Jakabffy Elemér, az impériumváltás szatmári jogharcosa

Jakabffy Elemér egykori szatmári képviselő, szatmárnémeti polgár személye több tekintetben fontos lehet számunkra. Közéleti író, a közösségéért élő ember, két világot is megélt és megharcolt politikus – de (még) a szó jó értelmében. Nekem azonban mégis inkább más miatt lett érdekes a személye. Ő azok közé a régi nagyok közé tartozott, akik bár jó körülményekbe születtek, nem kerülték a meghurcoltatást, nem szégyellték és utálták a nehéz sorsot, a szétszórattatásban, pincékben élő családjukat is óvták, őrizték. Jakabffy Elemér nem tudta megvalósítani nagy álmait, nem hagyták, hogy megvalósítsa, a sors elfojtotta törekvéseit. Az országhatárok őt is átlépték, kisebbségi sorba került, és büntették, bántották népe vélt vagy valós bűneiért. Életútját nekünk, szatmáriaknak azért is érdemes ismernünk, mert élete utolsó szakaszát nálunk élte, földi maradványait itt helyezték örök nyugalomra, a híd melletti temetőben.

Jakabffy Elemér 1881. május 17-én született Lugoson, módos, földbirtokos családba. A Budapesti Tudományegyetem jogi karán tanult, államtudományból (1903), majd jogtudományból szerzett diplomát. Ügyvédi irodát működtetett, 1910-től 1918-ig a Magyar Országgyűlésben Boksánbánya (Németbogsán) választókerület képviselője volt. A nemzetiségek jogegyenlőségét hirdette, a nők választójogát sürgette.

Az impériumváltást követően lugosi birtokára tért vissza, ahol kisebbségi politikusként az Országos Magyar Pártban működött, a bánsági tagozat elnöke volt, így lett képviselő a Román Parlamentben is. Tíz évig, 1927–1937 között szolgált az új világban. 1928-ban Háromszék, majd két cikluson át Szatmár megye választotta képviselőjévé. (1) Többször politikusként is járt Szatmárnémetiben, beszédeket tartott, küzdött a kor nehézségeivel.

Jakabffy Elemér feleségével, Ernával Szatmárnémetiben, 1962-ben (4)

Szülővárosában, Lugoson Sulyok Istvánnal és Willer Józseffel 1922-ben indította el a Magyar Kisebbség című nemzetpolitikai szemlét, amely 1942 augusztusáig jelent meg havonta kétszer és olyan társszerzők jegyeztek benne írásokat, mint Mikó Imre, Nicolae Iorga, Bíró Vencel, Paál Árpád és Balogh Artúr. A jogtudomány, a politológia és a társadalomtörténet mellett irodalompolitikai vagy művészetszociológiai írások kaptak benne helyet. 1923-tól a folyóirat román párja, a Glasul minorităţilor is megjelent, amelyben német és francia nyelvű cikkeket is közöltek.

1925-től külföldön is felszólalt a kisebbségek helyzetéért, így a Svájcban megrendezett népkisebbségi kongresszuson. (1)

A Keleti Újság 1933. június 20-i számában így tudósít Jakabffy Elemér szatmárnémeti látogatásáról (3):
Jakabffy Elemér dr. beszámolót mondott Szatmáron
Meleg szeretettel ünnepelték képviselőjüket a Szatmár megyei magyarok
(Szatmár, június 19.) Szatmár megye magyarpárti képviselője, Jakabffy Elemér dr. vasárnap beszámolót tartott kerületének székhelyén Szatmáron, továbbá Nagybányán és a magyarság mindenütt meleg szeretettel fogadta, lelkes ünneplésben részesítette. Jakabffy Elemér dr. szombaton délután érkezett Hegedűs Nándor dr. képviselővel Szatmárra, ahol a vasúti állomáson a választók tömege várta őket. Ilosvay Lajos kanonok a szatmári és Szatmár megyei tagozat elnöke üdvözölte meleg szavakkal az érkező képviselőket, akik közül Jakabffy a helyi tagozat vezetőivel tartott megbeszélést, míg Hegedűs Nándor a városháza nagytermében nagyszámú közönség előtt tartott előadást a nyugdíjasok ügyéről.

Háromezer választó előtt.

Este a Polgári Társaskör dalárdája estélyt rendezett a képviselők tiszteletére és azon a nagy számban megjelent hallgatóságnak művészi élvezetben volt része.

A beszámoló gyűlés vasárnap délelőtt volt, mintegy háromezer főnyi résztvevővel az Iparos Otthon hatalmas kertjében. A gyűlést Ilosvay Lajos kanonok, tagozati elnök nyitotta meg, üdvözölve a képviselőket. A szatmári és Szatmár megyei tagozat egyévi működéséről Láng Ferenc dr. főtitkár alapos, mindenre kiterjedő és a szatmári magyar munkát felölelő jelentést terjesztett elő, amelyet a pártközgyűlés egyhangú elismeréssel vett tudomásul.

Jakabffy Elemér, a magyar kötelességről.

Percekig tartó, tomboló taps zúgott fel, amikor Jakabffy Elemér emelkedett szólásra. Beszédében többek között a következőket mondotta:

– Mi jól tudjuk, hogy a világpolitikára befolyásunk nem lehet, határok meg- vagy meg nem változtatása tőlünk egyáltalán nem függ, a mi felfogásaink vagy érzelmeink a revízió szempontjából éppúgy nem esnek latba, mint az én falum román községi bírójáé, aki, mielőtt elindult a revízió ellen tüntetni, tőlem kérdezte meg, tulajdonképpen miért kell neki ingyen Bukarestbe utazni; de szeretnénk, ha kormányzatunk olyan felépítő volna, mint a múltban volt. Ám jól tudjuk azt is, hogy állampolgári kötelességeinket teljesítettünk kell még akkor is, ha leépítő kormányrendszerünk van és az ország területi integritása ellen vétenünk ez esetben sem szabad. De arra már kötelesek nem vagyunk, hogy magunkat megalázzuk, hogy hipokrita álszenteskedéssel odaálljunk az ilyen kormányrendszer ünneplői közé, hogy azután azok támogatói gúnyos mosollyal sajnálkozzanak hitványságunk felett. Nem! Erre az útra sem bennünket, sem a Printzeket soha el nem vihetnek sem a román helyi sajtó, sem ennél hatalmasabb tényezők.

Brutális leépítés – ellenünk. 

– Az utak leépítése, a gránitkockák felszedése, a vonatjáratok csökkentése, a telefonkészülékek leszerelése még a csendőrlaktanyákból és prétori hivatalokból is, a járásbíróságok megszüntetése stb., stb., mindezek a leépítések egyformán sújtanak kisebbségieket és többségieket is. Van azonban a brutális leépítésnek egy neme, amely már főleg bennünket érint.

Ez a közalkalmazottak leépítése. Kell-e erről Önök előtt beszélnem? Hiszen alig akadhat itt, akinek valamelyik hozzátartozója vagy barátja ennek a leépítési rendszernek áldozatául nem esett. És hogy mit jelent ez a leépítési rendszer, amely január elsején előlépteti azt a fűtőt, akinek május elsejére már felmond a nyelv nem tudása okából, azt fejtegetnem szintén nem kell.

Van pénz a kultúrzónára. 

– A leépítés ezen rendszere azonban megkíméli azokat a fölösleges állami iskolákat, amelyek milliókat emésztenek azért, hogy néhány – nagyrészt erkölcsi presszióval – odajuttatott magyar gyermeket nemzetiségéből vetkőztessenek ki. Képviselőtársaim ezeknek az iskoláknak egész sorozatát állították össze és mutatták be kormánytényezőknek, kihangsúlyozva: ne annak a nyomorult nyugdíjasnak járandóságaiból takarékoskodjanak, hanem szüntessék meg az olyan iskolákat, mint például a csíksomlyóit, amelynek 12 növendéke van, a karcfalvit, amelyben öt gyermeket, vagy a szilágyballait, amelyben tizenkettőt tanítanak. És nem építik le a kulturzónát, amely még ma is többletjövedelmeket biztosít azoknak a regátból ide került tanítóknak, akik olyan nagy elszántsággal jönnek, hogy kultúrát terjesszenek azok között, akik egy szavukat sem értik.

A romboló sovinizmus ellen. 

– És még egyet nem épít le a kormányrendszer: a nemzeti sovinizmust. A Napóleon öreg sovén katonái csak naiv rajongók voltak, akiktől a mai soviniszták abban különböznek, hogy falvakba és városokba törnek be, ártatlan emberek vagyonát rombolják szét és azt hiszik, hogy ilyen eljárással ideáljuk győzelemre jutását előmozdítják. Az ilyen romboló sovinizmussal szemben eddig nem igen nyertünk védelmet és valóban kíváncsian várjuk, hogy az a nagy buzgalom, amellyel főleg Gál Miklós képviselőtársunk a Torda környéki legújabb rombolásokat a kormány előtt feltárta, milyen eredményt hoz.

– Ámde nem nagyon csodálhatjuk, ha felizgatott vidéki soviniszták ilyen tettekre ragadtatják magukat, amikor a parlament termeiben is minduntalan a gyűlölködő elfogultság hangjával és fényeivel találkozunk.

Elmondotta, hogy a román képviselőknek nem kellett iskolasegélyeket követelniük, mert a magyar kormányok sok millió aranykoronában mindig pontosan utalták ki a román iskolák segélyeit. Egyszerűen valótlanságnak mondják, amiket a régi magyar iskolasegélyekről, a nyelv használati jogáról, a gazdasági érvényesülés egyenlő lehetőségeiről mondani szoktunk. Mert a sovinizmus viharozni tud, de a tények és érvekkel szemben süket és vak marad. Nekünk azonban kötelességünk hogy az ilyen süketeknek és vakoknak is százszor és százszor odakiáltsuk és odaállítsuk megcáfolhatatlan bizonyítékainkat.

– Az ilyen kellemetlen kérdések felvetőit és bizonyítóit azután egyrészről irredenta izgatóknak minősítik a kis és nagy soviniszták, másrészről azonban Vaida-Voevod Sándor miniszterelnök úr kijelenti: ők annak idején a magyar közéletben sokkal energikusabban védték a maguk nemzeti érdekeit. Köszönjük a figyelmeztetést, de bennünket ugratni nem lehet. Mi sohasem fogunk a román népre olyan becsmérlő verset a parlamenti ülésén felolvasni, mint azt 1908 őszén Vaida a magyar parlamentben tette, mert nemcsak nem számíthatunk olyan határtalan türelemre, mint amilyenben ezek az urak annak idején részesültek, hanem mert ez ízlésünk és nemes értelemben vett pacifizmusunk is tiltja, de kisebbségi nemzetünk jól felfogott érdekében sem tartjuk, hogy valamennyien a Kövér Gusztáv sorsára jussunk, aki ugyan így sohasem sértegetett, mégis a határon túlra tétetett.

– A miniszterelnök úr pedig ne vegye zokon azon véleményünket, hogy a magyar kormányzatok nem azért juttattak a román egyházaknak évente hárommillió aranykorát, vagyis hetvenmillió lejnél nagyobb államsegélyt és a több ezer román felekezeti iskolának külön kétmillió aranykorona segélyt, mert Vaida képviselő kegyes volt a magyar nemzetet ázsiai söpredéknek minősíteni, hanem mert ebből a kormányzatból még ilyen sértegetésekkel és egyesek nyílt irredentizmusával sem lehetett kipusztítani azt a szellemet, amelyet Deák Ferenc és Eötvös József vitt belé.

– Mi magyar törvényhozók ezt a szellemet keressük a román közéletben, mert amíg pártunk élén Bethlen György gróf áll, addig demagóg, hordó-politikusok nem leszünk, olcsó mártíromságot nem keresünk, sértegetésekre magunkat el nem szánjuk, de senki előtt meg nem alázkodva nemzeti ideálunkért, kultúrhaladásunkért és emberi szabadságjogainkért mindig küzdeni fogunk.

Jakabffy beszéde során többször zúgott fel az éljenzés, a viharos helyeslés és a beszéd végén hosszan, melegen, szeretettel ünnepelték képviselőjüket a szatmáriak.”

Keleti Újság, 1933. június (16. évfolyam, 123-146. szám) 1933-06-20 / 137. szám

(2)

A hatóságok idegesek voltak Jakabffy látogatása miatt és a maguk módján igyekezték megfélemlíteni a magyar lakosságot:

"Szatmárnak is megvan a maga himnusz-pöre
Eljárás indult egy szatmári tanár ellen, mert a Magyar Párt gyűlése alatt udvarán szólt a rádió
(Szatmár, június 23.) Jakabffy Elemér dr. képviselő vasárnap tartott beszámolójának különös epilógusa van. Most derült ki, hogy a szatmári rendőrség nyomban a programbeszédet hallgató népgyűlés lezajlása után megjelent Mlinaretz Lajos líceumi tanár lakásán és rádiójával együtt felcipelték a rendőrségre, ahol kihallgatták, majd haza engedték azzal, hogy rádióját lefoglalják, ő ellene pedig eljárást indítanak, mert a gyűlés tartama alatt rádióján a magyar himnuszt közvetítette Budapestről.
A szerencsétlen, megijedt tanár, aki soha semmiféle politikai mozgalomban részt nem vett, váltig bizonygatta és tanúkkal igazolta, hogy nem is volt otthon abban az időben és rádióját egyik háztartási alkalmazottja az ő távollétében, tilalma ellenére szólaltatta meg, a rendőrség azonban megindította ellene az eljárást és rádióját most is ott tartják a rendőrségen.”

Keleti Újság, 1933. június (16. évfolyam, 123-146. szám)1933-06-24 / 141. szám

Ugyanazon év decemberében ismét Szatmárra látogatott a képviselőjelölt:

„Jakabffy Elemér Szatmáron és Máramarosszigeten
(Szatmár, dec. 12.) Vasárnap délelőtt zsúfolásig megtelt az Iparosotthon több ezer embert befogadó képességű nagyterme. Percekig tartó taps és éljenzés fogadta dr. Jakabffy Elemér képviselőjelöltet, aki programbeszédét jött elmondani.

Beszédében élesen kritizálta a lelépett Vaida Sándort (Vaida-Voevod Sándor miniszterelnök, Alexandru Vaida-Voevod szerk. megj.), aki csak a jelennek élt, de nem készített semmit a jövőre.
Bukását tisztán csak az államférfiúi koncepciók hiányának köszönheti. Fejtegette Jakabffy, hogy mit várhat a magyarság a liberális kormánytól, hogy Duca le fog tenni a liberális elődöknek tájékozatlanságáról a kisebbségi kérdésekben. A liberális párt tagjai régebben nem ismertek kisebbségi kérdést, mert a régi Romániának nem volt csak olyan kisebbsége, amely nem kívánt a maga számára önálló kultúrát.

Ma Ducát tartja olyan koncepciós államférfiúnak, aki számolni fog a kisebbségi követelményekkel, hacsak a kiéhezett pártja nem fogja rászorítani megint kisebbségellenes magatartásra. Ebben az esetben a magyarságnak megint nem lesz más feladata, mint tovább küzdeni független önállósággal.
De ha megértő magatartást tanúsítanak, akkor az itt élő magyarság szívesen kiveszi részét az országépítő munkából, mert nekünk nincsen más célunk, mint becsületes munkával a megélhetésünket biztosítani.
Tapsorkán fogadta dr. Jakabffy Elemér képviselőjelölt programbeszédét, melynek elhangzása után bankett volt.
Dr. Jakabffy Elemér hétfőn reggel megkezdte megyei körútját.”

Keleti Újság, 1933. december (16. évfolyam, 276-300. szám)1933-12-13 / 286. szám

Jakabffy Elemér háza udvarán, Szatmárnémetiben, 1958-ban (4)

Jakabffy Elemérnek nem volt könnyű ez utóbbi körútja sem, másnap már arról írt az újság, hogy a csendőrség igencsak megpróbálta ellehetetleníteni:

"Szatmár megyében is csendőrök állanak mindenütt Jakabffy Elemér útjába.
Szatmár megyéből az udvarhelyihez hasonló csendőrtervvel kerítették be a magyarlakta vidékeket. Jakabffy Elemér magyarpárti listavezető már kedden hiába ment ki a falvakba, mindenütt csendőrség várta s hiába mutatta fel a prefektusi engedélyt, nem engedték meg a gyűlések megtartását.
Avasújvárosban például a csendőr őrmester azt a kifogást hozta fel, hogy a prefektusi engedély nincsen fehér papirosra írva, tehát nem számít.
A felkeresett főszolgabíró, majd a telefonon felszólított Nistor Aurél prefektus egybehangzóan kijelentették, hogy a csendőrségnek nincsen joga megakadályozni a magyar gyűléseket. A csendőrség azonban azt mondja, hogy nekik más parancsuk van. Kőszegremetén a csendőrőrmester kijelentette:

– Egyebet nem mondhatok, én a kötelességemet teljesítem.

Nyilvánvaló, hogy a hatóságok nem vallják be, milyen utasításokat adtak a csendőröknek, hanem színes papirosra írt engedélyeket adnak ki s a betanított csendőrök tudják, mit kell erre mondani. Beszélnek a csendőrség önhatalmú eljárásáról, holott már az egyforma eljárásból látható, mennyire kidolgozott tervről van szó.”

Keleti Újság, 1933. december (16. évfolyam, 276-300. szám)1933-12-14 / 287. szám

Jakabffy Elemér, feleségével, Ernával, 1963-ban (4)

1938-tól betiltották a politikai pártokat Romániában, Jakabffy Elemér visszavonult a politikai élettől. 1944 augusztusában internálták, politikai fogoly, nemzetiségi túsz volt, Emil Hațieganu szabadon bocsátását remélték érte cserébe. Nyolc hónappal később engedték ki, 1945 áprilisában. 1949 március 3-án szállították kényszerlakhelyére, Hátszegre, azon az éjszakán, amikor Erdély-szerte több száz földbirtokost, vagyis "kizsákmányolót" (ahogyan a kommunisták fogalmaztak) fosztottak meg vagyonától és szabadságától. Felkérték, hogy a Román Munkások Egyesülete (Asociația Română a Muncitorilor din România) tagja legyen, de ő ezt rossz egészségügyi állapotára hivatkozva elutasította. 1954-ben elhagyta Bukarestet és Szatmárnémetiben telepedett le, ahol nyugdíjas éveit töltötte 1963. május 19-én bekövetkezett haláláig.

Keltzné Jakabffy Mária, Jakabffy Elemér lánya, az életútját bemutató filmben Marosi Ildikóval beszélgetett, itt említi apját: A román parlamentben, amikor ő a szűzbeszédjére készült, akkor azt mondta, hogy ő úgy fog csinálni, ahogy a horvát képviselők annak idején a magyar parlamentben. Felálltak és elmondtak pár mondatot magyarul, majd bocsánatot kértek és folytatták horvátul. S akkor engem kért meg, hogy írjam ezt a pár mondatot le románul. Én úgy kezdtem, hogy ezelőtt tíz évvel, a magyar parlamentben az volt a szokás, hogy a horvát képviselők mindig magyarul kezdték, de horvátul folytatták és fejezték be, beszédeiket, tehát engedtessék meg neki, hogy ő is így cselekedjen. Ebből is látható, hogy a régi román érában sokkal toleránsabbak voltak, hogy a román parlamentben magyarul beszéltek és szólaltak fel. (2)

(2)

Az impériumváltásra és a meghurcoltatásra így emlékezett vissza: Én az első világháború előtt születtem, 1912-ben, tehát én még kislány voltam, amikor az impériumváltozás bekövetkezett 1918-ban, 1920-ban. Én csak mindig azt vettem észre, hogy a szüleim olyan nyugtalanok, olyan szomorúak, és nagyapám egész nap körbe járt az ebédlőben és én figyeltem, volt egy olyan nagy szőnyeg, és idegességében végigjárta, hogy mi lesz most, mert jött az agrárreform. Nagyapámék Pesten laktak, csak nyáron jöttek le 2-3 hónapra a birokra, Zaguzsénba. Abszentistának számított, az ő nevén volt a birtok, nem volt még átírva apám (Jakabffy Elemér szerk. megj.) nevére. Úgyhogy a kisajátítás meg is történt. Egy éven keresztül nekünk nem volt semmink a belsőségen kívül (bútorok szerk. megj.). Valahogy visszakaptuk egy részét aztán a birtoknak, 350 hold körül-belül visszajött. Aztán nagyapám 1930-ban meghalt, az apámra szállt (Jakabffy Elemér) a birtok. A férjemmel Szigetfaluban, Temes vármegyében éltünk. 1949. március 2-ikáról, 3-ikára, keddről szerdára virradó éjszaka háromkor bekopogott a szobalány, és azt mondta, itt vannak valami emberek. Irtó kutyaugatás volt. Azt mondták, ha nem nyitunk ajtót, betörik. Erre már nyomultak is be mindenféle idegenek, köztük egy Borca (Borka) nevezetű aktivista, akit ősszel helyeztek oda és nálunk lakott. Ő vezette a csoportot, mert ismerte a járást a házban. Lehettek nyolcan-kilencen, ráfogták a férjemre a revolvert, és azonnal az asztalhoz kellett jönni és aláírni. De nem lehetett elolvasni, azt sem tudtuk, hogy mit írunk alá. Sötét is volt, csak egy petróleumlámpa égett, azelőtt már a villanyt kikapcsolták. Engem is hajszoltak, hogy gyorsan öltözzek, és egy váltó fehérneműt vihettem magammal. Én még olyan buta voltam, volt egy kicsi dobozban pár gyűrűm, ékszerem, megfogtam, de amikor ezt meglátta a Borca, rögtön elvette és bedugta a zsebébe. Csak egy pokrócot vihettünk, abba a földön csomagoltam, egy házaspárnak csak egy párnát és egy paplant engedtek. Ezzel felpakoltak egy teljesen ismeretlen szekérre, és elvittek a falu végére. Ott állt egy nagy teherautó és ott már voltak egyesek, nem ismertük meg a sötétben őket. Azután, amikor kivilágosodott, akkor megismertük az egyik szomszéd földbirtokosnét, a szerencsétlen öreg zsidó asszonyt, aki egy szál ingben, télikabátban és papucsban volt. Ez a szerencsétlen asszony, alig, hogy megszabadult Auschwitz-ból, itt egy-két évig próbált gazdálkodni és akkor kiemelték. Ilyen szörnyű állapotok voltak. Na ez a teherautó, aminek nem volt teteje, vitt minket. Mindenkinek le kellett ülni vagy guggolni. Megérkeztünk Temesvárra és ott a prefektúra (kormányhivatal) épületébe kipakoltak minket és ott találkoztunk aztán az összes földbirtokossal. Édesapámék Krassó-Szörény vármegyében voltak, őket Lugosra vitték. Semmit egymásról nem tudtunk. Mi két és fél napig voltunk a prefektúra épületében, szétválasztották a nőket a férfiaktól. Valaki beköpte, hogy visznek minket Oroszországba, amitől úgy megijedt egy román orvos, hogy beadott magának valami morfium injekciót, hogy meg is halt. Egy másik szomorú dolog, hogy Benitzky-né, barátnőm, aki állapotos volt, az abortált. Vele volt a két éves kislánya akinek kellett volna tejet adni és nem volt tej. Könyörgött, hogy engedjék ki a városba tejért, de nem engedték. Volt ott egy milicista nő, aki olyan komisz volt, hogy borzasztó. Fel voltak heccelve ellenünk, hogy kizsákmányoljuk őket. Mindenki ehhez a komisz nőhöz kellett járuljon és megmondja, hogy hova akar menni. Vissza, Temesvárra nem mehettünk volna, mert az nagyon közel volt a szerb határhoz, tehát csakis befele, Erdély fele. És ott találkoztunk egy szintén földbirtokos ismerőssel és azt mondta, hogy a felesége marosvásárhelyi, itt él apósa, anyósa és jöjjünk ide, neki itt vannak összeköttetései, hátha valamilyen állást is tud szerezni a férjemnek. Így aztán együtt jöttünk, egy fülkébe, vonaton de azt már a saját költségünkön kellett megfizetni. Itt be kellett jönni a rendőrségre, és ott számba vettek minket és oda jöhettek olyan vásárhelyi lakosok, akik befogadtak. Minket így fogadtak be az üveggyárnak egy két méter hosszú és másfél méter széles kicsi szobácskájába. Egy ágy volt benne, egy szék és asztal, semmi több. Úgyhogy én négy évig a földön aludtam, kaptam egy tüdőgyulladást, mert huzat volt, nyitott ablaknál aludtunk. Utána kaptunk egy nagy előszobát, nagyon örültünk neki, és azt mi szépen berendeztük, külön bejárata volt. Na, egyszer csak hallottuk, hogy a milícia kiigényli ezt a mi szobánkat, nekünk onnan el kell menni. Egyszer, aztán, augusztus volt, délután, a férjem jön feldúlt arccal és mondja, jönnek és visznek minket Szentgyörgyre. Kivittek engem Szentgyörgyre – meséli a férjem – és egy parasztház előtt kiszállítottak, még csak be sem mehettem, azt mondták, nézzek be az ablakon. Oda fognak minket vinni. És délután tényleg meg is jelentek, én nem is akartam elhinni, annyira, hogy neki is kezdtem mosni, minden mosni való holmi a lavórban volt, amikor jöttek a milicisták és kipakoltak lavórostól bútorostól, felpakoltak a teherautóra és kivittek Szentgyörgyre, az országút mellé. A házban nem volt semmi, csak éppen villany. Gáz, víz sem volt bent, sőt, az udvari kút vizével még mosni sem lehetett, olyan zavaros volt, mint a moslék. Aztán a városról hordtam vederben a vizet. Akkor azon voltunk, hogy akár pincét, akármi mást kapjunk, csak bemehessünk a városba. Messze is volt, mert a férjemnek a város másik végén volt a munkahelye, az építkezésen. De aztán meg is kaptuk Csontos Juci házában a pincét. Akkora ablakai voltak, mint egy tégla. Az ablakokat meg kellett csináltatni. De még előtte beleegyezése kellett a lakóknak, kiutalás kellett a lakáshivataltól, hogy mi oda mehessünk. Ott már gáz és víz is volt. Tíz évig laktunk ott, majd ide költöztünk a Gecse Dániel utca 15-ös szám alá. Sosem hittem volna, hogy a lakás ilyen borzasztó fontos az ember életében és hogy a sötétség mennyire deprimál, hogy soha nem lehetett napsugarat bent látni. (…) Apámat jól ismerték itt Erdélyben és engem mint ismerőst üdvözöltek itt, például Bernádyné is. Apám (Jalabffy Elemér) a magyar párt egyik alelnöke volt, ezért 1944-ben deportálták, Bukarestbe vitték és bezárták a többi vezetővel. Ő nem tett esküt a Román Államnak, ezért állása nem volt, csak a Magyar Kisebbség (folyóirat) és a birtok. 1949 márciusában őket Lugosra vitték, majd Hátszegre kerültek. Kaptak egy nagyon kedves nőnél egy vagy szobát és ott éldegéltek elég nehezen. Anyám varrt a Licsek Marika néni varrodájában, apám pedig nem csinált semmit, hetven éves volt. (2)

Jakabffy Elemér egykori háza a Vörösmarty (ma Marisilia utcában)

Alapadatok:
Jakabffy Elemér (Dr. Jakabffy Elemér Ágost)
Született: 1881. május 17., Lugos, Temes megye
Meghalt: 1963. május 19., Szatmárnémeti, Szatmár megye (82 éves korában) 

Szülei: Jakabffy Imre és Jakabffy Ilona

 

Felesége: Jakabffy Ernestina Erna (Reitter)

Született: 1888. január 20. Törökbálint, Budaörs, Pest megye

Meghalt: 1987. november 13-án, Szatmárnémeti, Szatmár megye (99 éves korában)

Szülei: Reitter Rudolf Rezső és Reitter Albina Mária

Gyermekeik: Jakabffy Imre; Jakabffy Lóránd, zaguzséni; Keltz Mária és Jakabffy Erna

Jakabffy Elemér sírja a híd melletti temetőben

Hivatkozások:
1. ezer100.ro/arckepek/jakabffy-elemer/
2. Darabokra szaggattatol - Dokumentumfilm az erdélyi magyar arisztokrácia szétszórattatásáról, Beszélgetés Keltzné Jakabffy Máriával, beszélgetőtárs Marosi Ildikó
3. Keleti Újság, Országos Magyarpárti Lap, Kolozsvár. 

4. Jakabffy Tamás személyes képtára