A háború valósága Szatmáron
Nem szeretem a végletekig fokozó kifejezéseket, így kerülöm az olyan szavak használatát a hétköznapi beszédben, mint „szörnyű”. Másrészt dühít, amikor egyesek viccelődnek, kacarásznak a háború tényén: vagy ezzel menekülnek a valóság elől, vagy nem értik, miről is van szó igazából. A háború szörnyű és soha sincs eléggé messze sem időben, sem pedig térben.
Amikor ezeket a sorokat írom, már egy hete tart az orosz-ukrán háború és érezhető, bármikor átcsaphat hozzánk, sőt begyújthatja az egész világot. Sokat gondolkodtam rajta, szabad-e most megosztani az alábbi visszaemlékezést, de végül arra a következtetésre jutottam, sokaknak segíthet komolyan venni a jelen helyzetet, de komolyan venni és értékelni a békeidőt, szeretni a szeretteit, jobbá lenni, befelé tekinteni, hálát adni, fohászt mondani a békéért.
Az alábbi visszaemlékezést nemrég kaptam, a kézirat eredetije a Szatmári Római Katolikus Püspökség levéltárában van. Scheffler Ferenc, Boldog Scheffler János vértanú püspök testvére, szintén pap, az egyházmegye egykori jószágkormányzója írja le, hogyan élték meg a püspökkel Szatmárhegyen, Szatmárnémeti bombázását. A visszaemlékezés annyira részletes és valósághű, hogy elolvasását csak olyan felnőtteknek ajánlom, akik magukat lélekben erősnek érzik:
Amikor ezeket a sorokat írom, már egy hete tart az orosz-ukrán háború és érezhető, bármikor átcsaphat hozzánk, sőt begyújthatja az egész világot. Sokat gondolkodtam rajta, szabad-e most megosztani az alábbi visszaemlékezést, de végül arra a következtetésre jutottam, sokaknak segíthet komolyan venni a jelen helyzetet, de komolyan venni és értékelni a békeidőt, szeretni a szeretteit, jobbá lenni, befelé tekinteni, hálát adni, fohászt mondani a békéért.
Az alábbi visszaemlékezést nemrég kaptam, a kézirat eredetije a Szatmári Római Katolikus Püspökség levéltárában van. Scheffler Ferenc, Boldog Scheffler János vértanú püspök testvére, szintén pap, az egyházmegye egykori jószágkormányzója írja le, hogyan élték meg a püspökkel Szatmárhegyen, Szatmárnémeti bombázását. A visszaemlékezés annyira részletes és valósághű, hogy elolvasását csak olyan felnőtteknek ajánlom, akik magukat lélekben erősnek érzik:
„Bombázás, halottak, romok
Nagyon szép szeptemberi nap volt. 1944. szeptember 16., egy szombati nap. Előzetesen nap-nap után az óvóhelyen töltöttük az estéket, 8 órától sokszor éjfélig. Egy-egy bombát, világítórakétát már előzetesen is kapott Szatmár. A péntek este különösen veszélyes volt: Debrecent bombázták s a villanások Szatmárig látszottak. Mi, az óvóhelyen biztonságban éreztük magunkat, még a nyár elején újabb erősítéseket, új vészkijárót, kapott az óvóhely, miket a városból delegált mérnök készíttetett. Mikor a munkálatokkal készen volt, kijelentette előttem: ilyen bombabiztos óvóhely csak egy van még Szatmáron, a Princz gyáré. Ezért jött át a püspöki óvóhelyre a papnevelde is.
Nagyon szép szeptemberi nap volt. 1944. szeptember 16., egy szombati nap. Előzetesen nap-nap után az óvóhelyen töltöttük az estéket, 8 órától sokszor éjfélig. Egy-egy bombát, világítórakétát már előzetesen is kapott Szatmár. A péntek este különösen veszélyes volt: Debrecent bombázták s a villanások Szatmárig látszottak. Mi, az óvóhelyen biztonságban éreztük magunkat, még a nyár elején újabb erősítéseket, új vészkijárót, kapott az óvóhely, miket a városból delegált mérnök készíttetett. Mikor a munkálatokkal készen volt, kijelentette előttem: ilyen bombabiztos óvóhely csak egy van még Szatmáron, a Princz gyáré. Ezért jött át a püspöki óvóhelyre a papnevelde is.
A lebombázott Püspöki palota
A bombázás délelőttjén jelentettem a püspöknek, hogy a szőlőbe kellene mennem gyümölcsért s ehhez a püspöki autó kellene, mert más közlekedési eszköz /autóbusz/ már nincs.
A püspök megengedte az autó igénybevételét, sőt hozzátette: én is szívesen kimennék valami hideg ebédre s mindjárt meginvitálta az éppen nála levő helynököt is. A terv azonban az volt, hogy estére visszajövünk.
Tizenkét óra után indultunk. Egy kis hideg ebéd volt, hazulról hozott termoszos teával, ebéd után kis beszélgetés, a püspök kis pihenőre tért, a helynök pedig saját szőlőjébe ment. Én a szőlőt, gyümölcsösöket néztem meg, majd a lugasban breviáriumoztam. Délután öt óra tájban a helynök visszajött s felment a püspökhöz. Megemlítette, hogy kijött a testvére, éjszakára itt maradnak s ilyen értelemben kapacitálta a püspököt is. Úgy tervezték, hogy három helyen /Donáth kápolna, Irsik nővérek szőlője és püspöki kápolna/ elláthatjuk a vasárnapi istentiszteleteket, ilyen értelemben telefonálunk Szatmárra, hogy viszont onnan nem kell jönnie senkinek az általam vállalt 7 órás plébániai misét is elvégezhetik így.
Velem a kész tervet közölte a helynök s azonnal menesztette a sofőrt a postára, hogy ilyen értelemben telefonáljon haza.
Ezen fordult meg, hogy a végzetes bombázáskor mi nem voltunk Szatmáron. Ha hazamentünk volna, mi is az óvóhelyen találtuk volna a halálunkat mindhárman, hiszen a helynököt vacsorára a püspök ott tartotta volna, a szirénák pedig már vacsora közben megszólaltak.
A vacsorát a szőlőben hármasban fogyasztottuk el megint. A helynök sietett övéihez s így már este 8 órakor távozott /ez magyar időszámítás szerinti 8 óra volt, román számítás szerint 9 óra/. Ketten maradtunk, de alig álltunk fel az asztaltól, hogy a teraszon mozogjunk egy keveset, már zúgtak fejünk felett a repülőgépek. Egészen kísérteties volt a zúgásuk. Két perc sem telt el s lehullott az első világító rakéta, majd a második, harmadik, negyedik. Először azt hittük, hogy a repülőteret keresik, oly közelinek láttuk a világító rakétákat. Az egész Szatmár és Erdődhegy teljes nappali világításban volt, pedig erősen sötétedett már. Mi a teraszról a szőlőhegy tetejére mentünk, hogy onnan nézzük végig a fejleményeket. Mikor felértünk, láttuk, hogy a várost négy oldalról megvilágító rakétához még töméntelen újat dobtak le s nappali világításban látszott az egész város. Akkor már sejtettük, hogy hogy nem a repülőtérről, hanem Szatmárról van szó. A pokoli látvány szinte megmeresztett bennünket. Én egy kis barackfa alá húzódtam a szőlőben, mert a gépekről géppuska kattogást is hallottunk.
A bombázók azután turnusokban megkezdték a bombázást. Szörnyű volt 18 kilométer távolságból is látni a robbanó bombák felvillanását, azután hallani magát a robbanást. Csakhamar tüzek ütötték fel mindenfelől a fejüket. Lassan az egész város tűztenger képét mutatta. A rakéták közben állandóan hullottak s ahol megvilágították a várost, oda vonultak az újabb bombázó rajok, hogy levessék a szerencsétlen városra a terhüket. S ez a pokoli művelet másfél órán át tartott. Akkor hallottuk ismét, hogy a bombázók elvonulnak felettünk délkeleti irányba, ahonnan jöttek.
Idegfeszítő másfél óra volt. A villába menet keveset beszéltünk. Csak az otthoniak miatti aggódás volt nagy bennünk. Azzal próbáltuk mégis megnyugtatni magunkat, hogy bizonyára Szatmáron is csak a katonailag fontos épületeket bombázták: vasútállomásokat, hidakat, raktárakat, stb. Akkor még nem tudtuk, amit utóbb megtudtunk, hogy a keleti irányból visszaözönlő német haderő főhadiszállása volt néhány napig Szatmáron és Szatmár környékén, élén Keitellel.
Igaz, hogy már napokkal azelőtt járművek nem közlekedhettek az akkori Hám János utcán, ahol a Victoria-szállóban sok német tiszt tanyázott. Azt is láttuk, hogy igen sok telefonhuzalt vezetnek szerte a városban: de arról senki sem beszélt, hogy német főhadiszállás van Szatmáron. Pedig ez volt a szegény város végzete.
Az éjszaka kínos, gyötrelmes volt. Alig virradt, már talpon voltunk. A város még mindig égett, merő füsttenger volt. Nagyítóval megállapítottuk, hogy a templomok állnak.
A püspök a Donát-kápolnába ment misézni, én otthon miséztem. Majd a püspök elé mentem, akit akkor már többen vettek körül, szomorúbbnál-szomorúbb hírekkel. Ferencz Ágoston volt polgármester felesége közölte elsőnek a szatmáriaktól hallott hírt, hogy sok más épülettel együtt a püspöki palota és a Papnevelde is romokban hever s ami még borzasztóbb: a háznép mind a romok alatt van.
Miután a hír mégsem származott szemtanútól, még mindig élt bennünk egy halvány reménysugár: hátha mégsem! Hátha legalább jó embereink megmenekültek.
A teraszon ültünk reggelinél, a sofőr már előállt, hogy azonnal induljunk hazafelé, amikor a szőlő nagykapuján, a lugas felől autó robogott a püspöki szőlő villája felé. A püspök messziről megismerte: Ortutay Gyula bankigazgató autója volt. Mondta is mindjárt a püspök: Ez Gyula bácsi. Valami nagy baj van!
Így is volt. A püspök csak ennyit kérdezett: „Nagy baj van, Gyula bácsi?”
„A lehető legnagyobb, kegyelmes uram!” – volt a válasz.
Azután elmondta, hogy a palota, szeminárium Széchenyi-utcai része úgyszólván teljesen romokban hever, s ami még nagyobb baj: az egész háznép a romok alatt van. A mentők megkezdték ugyan a munkát, de mindössze egy kispapot sikerült kimenteniök, kit a légnyomás az óvóhely mögötti elfalazott pincefolyosó egyik boltíve alá vetett s így, bár nyakig törmelékben, romok közt volt, nem fulladt meg, nyöszörgő hangokat adott, s így kimentették. Tircsy István nevű kispapunk volt, aki néhány nap múlva magához tért, később pedig a püspök felszólítására leírta az óvóhelyen töltött végzetes órák élményeit.
Két autón azonnal indultunk vissza, Szatmárra. Útközben többször fák alá kellett húzódnunk, mert az orosz felderítők a levegőben cirkáltak. Már a Városmajortól kezdve minden iszonyatos pusztulás képét mutatta. Minél közelebb értünk a városhoz, annál nyomasztóbb, szörnyűbb volt a kép. A Szamoshíd állott. De a városban már csak nehezen jutottunk előre. Füstölgő házak, romhalmazok, égbemeredő gerendák és vastraverzek, sápadt, ijedt arcok mindenfelé.
A püspök megengedte az autó igénybevételét, sőt hozzátette: én is szívesen kimennék valami hideg ebédre s mindjárt meginvitálta az éppen nála levő helynököt is. A terv azonban az volt, hogy estére visszajövünk.
Tizenkét óra után indultunk. Egy kis hideg ebéd volt, hazulról hozott termoszos teával, ebéd után kis beszélgetés, a püspök kis pihenőre tért, a helynök pedig saját szőlőjébe ment. Én a szőlőt, gyümölcsösöket néztem meg, majd a lugasban breviáriumoztam. Délután öt óra tájban a helynök visszajött s felment a püspökhöz. Megemlítette, hogy kijött a testvére, éjszakára itt maradnak s ilyen értelemben kapacitálta a püspököt is. Úgy tervezték, hogy három helyen /Donáth kápolna, Irsik nővérek szőlője és püspöki kápolna/ elláthatjuk a vasárnapi istentiszteleteket, ilyen értelemben telefonálunk Szatmárra, hogy viszont onnan nem kell jönnie senkinek az általam vállalt 7 órás plébániai misét is elvégezhetik így.
Velem a kész tervet közölte a helynök s azonnal menesztette a sofőrt a postára, hogy ilyen értelemben telefonáljon haza.
Ezen fordult meg, hogy a végzetes bombázáskor mi nem voltunk Szatmáron. Ha hazamentünk volna, mi is az óvóhelyen találtuk volna a halálunkat mindhárman, hiszen a helynököt vacsorára a püspök ott tartotta volna, a szirénák pedig már vacsora közben megszólaltak.
A vacsorát a szőlőben hármasban fogyasztottuk el megint. A helynök sietett övéihez s így már este 8 órakor távozott /ez magyar időszámítás szerinti 8 óra volt, román számítás szerint 9 óra/. Ketten maradtunk, de alig álltunk fel az asztaltól, hogy a teraszon mozogjunk egy keveset, már zúgtak fejünk felett a repülőgépek. Egészen kísérteties volt a zúgásuk. Két perc sem telt el s lehullott az első világító rakéta, majd a második, harmadik, negyedik. Először azt hittük, hogy a repülőteret keresik, oly közelinek láttuk a világító rakétákat. Az egész Szatmár és Erdődhegy teljes nappali világításban volt, pedig erősen sötétedett már. Mi a teraszról a szőlőhegy tetejére mentünk, hogy onnan nézzük végig a fejleményeket. Mikor felértünk, láttuk, hogy a várost négy oldalról megvilágító rakétához még töméntelen újat dobtak le s nappali világításban látszott az egész város. Akkor már sejtettük, hogy hogy nem a repülőtérről, hanem Szatmárról van szó. A pokoli látvány szinte megmeresztett bennünket. Én egy kis barackfa alá húzódtam a szőlőben, mert a gépekről géppuska kattogást is hallottunk.
A bombázók azután turnusokban megkezdték a bombázást. Szörnyű volt 18 kilométer távolságból is látni a robbanó bombák felvillanását, azután hallani magát a robbanást. Csakhamar tüzek ütötték fel mindenfelől a fejüket. Lassan az egész város tűztenger képét mutatta. A rakéták közben állandóan hullottak s ahol megvilágították a várost, oda vonultak az újabb bombázó rajok, hogy levessék a szerencsétlen városra a terhüket. S ez a pokoli művelet másfél órán át tartott. Akkor hallottuk ismét, hogy a bombázók elvonulnak felettünk délkeleti irányba, ahonnan jöttek.
Idegfeszítő másfél óra volt. A villába menet keveset beszéltünk. Csak az otthoniak miatti aggódás volt nagy bennünk. Azzal próbáltuk mégis megnyugtatni magunkat, hogy bizonyára Szatmáron is csak a katonailag fontos épületeket bombázták: vasútállomásokat, hidakat, raktárakat, stb. Akkor még nem tudtuk, amit utóbb megtudtunk, hogy a keleti irányból visszaözönlő német haderő főhadiszállása volt néhány napig Szatmáron és Szatmár környékén, élén Keitellel.
Igaz, hogy már napokkal azelőtt járművek nem közlekedhettek az akkori Hám János utcán, ahol a Victoria-szállóban sok német tiszt tanyázott. Azt is láttuk, hogy igen sok telefonhuzalt vezetnek szerte a városban: de arról senki sem beszélt, hogy német főhadiszállás van Szatmáron. Pedig ez volt a szegény város végzete.
Az éjszaka kínos, gyötrelmes volt. Alig virradt, már talpon voltunk. A város még mindig égett, merő füsttenger volt. Nagyítóval megállapítottuk, hogy a templomok állnak.
A püspök a Donát-kápolnába ment misézni, én otthon miséztem. Majd a püspök elé mentem, akit akkor már többen vettek körül, szomorúbbnál-szomorúbb hírekkel. Ferencz Ágoston volt polgármester felesége közölte elsőnek a szatmáriaktól hallott hírt, hogy sok más épülettel együtt a püspöki palota és a Papnevelde is romokban hever s ami még borzasztóbb: a háznép mind a romok alatt van.
Miután a hír mégsem származott szemtanútól, még mindig élt bennünk egy halvány reménysugár: hátha mégsem! Hátha legalább jó embereink megmenekültek.
A teraszon ültünk reggelinél, a sofőr már előállt, hogy azonnal induljunk hazafelé, amikor a szőlő nagykapuján, a lugas felől autó robogott a püspöki szőlő villája felé. A püspök messziről megismerte: Ortutay Gyula bankigazgató autója volt. Mondta is mindjárt a püspök: Ez Gyula bácsi. Valami nagy baj van!
Így is volt. A püspök csak ennyit kérdezett: „Nagy baj van, Gyula bácsi?”
„A lehető legnagyobb, kegyelmes uram!” – volt a válasz.
Azután elmondta, hogy a palota, szeminárium Széchenyi-utcai része úgyszólván teljesen romokban hever, s ami még nagyobb baj: az egész háznép a romok alatt van. A mentők megkezdték ugyan a munkát, de mindössze egy kispapot sikerült kimenteniök, kit a légnyomás az óvóhely mögötti elfalazott pincefolyosó egyik boltíve alá vetett s így, bár nyakig törmelékben, romok közt volt, nem fulladt meg, nyöszörgő hangokat adott, s így kimentették. Tircsy István nevű kispapunk volt, aki néhány nap múlva magához tért, később pedig a püspök felszólítására leírta az óvóhelyen töltött végzetes órák élményeit.
Két autón azonnal indultunk vissza, Szatmárra. Útközben többször fák alá kellett húzódnunk, mert az orosz felderítők a levegőben cirkáltak. Már a Városmajortól kezdve minden iszonyatos pusztulás képét mutatta. Minél közelebb értünk a városhoz, annál nyomasztóbb, szörnyűbb volt a kép. A Szamoshíd állott. De a városban már csak nehezen jutottunk előre. Füstölgő házak, romhalmazok, égbemeredő gerendák és vastraverzek, sápadt, ijedt arcok mindenfelé.
A vasútállomás épülete
A Bányai úton és Árpád utcán át fordultunk be a Széchenyi utcára. Már onnan a saroktól felénk meredt a szörnyű pusztulás képe. Leírni sem lehet azt a látványt, amit a püspöki palota és Papnevelde romjai száz és száz égbemeredő gerendájukkal mutattak.
Sokan voltak a romok előtt. A püspök azonnal a háznép felől érdeklődött. Mikor jelentették, hogy egy kispapon kívül még senki sem került elő, pedig 21-en voltak még az óvóhelyen, csak annyit mondott: „Szegény emberek. Akár minden pusztult volna, csak ők maradtak volna meg!”
Azonnal intézkedett, hogy a püspöki kápolnából és a papneveldei kápolnából az Oltáriszentséget hozzák le s vigyék a Székesegyházba. Aztán nagyon kért, hogy sokszorozzák a munkaerőt, mely az óvóhely feltárásán dolgozott. De oly szörnyűséges volt a romhalmaz, hogy eredményre a legnagyobb igyekezet mellett sem lehetett számítani. Főképpen magyar katonák segédkeztek a feltárás körül.
Azután végignéztünk a megmaradt részeken. Egy ablak nem volt. A megmaradt szobák falain is sok helyen tenyérnyi repedések voltak. Az emeleti hátsó folyosón bokáig ért az üveg és maltertörmelék.
Emeleten és földszinten teljesen elpusztult a püspöki palotának az a része, amely az emeleti nagy szalontól húzódott a nagyebédlőig. A földszinten hasonlóképpen volt, de itt az összes alápincézett szobák padlózatát felemelte a légnyomás. A megemelődött padlózaton át hatoltak később le a pincébe a borharácsolók, ellopva mintegy 100 hl. bort. A belső pince hordói t.i. épek maradtak, csak a pincefödém egy része hullott a hordók közé.
A kapubejárat pillérei megromlottak erősen, de maga a bejárat megmaradt, s így a bejárat feletti nagyebédlő is. De ennek falain is sok helyen harminc-negyven centiméteres hézagok tátongtak.
A nagyebédlőtől a Papnevelde felé húzódó rész szintén teljesen elpusztult. Az emeleten itt volt az én kétszobás lakásom, az irodaigazgató kétszobás lakása, majd a szemináriumi részen rektor és a prefektus lakása, végül a kápolna. A földszinten az Alapítványi pénztár helyiségei és Dr. Kováts Gyula kanonok lakása volt. Ezen helyiségek egyik másikából egy-két bútordarabot lehetett kimenteni.
Vasárnap és hétfőn kizárólag az óvóhely feltárásán dolgoztunk. De estig semmire sem jutottunk. Miután már nem volt hol hálni, a házban nem volt senki, este kimentünk ismét a hegyre. Ez alkalommal Dr. Kuncz J. szemináriumi prefektus tartott velünk, aki a szombati bombázáskor nem volt otthon, idegen óvóhelyen húzódott meg s így menekült meg.
Alig kezdett sötétedni, a bombázó rajok ismét elrepültek felettünk s megismétlődött a szombat esti borzalmas látvány, de talán még iszonyatosabb formában. Tartamra ez volt a leghosszabb bombázása Szatmárnak: két álló óra hosszat tartott. Ezután végképpen kiforgatta a szegény várost a maga mivoltából. A Papnevelde ez alkalommal is kapott egy bombát, még pedig a kápolna tájékán, úgy, hogy azt lerombolta egészen. De jelentékenyebb kárt ez már nem tett minálunk.
Hétfőn reggel ismét bementünk. Még a vasárnap délelőttinél is rémesebb látvány terült elénk. Mintha fonalban vágták volna el: Szatmár jellege mindenben teljesen megváltozott. A régi Szatmár egyik napról a másikra megszűnt létezni.
Mi a halottkiásás munkáját folytattuk egész nap: mert tudtuk, hogy most már csak halottakat találunk. Délfelé került elő az első holttest: Dr. Korláth Ferencé, aki szemináriumi spirituális volt. Teljesen össze volt roncsolva, meg volt csonkítva. Ő volt az óvóhelyparancsnok s mint ilyen nyilvánvalóan a vészkijáratnál állt, hogy adott esetben intézkedjék. A bomba tőle mintegy három méternyire, a pincelejárattal szemben levő utcai fal mentén esett le, tehát az óvóhelyen kívül, de azonnal összeomlasztotta a pincelejárat és az óvóhelyközfalát s a légnyomás Korláthot a vészkijárat mögötti sarokba vetette, valósággal összelapította. Kabátjának foszlányai még három év múltával is láthatók voltak a sarok falrésein, melyek a légnyomástól nyilván kitágultak, majd ismét összehúzódtak, a téglák közé csípve az odalapított áldozat kabátjának foszlányait.
Maga a holttest annyira össze volt roncsolva, hogy csak kosárban lehetett felszedni s azonnal koporsóba kellett tenni. Borzalmas látvány volt ennek a derék, lelkes, képzett fiatal paptestvérnek összezúzódott teteme.
Nemsokára még egy holttest került elő, egy katonáé, ki civilben ferencrendi testvér volt. Dr. Kuncznak, mint tábori lelkésznek volt a tisztiszolgája, mint ilyen került a püspöki óvóhelyre. Nyilván Dr. Kunczot kereste szombaton este a szemináriumban. Így találta ott a légiriadó, a bombázás és a halál. A bomba lecsapódásakor Dr. Korláth közelében lehetett. A halottakat másnap, kedden temettük el.
Kedden egész nap nem akadtunk újabb holttestre. Estére, miután a szőlőben senkink sem volt, v. Tusnády Pál uradalmi gazdatiszt meghívására Csegöldbe mentünk, hogy ott töltsük az éjszakát. Aznap este kapta Szatmár a harmadik bombázást. Talán nem volt oly szörnyűséges, mint a két előbbi, de a Papneveldében újabb nagy kárt okozott: hátsó szárnyára, mely a főépület az egyházmegyei könyvtár számára épült szárnnyal összeköti gyújtóbomba esett s a Rákóczi utcára néző rész tetőzetét alaposan megrongálta, részben fel is gyújtotta. Ugyanaznap este a Papnevelde utcakövezetére is esett egy hatalmas bomba, leomlasztotta a szemináriumi és püspöki kerti falnak erre az utcára néző részét s nagyon csúnyán megrongálta az egyházmegyei könyvtárat magában foglaló épületrésznek Papnevelde-utcai és a Rákóczi út felé szóló frontjait. Ezzel a püspöki palota és a Papnevelő zárt mivolta megszűnt a Papnevelde utca oldaláról is.
A szerdai napon egymás után kerültek elő a holttestek. A pontos sorrendre nem emlékszem már, de egymás mellett feküdtek s egymás után kerültek elő a romok közül: Dr. Kováts Gyula kanonok, kinek feje el volt válva a testétől. Nyilván az alászakadó óvóhelyi bolthajtás fejezte le. Előkerült Seibel István, Dr. Gyurcsovics Károly, Papp Dénes hittanár, és három kispap holtteste. Szegény Gyurcsovicsnak a koponyája ki volt szakítva. Ősz hajáról ismertük fel. Aznap estére hét szegény halott holtteteme sorakozott koporsójában a püspöki udvar pázsitján.
Másnap a nővérek kerültek elő négyen, továbbá a püspökségi inas, a konyhaasszony és annak 14 éves kislánya s két szemináriumi konyhaleány. Ezeket aznap estefelé temettük el, részben a hídon túli temetőbe, részint a hősök temetőjébe.
Szívet tépő látvány volt egymás mellett a sok fekete koporsó. Még nehezebb szerep volt, ami nekem jutott: az eltorzított, elcsúfított, felfúvódott, szinte hihetetlenül megnyúlt holttestek azonosítása a tisztiorvos számára. Nagyon nyomasztó volt a rá következő éjszaka!…
Pénteken került elő Manfredy Gáspár, volt püspöki szertartó, a bombázás idején már kinevezett szatmári káplán. Szegény papi ismétlővizsgára készült, s hogy csendben tanulhasson, néhány napra még nálunk akart maradni. Így találta ő is az óvóhelyen a halálát. Vele együtt került elő a romok alól az új püspöki szertartó: Juhari Gábor, egy igen tehetséges és rokonszenves fiatal papunk. Alig töltött még néhány hetet Szatmáron.
Halottaink közt volt még egy uradalmi kőműves, aki egy társával a püspöki major istállóépületén dolgozott. Bozóky bácsinak hívtuk csak. Szegény a bombázás utáni tizedik napon került elő a romokból. Érdekes, hogy társa aznap este semmiképpen nem akart az óvóhelyre menni, ezért vacsora után azonnal kiment a majorba. Ott élte át és túl a szörnyű szombat estét. Mikor másnap látta mi van a palotával, gyalogosan azonnal megindult hazafelé. Távolabb Szatmártól talán már kapott vonatot. Ő vitte el az uradalomba a bombázás szörnyű hírét. A jószágfelügyelő azonnal szekereket akart indítani élelmiszerekkel, de idejében értesítettük, hogy ez nem szükséges.
A felsorolt halottak között szerepel Papp Dénes erdélyi egyházmegyei, akkor marosvásárhelyi hittanár. Pénteken érkezett Szatmárra más erdélyi menekülőkkel. Előbb a ferenceseknél szállt meg, onnan jött át szombaton estére a szemináriumba. A püspök másnapra meghívta a püspöki asztalhoz ebédre. De sajnos erre már nem került sor: a mieink közt lelte halálát a rokonszenves, jó erdélyi pap.
A halottak kiásása után, részben egy időben azzal megkezdődött az értékesebb dolgok kivitele a szőlőbe. Azt világosan láttuk, hogy a telet eltölteni a bombázott palotában nem lehet. Személyzet sem volt. Csak a portás és felesége maradt meg, akik szombaton este történetesen elkéredzkedtek. Részint bérelt, részint felajánlott szekereken kezdtem az értéket jelentő dolgokat kiszállítani a szőlőbe. Volt még az uradalmi gyapjúszolgáltatásért kiutalt 700 m. finom, részint kék, részint fekete reverendaszövetből 350 m. A többit a papság kapta, nagyobbrészt ingyen, a tehetősebbje bekerülési áron. Ezt vitettem ki mindenek előtt. Volt néhány mázsa cukor, rizskása. Szintén kikerült. Kimentettem az összes szőnyeget, ágyneműt, fehérneműt, a püsp. Kápolna értékes felszereléseit, a porcelánt, üvegneműt, a konyhaedényeket, lisztet, zsírt, szalonnát, a kasszák tartalmát, írógépeket stb. Csak a nehezen mozdítható bútorok maradtak.
Mikor ez megvolt, erdődhegyi kőművesekkel felépíttettem a papnevelde utcán ledőlt kerítést, hogy legalább onnan legyen zárt a palota és a szeminárium.”
Sokan voltak a romok előtt. A püspök azonnal a háznép felől érdeklődött. Mikor jelentették, hogy egy kispapon kívül még senki sem került elő, pedig 21-en voltak még az óvóhelyen, csak annyit mondott: „Szegény emberek. Akár minden pusztult volna, csak ők maradtak volna meg!”
Azonnal intézkedett, hogy a püspöki kápolnából és a papneveldei kápolnából az Oltáriszentséget hozzák le s vigyék a Székesegyházba. Aztán nagyon kért, hogy sokszorozzák a munkaerőt, mely az óvóhely feltárásán dolgozott. De oly szörnyűséges volt a romhalmaz, hogy eredményre a legnagyobb igyekezet mellett sem lehetett számítani. Főképpen magyar katonák segédkeztek a feltárás körül.
Azután végignéztünk a megmaradt részeken. Egy ablak nem volt. A megmaradt szobák falain is sok helyen tenyérnyi repedések voltak. Az emeleti hátsó folyosón bokáig ért az üveg és maltertörmelék.
Emeleten és földszinten teljesen elpusztult a püspöki palotának az a része, amely az emeleti nagy szalontól húzódott a nagyebédlőig. A földszinten hasonlóképpen volt, de itt az összes alápincézett szobák padlózatát felemelte a légnyomás. A megemelődött padlózaton át hatoltak később le a pincébe a borharácsolók, ellopva mintegy 100 hl. bort. A belső pince hordói t.i. épek maradtak, csak a pincefödém egy része hullott a hordók közé.
A kapubejárat pillérei megromlottak erősen, de maga a bejárat megmaradt, s így a bejárat feletti nagyebédlő is. De ennek falain is sok helyen harminc-negyven centiméteres hézagok tátongtak.
A nagyebédlőtől a Papnevelde felé húzódó rész szintén teljesen elpusztult. Az emeleten itt volt az én kétszobás lakásom, az irodaigazgató kétszobás lakása, majd a szemináriumi részen rektor és a prefektus lakása, végül a kápolna. A földszinten az Alapítványi pénztár helyiségei és Dr. Kováts Gyula kanonok lakása volt. Ezen helyiségek egyik másikából egy-két bútordarabot lehetett kimenteni.
Vasárnap és hétfőn kizárólag az óvóhely feltárásán dolgoztunk. De estig semmire sem jutottunk. Miután már nem volt hol hálni, a házban nem volt senki, este kimentünk ismét a hegyre. Ez alkalommal Dr. Kuncz J. szemináriumi prefektus tartott velünk, aki a szombati bombázáskor nem volt otthon, idegen óvóhelyen húzódott meg s így menekült meg.
Alig kezdett sötétedni, a bombázó rajok ismét elrepültek felettünk s megismétlődött a szombat esti borzalmas látvány, de talán még iszonyatosabb formában. Tartamra ez volt a leghosszabb bombázása Szatmárnak: két álló óra hosszat tartott. Ezután végképpen kiforgatta a szegény várost a maga mivoltából. A Papnevelde ez alkalommal is kapott egy bombát, még pedig a kápolna tájékán, úgy, hogy azt lerombolta egészen. De jelentékenyebb kárt ez már nem tett minálunk.
Hétfőn reggel ismét bementünk. Még a vasárnap délelőttinél is rémesebb látvány terült elénk. Mintha fonalban vágták volna el: Szatmár jellege mindenben teljesen megváltozott. A régi Szatmár egyik napról a másikra megszűnt létezni.
Mi a halottkiásás munkáját folytattuk egész nap: mert tudtuk, hogy most már csak halottakat találunk. Délfelé került elő az első holttest: Dr. Korláth Ferencé, aki szemináriumi spirituális volt. Teljesen össze volt roncsolva, meg volt csonkítva. Ő volt az óvóhelyparancsnok s mint ilyen nyilvánvalóan a vészkijáratnál állt, hogy adott esetben intézkedjék. A bomba tőle mintegy három méternyire, a pincelejárattal szemben levő utcai fal mentén esett le, tehát az óvóhelyen kívül, de azonnal összeomlasztotta a pincelejárat és az óvóhelyközfalát s a légnyomás Korláthot a vészkijárat mögötti sarokba vetette, valósággal összelapította. Kabátjának foszlányai még három év múltával is láthatók voltak a sarok falrésein, melyek a légnyomástól nyilván kitágultak, majd ismét összehúzódtak, a téglák közé csípve az odalapított áldozat kabátjának foszlányait.
Maga a holttest annyira össze volt roncsolva, hogy csak kosárban lehetett felszedni s azonnal koporsóba kellett tenni. Borzalmas látvány volt ennek a derék, lelkes, képzett fiatal paptestvérnek összezúzódott teteme.
Nemsokára még egy holttest került elő, egy katonáé, ki civilben ferencrendi testvér volt. Dr. Kuncznak, mint tábori lelkésznek volt a tisztiszolgája, mint ilyen került a püspöki óvóhelyre. Nyilván Dr. Kunczot kereste szombaton este a szemináriumban. Így találta ott a légiriadó, a bombázás és a halál. A bomba lecsapódásakor Dr. Korláth közelében lehetett. A halottakat másnap, kedden temettük el.
Kedden egész nap nem akadtunk újabb holttestre. Estére, miután a szőlőben senkink sem volt, v. Tusnády Pál uradalmi gazdatiszt meghívására Csegöldbe mentünk, hogy ott töltsük az éjszakát. Aznap este kapta Szatmár a harmadik bombázást. Talán nem volt oly szörnyűséges, mint a két előbbi, de a Papneveldében újabb nagy kárt okozott: hátsó szárnyára, mely a főépület az egyházmegyei könyvtár számára épült szárnnyal összeköti gyújtóbomba esett s a Rákóczi utcára néző rész tetőzetét alaposan megrongálta, részben fel is gyújtotta. Ugyanaznap este a Papnevelde utcakövezetére is esett egy hatalmas bomba, leomlasztotta a szemináriumi és püspöki kerti falnak erre az utcára néző részét s nagyon csúnyán megrongálta az egyházmegyei könyvtárat magában foglaló épületrésznek Papnevelde-utcai és a Rákóczi út felé szóló frontjait. Ezzel a püspöki palota és a Papnevelő zárt mivolta megszűnt a Papnevelde utca oldaláról is.
A szerdai napon egymás után kerültek elő a holttestek. A pontos sorrendre nem emlékszem már, de egymás mellett feküdtek s egymás után kerültek elő a romok közül: Dr. Kováts Gyula kanonok, kinek feje el volt válva a testétől. Nyilván az alászakadó óvóhelyi bolthajtás fejezte le. Előkerült Seibel István, Dr. Gyurcsovics Károly, Papp Dénes hittanár, és három kispap holtteste. Szegény Gyurcsovicsnak a koponyája ki volt szakítva. Ősz hajáról ismertük fel. Aznap estére hét szegény halott holtteteme sorakozott koporsójában a püspöki udvar pázsitján.
Másnap a nővérek kerültek elő négyen, továbbá a püspökségi inas, a konyhaasszony és annak 14 éves kislánya s két szemináriumi konyhaleány. Ezeket aznap estefelé temettük el, részben a hídon túli temetőbe, részint a hősök temetőjébe.
Szívet tépő látvány volt egymás mellett a sok fekete koporsó. Még nehezebb szerep volt, ami nekem jutott: az eltorzított, elcsúfított, felfúvódott, szinte hihetetlenül megnyúlt holttestek azonosítása a tisztiorvos számára. Nagyon nyomasztó volt a rá következő éjszaka!…
Pénteken került elő Manfredy Gáspár, volt püspöki szertartó, a bombázás idején már kinevezett szatmári káplán. Szegény papi ismétlővizsgára készült, s hogy csendben tanulhasson, néhány napra még nálunk akart maradni. Így találta ő is az óvóhelyen a halálát. Vele együtt került elő a romok alól az új püspöki szertartó: Juhari Gábor, egy igen tehetséges és rokonszenves fiatal papunk. Alig töltött még néhány hetet Szatmáron.
Halottaink közt volt még egy uradalmi kőműves, aki egy társával a püspöki major istállóépületén dolgozott. Bozóky bácsinak hívtuk csak. Szegény a bombázás utáni tizedik napon került elő a romokból. Érdekes, hogy társa aznap este semmiképpen nem akart az óvóhelyre menni, ezért vacsora után azonnal kiment a majorba. Ott élte át és túl a szörnyű szombat estét. Mikor másnap látta mi van a palotával, gyalogosan azonnal megindult hazafelé. Távolabb Szatmártól talán már kapott vonatot. Ő vitte el az uradalomba a bombázás szörnyű hírét. A jószágfelügyelő azonnal szekereket akart indítani élelmiszerekkel, de idejében értesítettük, hogy ez nem szükséges.
A felsorolt halottak között szerepel Papp Dénes erdélyi egyházmegyei, akkor marosvásárhelyi hittanár. Pénteken érkezett Szatmárra más erdélyi menekülőkkel. Előbb a ferenceseknél szállt meg, onnan jött át szombaton estére a szemináriumba. A püspök másnapra meghívta a püspöki asztalhoz ebédre. De sajnos erre már nem került sor: a mieink közt lelte halálát a rokonszenves, jó erdélyi pap.
A halottak kiásása után, részben egy időben azzal megkezdődött az értékesebb dolgok kivitele a szőlőbe. Azt világosan láttuk, hogy a telet eltölteni a bombázott palotában nem lehet. Személyzet sem volt. Csak a portás és felesége maradt meg, akik szombaton este történetesen elkéredzkedtek. Részint bérelt, részint felajánlott szekereken kezdtem az értéket jelentő dolgokat kiszállítani a szőlőbe. Volt még az uradalmi gyapjúszolgáltatásért kiutalt 700 m. finom, részint kék, részint fekete reverendaszövetből 350 m. A többit a papság kapta, nagyobbrészt ingyen, a tehetősebbje bekerülési áron. Ezt vitettem ki mindenek előtt. Volt néhány mázsa cukor, rizskása. Szintén kikerült. Kimentettem az összes szőnyeget, ágyneműt, fehérneműt, a püsp. Kápolna értékes felszereléseit, a porcelánt, üvegneműt, a konyhaedényeket, lisztet, zsírt, szalonnát, a kasszák tartalmát, írógépeket stb. Csak a nehezen mozdítható bútorok maradtak.
Mikor ez megvolt, erdődhegyi kőművesekkel felépíttettem a papnevelde utcán ledőlt kerítést, hogy legalább onnan legyen zárt a palota és a szeminárium.”
A Várdomb utca sarka, a hídfőnél
Végezetül a részemről csak annyit: Isten óvjon minket a háborútól. És ahogy a katolikusok mondják imáikban: Boldog Scheffler János, könyörögj értünk!
A Püspöki palota óvóhelyén elhunytak neveivel emléktáblát helyeztek el az épület kapualjában. A szatmárnémeti civil áldozatok földi maradványait a Hősök temetőjében helyezték örök nyugalomra. A Hősök temetőjéről, az első-, illetve a második világháború szatmári eseményeiről, ahogyan az 1944. szeptember 16-i bombázásról más bejegyzésekben bővebben írtam a blogon.
A Püspöki palota óvóhelyén elhunytak neveivel emléktáblát helyeztek el az épület kapualjában. A szatmárnémeti civil áldozatok földi maradványait a Hősök temetőjében helyezték örök nyugalomra. A Hősök temetőjéről, az első-, illetve a második világháború szatmári eseményeiről, ahogyan az 1944. szeptember 16-i bombázásról más bejegyzésekben bővebben írtam a blogon.
A bejegyzésben szereplő képek forrása: Szatmárnémeti Anno Facebook oldal, illetve személyes gyűjteményekből való felajánlás.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése