtánczoltatta a hájas Májas Etel okl. szakácsnőt. Kinek egyébként bálon kívül Ruczás Márton csizmadia legény csapta a szelet. Ez annyira kihozta Ruczást a sodrából, hogy kilogram-nak csúfolta Dikicset, mivel hogy a legénykörökben sikerültön monológizálni szokott.

– A sértő szót meghallotta Májas Etel szintén egyesületi dísz-szavaló hölgyemény és élénken tiltakozott a Dikicsen esett igaztalan sértés ellen, mire a felháborodott levente nyakon törülte Ruczást. Ebből lovagias ügy kerekedett, de mivel a rendőrség neszét vette a somos-erdőbeli hajnali kirándulásnak, becsületbíróság ült össze és jegyzőkönyvekkel intézték el a kilogrammos ügyet. Ruczás visszavonta a kilogramm szót, sértő szándékát. Dikics meg odább állt Májas Ételtől, kit igen meghatott lovagjának hősies elszántsága s feláldozta a költői lelkű czipészt a hű, de nyers csizmadia kedvéért.”

(Szatmár és Vidéke 16. évfolyam 9. szám, 1899. február 28.)

Jó esetben nem jutottak el a párbajig a felek – egy újabb konfliktus, újságírók között:

„Békésen elintézett affér

Csáky Gusztáv, a Nagykárolyban megjelenő „Északkeleti Újság“ szerkesztője és Dénes Sándor, a „Szamos“ felelős szerkesztője között lovagias ügy támadt a „Szamos“-nak Csáky ellen írt egyik cikke miatt. Csáky, Suták Istvánnal és Leitli Jánossal provokálta Dénes Sándort, mint a cikk szerzőjét. Dénes megbízottai, dr Fischer József és Schück Armand, párbajbíróságot provokáltak, amely a lovagias elégtételadás mellett döntött. Ekkor a felek megbízottai könnyű karddal vívandó párbajban állapodtak meg. A párbaj dec. 6 d u. 3 órára volt kitűzve a Zélinger Adolf szatmári tánctermébe. Párbaj-orvosként dr Steinfeld Géza és dr Biró Jenő jelent meg. Azonban a párbaj nem történt meg, mert a békéltetési kísérletnél Dénes Sándor megbízottai kijelentették, hogy a kérdéses cikkben foglaltakkal felük Csáky Gusztávot személyében érinteni, lekicsinyelni nem akarta és amennyiben ily irányú tendenciát a párbaj- bíróság mégis megállapított, Dénes Sándor lovagias kötelességének tartja Csáky Gusztávtól az akaratán kívül elkövetett sértésekért bocsánatot kérni és ezért bocsánaton kér. Csáky Gusztáv megbízottai ezt elégtételnek elfogadták és a párbaj megkezdésére kiállított feleket a fegyveres mérkőzéstől elállították.”

(Szatmári Közlöny, 1. évfolyam 21. szám, 1910. december 21.)

1914-ben egy titokzatos párbajról számolt be az újság, amely azért is érdekes, mert példát ad arra az esetre, amikor valaki helyett egy felbérelt személy áll ki – ilyet is lehetett?

A titokzatos párbaj.

Rágalmazási pör lett belőle.

Nehány hét előtt sokat foglalkoztak Szatmáron egy titokzatos párbaj ügyével, amely állítólag egy Pogány Frigyes nevű jogász és Rácz Miklós ügyvéd között folyt volna le.

Az állítólagos párviadal híre úgy terjedt el, hogy Pogány Frigyes felkötött kézzel járván, mindenkinek azt adta elő, hogy pisztoly párbajban lőtték át a tenyerét.

A párbaj történetét pedig úgy adta elő, hogy az utcán egy katonatiszt jelenlétében inzultála az ügyvédet, aki principálisa volt. Erre az ügyvéd provokálta őt – megnevezte a segédeket is, hogy kik által, – de mikor fegyveres elintézésre került a sor, akkor orvosi bizonyítvány alapján egy Hetényi Loránd nevű kolozsvári embert állított ki maga helyett.

A párbaj – mesélte tovább a fiatal ember – a Sárerdőn folyt le, és abban ő a tenyerén, az ellenfél pedig a nyakán sérült meg.

Tekintettel arra, hogy Pogány Frigyesnek tényleg lőtt seb volt a tenyerén, a párbajhistória valószínűnek is látszott volna, ha dr. Rácz Miklós nyomban nem tiltakozott volna ellene.

Tiltakozott úgy Rácz Miklós, mint az a katonatiszt, aki az állítólagos inzultusnál Pogány előadása szerint jelen volt, de nem tudtak az egész esetről azok sem, akik Pogány állítása szerint a párbajnál segédkeztek.

A csendőrség is megindította ez ügyben a nyomozást, kihallgatta Pogány Frigyest is, aki azonban kijelentette, hogy neki a lovagiasság szabályai tiltják, hogy részletes nyilatkozatot tegyen.

Mivel azonban ezt a tilalmat csak a csendőrökkel szemben tartotta be Pogány, barátainak és (ismerőseinek azonban részletesen elmesélte az állítólagos párbaj történetét, dr. Rácz Miklós, akit természetszerűleg kínosan érintett a koholt história, rágalmazási pört indított Pogány ellen a szatmári járásbíróság előtt.

A minden valószínűség szerint meg nem történt párbaj miatt két eljárás folyik Pogány ellen. Az egyik rágalmazás miatt, a másik párviadal vétsége miatt.

Ez utóbbi eljárás során a csendőrség a nyomozást az állítólagos párbaj másik hősére: Hetényi Lorándra is kiterjesztette. De Kolozsvárról az ottani rendőrség arról értesítette a csendőrséget, hogy Hetényi Loránd nevű ember Kolozsváron nem is létezik.

A rágalmazási perben hétfő délelőttre tűzte ki a tárgyalást Hatvány Kálmán járásbíró.

A tárgyalásra meg volt idézve majdnem minden tanú, akik előtt Pogány a párbajmesét előadta.

A tanúk meg is jelentek, de Pogány Frigyes, aki kellő időben és szabályszerűen meg volt idézve a tárgyalásra, nem jelent meg.

A bíróság ezért új tárgyalást tűzött ki és arra elrendelte a vádlott elővezetését.

A tárgyaláson előreláthatólag ki fog tűnni, hogy mi volt a célja Pogány Frigyesnek a párbaj históriával és nem lehetetlen, hogy az is ki fog derülni: honnan származott tulajdonképpen Pogány tenyerén a lőtt seb.” (Szamos, 46. évfolyam, 159. szám, 1914. július 15.)

 

Pogány Frigyest később sem találták meg, az utolsó sajtóhír vele kapcsolatban arról szólt, hogy már sikkasztással is megvádolták.

Előfordult olyan is, hogy párbajt kiáltottak a felek, de nagyon szerették volna, ha a hatóságok megakadályozzák annak létrejöttét:

„A kopogó párbaj fináléja.

Egy csöppet se tessék a címen csodálkozni. Igenis kopogó párbaj. Bár egyik párbaj-kódex sem tesz róla – érthető okok miatt említést – mégis létezik, sőt nem is olyan régen Szatmáron is végigvetkőztek egy kopogó párbajt.

A kopogó párbaj olyan párbaj, amikor a lovagiasság terére tévedt ellenfelek egyike vagy mind a kettő – persze egymás tudtán kívül – kellő időben értesíti a rendőrhatóságot, hogy neki, ezen a helyen, ekkor, meg ekkor, meg kell verekedni. Kéri tehát, hogy lépjenek közbe – de gyorsan és pontosan.

Hát egy ilyen párbaj ügy került ma a szatmári kir. törvényszék elé az elég nagy számú hallgatóság örömére.

A vértelen eset előzményei a következők: Két egyforma nevű szatmári úri ember igen jó barátságban élt. Az egyiknek szép felesége volt, a másiknak nem volt semmilyen.

A kedves névrokon természetesen udvarolgatni kezdett a szép asszonynak, de pórul járt, mert az asszony, amikor látta, hogy szép szerével nem bír a kedves névrokonnal: sírva panaszolta el az urának.

A többi már ismeretes. Régi kaptafa. Erre szabják a férji becsületen esett sérelem reparálását.

Lovagias elégtétel. A férj adjon, álljon ki fegyverre azzal, aki be akarta mocskolni családja tisztességét.

De gavallér nemzet vagyunk – hát meg kell tenni. Így írja elő a párbaj kódex meg az álmoskönyv.

Szóval a társadalmi közfelfogás és a segédek jóvoltából szembekerült a két névrokon.

Az egyik – nem a férj – gondoskodott róla, hogy a kellő időben kopogjanak a rend, csend és közerkölcs őrei. Bár egy kicsit késtek, de a verekedésből még sem lett semmi, mert az óvatos megrendelő olyan lassan vetkőzött le, mintha a bőréhez nőtt volna a ruha. A csendőrök bekopogtattak, az ajtót kinyitották, az ellenfelek felöltözködtek s ezzel megtörtént a kopogós párbaj, melyről a csendőrök jelentést tettek.

Tegnap tárgyalta a szatmári kir. törvényszék az ügyet és a paritás kedvéért a két névrokont nyolc-nyolc napi fogházra ítélte.

A tárgyaláson részletesen adták elő a párbaj lefolyását és a komoly bírák – elvégre, ők is emberek – nem állták meg mosoly nélkül.”

(Szamos, 1912. március 2., 44. évfolyam 50. szám)

És itt már 1912-tőt írtunk. Pedig már 1902-ben felhívták a figyelmet a párbajok visszásságaira és veszélyeire. Így például arra, hogy fiatal, edzett úrifiú kihív köztiszteletben álló idős urat, vagy családjáról egyedül gondoskodó családapát heccből párbajra – ilyenekre Szatmáron is volt példa:

Egy fontos társadalmi ügy.

Az ország egyes törvényhatóságai egyenként nyilatkoznak meg abban a mindnyájunkra nézve fontos ügyben, hogy végre-valahára a párbaj elharapódzása, illetőleg meggátlása szempontjából az ország törvényhozó testületéhez felírjanak.

Hisszük, hogy a mi törvényhatóságunk sem fog e fontos mozgalomból kimaradni és az országgyűléshez terjesztendő feliratában fel fogja venni a szót az iránt, hogy a társadalmi életünkben feltűnő módon – szinte napirenden lévő párbaj ügyek a törvényhozó testület üdvös közrehatása következtében megszüntettessenek.

Aki a társadalmi életben legcsekélyebb mértékben is részt vesz, tapasztalhatja a párbaj-féle ügyeknek, gyakran szinte botrányosan visszás és igazságtalan jelenségeit.

Elég gyakori az a szomorú eset, hogy a párbajozó felek nem csak visszás helyzeteket teremtenek, hanem egymás testi épségét teszik tönkre, vagy éppen az életet oltják ki.

Nem különben sokszor igazolják a fennforgó viszonyok, hogy a párbajok nyegleségből, henczegésből, feltűnési viszketegségből erednek, mely ferdeségek elharapódzása jelenlegi büntető törvények idevágó pontozatainak enyheségében keresendők, melyek mondhatni: a fentebb említett körülmények számbavétele mellett, párbajvétségek elkövetésére biztatólag, bátorítólag hatnak.

Másként nem történhetnék meg az a sok furcsaság, hogy például párbajt vív az, aki alkotta a párbaj ellenes törvényeket, párbajozik a bíró, aki bünteti a párbajozó feleket!

Mind ezen botrányos állapotok okai tisztán a párbaj ellen alkotott törvényeken alapszanak.

Mert: ha a törvények szigorúan büntetnék a párbajozó feleket, ideértve a segédeket is, hanem feltűnési számba menne és még az illető egyén nimbusát nem emelné az az egypárnapi államfogház, amely ma a büntetést képezi: bizonyára a párbajok, mint a mai tapasztalat lépten-nyomon igazolja, annyira el nem burjánoztak volna.

Legyen csak a párbaj vétség úgy büntetve, teljes szigorral, mint emberölés, vagy ilyes szándék, legyen csak a büntetés fegyház büntetés, rabruhában, ennek minden megvetendő erkölcsi járulékaival egyetemben, majd meglátjuk, hogy a párbaj krakellereskedések ideje lejárt.

Ezen hatás, jobban mondva visszahatás elérésére támadt ma ama társadalmi mozgalom, mely az egyes törvényhatóságok felirataiban azt kéri az országgyűléstől, hogy hozzon komoly törvényeket a párbaj ellen és tartassa is be komolyan azokat.

Hiszen már ma odafajult a társadalmi élet, különösen egyes helyeken, hogy már a hatósági közegek sem gyakorolhatják hivatalos teendőiket, hogy maguk a bírák gátolva vagy megfélemlítve vannak, hivatalos eljárásuk közepette, miután: a párbajmánia ezer svihák utat-módot keres és talál arra nézve, hogy egyesekre ráutazzék, azokat inzultálja, egyszóval: párbajra vezető eljárásra kényszerítse.

Ma a fiatalság szinte belenevelődik abba botrányos felfogásba, hogy: neki igazat, illetőleg elégtételt csakis a párbaj ad és egyébben nem is keres és az igazságot egyébben nem is hiszi.

Sőt tovább megy ez az őrült felfogás: magának a társadalomnak ma az a nyegle felfogása érvényesül, hogy csak a párbaj szolgáltat igazat intelligens embernek, nem a törvény.

A legvégső percz is elérkezett tehát már, hogy a társadalom komolyabban gondolkozó része megmozduljon és ezek ellen a botrányos állapotok ellen tiltakozva, a törvény keretei körében keressen és találjon oltalmat.

Vajha a mozgalomnak, mely közönbösen nem hagyhat egyikünket sem, meg lenne a kívánt eredménye!

Szeretjük a nagyobb nemzeteket majmolni: Íme ott van az angol nemzet, azok ügyeiket a törvény előtt intézik el. Ott van Németország: épen hatalmas császárjuk az, aki „megálljt“ kiáltott a párbaj ellen.

És mert ő tette, hisszük, hogy nálunk, a hadseregnél is meglesz a kívánt eredmény, mert sajnos, de igaz, hogy a párbaj mánia otthonossá tételében a dajkaszerepet katonáék vitték.

Éppen ezért felette szükséges, hogy az üdvös visszahatás ezen a téren is meg legyen, mert: ha a katona és czivil becsület már igen sokszor hánytorgatott visszás helyzetei és viszonyai továbbra is fennmaradnának, úgy a párbaj vétségek meggátlására indult mozgalmak nem végződnének a kívánt eredményekkel.

Márpedig e téren cselekedni kell, mert a józan gondolkozó ember már arra a végeredményre jutott, hogy:

Van törvény, vagy nincs törvény?

Ha van: tartsa be mindenki.

Ha nincs: mindenkire egyenlően kötelező törvényt kell alkotni.

Veritas.

(Szatmár-Németi, 1902.01.07 / 6. évfolyam, 2. szám)

Ugyanez az újság, év végén ismét visszatér a párbaj veszélyeinek hangsőlyozásához:

Állásfoglalás a párbaj ellen.

(...)

"A párbaj oly társadalmi baj mely a sértett be- csütet megvédésének ürügye alatt tisztességes családapákat, aggódó szülők reményeit s a munka fáradhatatlan bajnokait néhány könnyelmű és elbizakodott ember öldöklő fegyvere elé kényszeríti. Hazugság az, hogy elégtétel, mert nincs benne igazság. Ha volna, mindig a jogtalanul sértettnek javára kellene a párbajnak eldőlnie. Hazugság, hogy egyenlő fegyverekkel vívják, mert az a ficsur, aki gond nélküli viszonyok közt sokszor egész napját célbalövéssel és kardforgással tölti el, gyalázatos előnyben van pl. egy olyan egyénnel szemben, aki idejét, önmaga képzése és fentartása vagy ezekkel kapcsolatosan: családjának, a társadalomnak szenteli."

Az ilyen hamis felfogás szerinti becsület föltozóknak, jobban mondva krakellerek-nek aztán a párbajozás az összes tudomásuk, a mely- lyel egyetemben — ámbár kevesebb értékűek a semminél — a társadalomban akárhányszor erőszakoskodásokat, terrorizmust követnek el. (...)

A ki párbajt vív, szándékos emberölés vétséget kövei el, mint ilyen: ennek módozatai szerint büntetendő: f'egyházzal és nem egy pár napi komédiázással, mint ez ma, törvényes formák keretében történik.

Majd ha a párbaj viszketegségben leledző ficsúrok tapasztalni fogják a fegyencz életet, bizonyára megcsappan a kedvök a becsület — foltozó mesterséget tovább is kultúrálni.

Ott van a törvény, azért törvény a töi- vény, hogy mindenkinek kivétel nélkül igazat szolgáltasson és hogy ezen igazságszolgáltatás, a humánus gondolkozás alapján az egész társadalomra kiterjedjen, erről megint nekünk polgároknak, akik a társadalmat alkotjuk, kell józan felfogással gondoskodnunk.

A párbaj büntetésére alkotandó uj törvény nem különben szigorúan sújtsa a segédeket úgy mint az egyes ott szereplő orvosokat.

Ennek aztán hova-tovább az lesz az eredménye, hogy a párbaj mánia szükebb és szü- kebb korlátok közé lesz szorítva és az a fiatal nemzedék, a melyik ilyen viszonyok között fog- emberré alakulni, más fogalmakkal fog bírni: agy embertársának becsületéről, mint a társadalmat domináló törvényekről.

Arról is vettünk értesítést, bizonnyára az ujabbi halálos végű párbaj pressziója alatt, hogy: az összes orvosok fel lesznek szólítva, hogy a párbajoknál tagadják meg a jelenlétet.

Egy szóval: a társadalom megint megmozdult, megint forrong, hogy a párbajt, ezt a szembeszökő igazságtalanságot, ezt a meghatározott formában súlyos testi sértésre vagy gyilkosságra kényszerítő bűnös üzelmet, a társadalomból kiküszöbölje.

Vajha ezen üdvös mozgalmat a kívánt siker koronázná!

Elvégre: a vad ököl jog korszaka régen elmúlt és csak egyöntetűen akarni kell, hogy a párbaj, mint ennek egyik maradványa, a lomtárba kerüljön.

A Társadalom megszólal, itél és az ügy el van döntve.

Veritas.

(Szatmár-Németi, 1902. 12. 24 / 6. évfolyam, 52. szám)

És a párbajok egy különleges esete a Szatmármegyei Közlönyben:

A fekete golyó.

A napokban megölte magát egy ifjú ember. Ez nem a sablonos öngyilkosságok közé tartozik, mert a boldogtalan teremtést a fekete golyót helyettesítő fekete gyufaszál kergette a halálba.

Két gyufa közül azt választotta, amely számára a halált jelentette. Azaz, hogy nem választotta, hanem vakon kihúzta. Rábízta a maga és ellenfele életét a sorsra. Az válogasson köztük, az állapítsa meg, hogy melyiknek kell elpusztulnia? Vajon nem minden párbajnak az a logikája, hogy egy kívülünk levő hatalom adjon igazat az egyik félnek s ítélje el a másikat? Ha más a logikája, akkor a párbaj igazán nem igazságos, már pedig a párbaj mégis csak a sors, vagy a gondviselés igazságába vetett hitben gyökerezik. Nem a kis csetepatékról, hanem azokról az esetekről szólunk, amikor a párbaj nem arra való, hogy valakinek elégtételt juttasson, hanem arra, hogy két olyan ember közül, akik a föld hátán nem férhetnek meg egymás mellett, az egyik elpusztoljon. Ezek a nagy, klasszikus párbajesetek, akár lődöznek egymásra, akár vagdossák egymást az ellenfelek, szakasztott olyan értelműek, mint az amerikai párbaj. A viaskodók a végzetet hívják válogató bírónak. A végzetet, amelynek egyik leghatalmasabb energiája a véletlen.

Annak, aki ennek a gyilkosságra kényszerítő párbajnak erkölcsi jogosultságát elismeri, nincs joga az amerikai párbajt azért megtámadni, mert a végzetinvitálást logikusabban végzi. A rendes bárbaj a végzetnek korrigálása. Ezért eszelték ki helyébe a lelketlenség bölcsei az amerikai párbajt. S azok, akik nem azért ítélik el, mert gyilkos párbaj, hanem csak azért, mert a személyi bátorságot a gyilkos párbajból kiküszöböli, éppenséggel nem gondolkoznak, amikor ítélkeznek. A lovagiasságnak a párbajhoz semmi köze nincs s ők mégis a lovagiasság érvényesítését keresik ott, ahol csak két ember gyilkos gyűlölete háborog. A személyes bátorság előnyt ad annak, akiben megvan. De a végzet igazmondása, a sors ítélkezése elé csakis egyforma esélyekkel mehetnek az ítéletkérők. Az előnnyel induló a végzetet korrigálja. Megvesztegeti, a maga pártjára tereli. A világért sem védelmezem az amerikai párbajt, csak arra utalok, hogy az európai bárbaj ugyanolyan borzalmas. Vagy talán emennél borzalmasabb, mert nála illogikusabb.

Nem akarjuk a párbajról mindenfelé elmondottakat megismételni, csak csodálkozunk rajta, hogy a gyilkos párbaj fajtái közt a gyávaság és bátorság szempontjából külömbséget szoktak tenni. Az amerikai módszerű gyilkos párbajt gyávaságnak szokták mondani, amiért az ellenfelek csakis a halál szeme közé néznek, de nem az egymáséiba. Tulajdonkép miért is gyáva az olyan ember, aki a gyilkos párbajban nem mer az ellenfelével szembeszállni! Azért, mert attól fél, hogy az ellenfél esetleg megölheti. Azért tehát, mert a haláltól fél. De hiszen egyenesen a halál szeme közé néz, amikor azért nem verekszik meg, mert a haláltól fél. Az amerikai párbaj megítélésében tehát valamelyes logikai fogyatkozás van. Az amerikai párbaj nem is gyávaság, hanem borzalom. A legindulatosabb állapotában is formalisztikus ember irtózik tőle, hogy a formaságtól, póztól mentesen a dolog gyilkos lényegének alávesse magát. A gyilkos rendes párbaj részesei a végzet istenítéletét provokálják, de irtóznak tőle, hogy a végzéssel formaság nélkül tehát a társadalommal való összefüggésből kiszakítottan, találkozzanak. Az amerikai párbaj a maga misztikusságával megrémíti azokat, akik a legmisztikusabb hatalomra, a végzetre akarják ügyük s életük elintézését bízni. A titokzatosság borzalmas a társadalmi tag nyilvános elszámolásra berendezett lelkülete számára.

Nagyon helyeseljük, hogy az amerikai párbajt irgalmatlanul üldözik. Mert ezt az üldözést megsínyli a másik, a rendesnek mondott gyilkos bárbaj is. De az, hogy az amerikai párbajozókat kerékbetörik, a rendes párbajozókat pedig „megértik“, azt bizonyítja, hogy az élet legnevezetesebb pillanatában is, a halál előcsarnokában állván is, a konvencziók s a formaságok rabjai vagyunk.

(Szatmármegyei Közlöny, 1909. 04. 18 / 16. szám)

Párbajokról az első világháború idejéig ír a helyi sajtó. Az impériumváltással valószínűleg ezek megszűntek Szatmárban, bár Magyarországon még 1936-ban is feljegyeztek párbajokat.

A Szatmári Újság 1918-ban még ír arról, hogy Szatmár az igazságügy-miniszterhez írt föliratot a párbajok ellen:

Szatmár a párbaj ellen.

Fölirat az az igazságügyminiszterhez.

Dr. Pirkler Ernő tanácsnok a városi tanács pénteki ülésén terjesztette elő azt a föliratot, amelyet a város közgyűlése az igazságügyminisztörhez terjeszt föl a párviadal törvényes eltiltása végett. A terjedelmes fölirat, amely dr. Pirkler Ernő tanácsnok alapos munkája, hatalmas érvekkel okolja meg a párviadal kiirtását.

A kérelem következően hangzik:

Ezen célból mindenek előtt javasoljuk és feliratilag kérjük Nagy méltóságodat, hogy méltóztassék az országgyűlés elé törvényjavaslatot terjeszteni, melyben a párbaj kiváltságos büntető törvénykönyvi helyzete szüntettessék meg és ugyanolyan elbírálás tárgyát képezze, mint az ember testi épsége és élete ellen elkövetett más közönséges bűntett.

A párbaj ma vétségnek van. minősítve és büntetésének mérve és neme egyáltalában nem tekinthető komoly büntetésnek. Az államfogház nem dehonesztáló, a büntetés ideje rövid, végrehajtása enyhe. Méltóztassék tehát oly törvényjavaslatot előterjeszteni, amely a párbajt épen úgy büntesse, mint más közönséges bűntényt és amely a segédeket a párbajozó felekkel egyenlő büntetéssel sújtja és a párbajnál segédkező orvosokat is felelősségre vonja.

Minthogy pedig a párbajok nagyrésze hiúságon alapszik, méltóztassék a párbajtőrnek sajtó útján való közlését ugyanezen alkotandó törvény útján szabadságvesztés terhe alatt eltiltani. Nem kívánjuk ezáltal a sajtószabadságot korlátozni, azonban ha tilos a sajtóban valamely gyilkosságra való felbujtási közölni, a humanizmus nagy elve érdekében el lehet tiltani a párbajok közlését is, minthogy sokakat az olcsó hírnév ösztönöz a párbajra.

Méltóztassék intézkedni, hogy a magyar bíróságok ezen törvény végrehajtását illetőleg átmenetileg a legszigorúbb álláspontra helyezkedjenek, mert csak a bíróság közreműködésével lehet a célt teljesen elérni.

Méltóztassék országos mozgalmat indíttatni, hogy a társaskörök, sportegyletek stb. alapszabályaikban mondják ki, hogy tagjaik párbajt nem vívhatnak, kihívást el nem fogadhatnak és párbajsegédeket nem vállalhatnak. Állítsanak fel minden egylet kebelében kötelező becsületbíróságot, amely bíróság eljárásának magát minden tag aláveti.

Egyidejűleg kérjük, méltóztassék a minisztertanács útján odahatni, hogy az ország tanférfiai a jövő nemzedéket oly irányban oktassák és neveljék, amely az ifjúságot a mások valódi megbecsülésére és az emberszeretre tanítja és arra, hogy a testi erő és ügyesség nem a gyengébb megrontására való, hanem arra, hogy azt mások felsegítésére és istápolásara használjuk.

Tanítsák meg az ifjúságot, hogy az igazi gavallér embertársát nem állíthatja, nem kényszerítheti a saját vagy mások öldöklő fegyvere elé akkor, amikor az állami és társadalmi tényezők a párbajt, mint a megsértett becsület helyre állító intézményét eltörölték és helyette megfelelő törvényszerű elégtételszerzésről gondoskodtak.

Nem ismerte a párbajt a hősök ókora, nem ismeri a hadi erényekben egykoron és legújabban ismét annyira kimagaslott török, megvan nélküle a gentleman fogalom megteremtője Anglia, miért ne lehetne meg nélküle a lovagias magyar.

Mindezek alapján tisztelettel kérjük Nagyméltóságodat, hogy az általunk javasolt törvénykönyv módosítására vonatkozó javaslatokat előkészíteni és azt az országgyűlés elé terjeszteni kegyeskedjék.

Szatmárnémeti szab. kir. város tanácsának, 1918. március 8 án tartod üléséből.

Dr. Pirkler Ernő előadó. kir. és Dr. Vajay Károly tan. polgármester.

(Szatmári Újság, 1918. március 9. / 59. szám)

Hivatkozások:

Az idézett újságokat a hungaricana.hu oldalon találtam.