Amikor Ceaușescu csalt Szatmárnak 245 évet

2016. április 4-én, lassan öt éve vették le a Vécsey-ház homlokzatáról azt a táblát, amely a város 1000 éves létezését volt hivatott hirdetni. Csakhogy Szatmárnémeti nem ezer éves. Azt a táblát 1972 októberében helyezték el, Nicolae Ceaușescu, a Román Kommunista Párt főtitkára és a Romániai Szocialista Köztársaság elnöke október 3-i látogatására. Miből lehet tudni, hogy ezer éves vagy sem egy település? A válasz: a bizonyítékokból. Nézzük meg talán, mióta élnek itt emberek? Az emberi civilizáció nyomai jóval korábbra mutatnak Szatmár környékén – már a paleolitikumban, az őskorban, a régi kőkorszakban vagy pattintott kőkorszakban élt itt ember. Ez a korszak 2,4 millió évvel ezelőtt kezdődött és kb. 11 500 éve ért véget. Szatmárnémetiben, 1972-ben a Hunyadi, ma Corvinilor utcában találtak egy a neolitikumból (Krisztus előtt 6000-3500 évvel) származó kőbaltát, de szintén kőbaltákat találtak az azt követő földtörténeti korból, az eneolitikumból, még több szúró, vágó szerszámot, ékszert a bronzkorból (erről külön bejegyzést írtam itt a blogon) – de nem ebből ítélik meg a kutatók a város korát, hiszen a települések, városok, a civilizációk egymásra épülnek. A viszonylagos stabilitást, a folytonos létezést Szatmárnémeti esetében is a dokumentumokban való említése alapján határozzák meg.

Tudjuk, hogy Szatmár és Németi 1715-ben egyesült, bár addig is testvérvárosokként éltek a köztudatban. Hogy a legkorábbi adatokhoz nyúljunk, Szatmárt már az 1200-as években említik a Váradi Regestrum-ban, vagyis a Váradon lefolyt istenítéletekről felvett jegyzőkönyvben. Anonymus is említi, de azt a történészek nem tekintik hivatkozási alapnak. Azt viszont a dokumentumokból tudjuk, hogy Szatmárt 1217-ben Castrum Regium-nak, vagyis királyi várnak nevezték. 1230-ban II. Endre arany pecsétes kiváltságlevelet adott a „Zomos” mellé települt németeknek, vagyis Németi városnak. 1264-ben kiváltságlevelet kapott Szatmár is, amelyet 1291-ben III. Endre erősített meg. Ebben az érdekes diplomában leírja a király, hogy Buda szatmári bíró, György és Miklós polgárokkal elébe járultak és arra kérték, hogy erősítse meg szabadságlevelüket, melyet nagybátyjától, V. Istvántól kaptak. A király hajlik kérésükre, új oklevelet állíttat ki számukra, s abba a kor szokásához képest szóról-szóra fölvéteti a régi szabadságlevelet. Ennek értelmében a szatmáriak ugyanolyan kiváltságokkal bírtak, mint a székesfehérvári polgárok. (3) Szintén adat, hogy a Zsigmond király által 1406-ban kiadott privilégium nyomán Szatmár és Németi város közvetlenül a kincstárnok hatósága alá tartozott.

Szatmár és Németi már a Rákóczi szabadságharc bukását követően, 1712-ben kimondta egyesülési szándékát és kérte a város szabadságát a pozsonyi országgyűlésen, amelyre követeket küldhetett. „Az 1715. évi 109. törvényczikk alapján Szatmár és Németi, tekintettel érdemeikre, különösen pedig a legutóbbi zavarok alatt tanúsított hűségökre, továbbá számba véve ősrégi kiváltságaikat, szabad királyi várossá lesznek és Szatmár-Németi név alatt egyesülnek. Ezenkívül az országgyűlésre meghívatnak és a tárnok hatósága alá rendeltetnek.” (3)

„Közös név s egy tanács alatt egyesíttetvén a szabad királyi városok közé iktattatott, – fizetvén a királyi birtokért, Szatmár 25 066 ft. 66 drt, – Németi 7 106 ft. 67 drt; – a felszabadításért együtt 9600 ftot: összesen tehát 41773 rhénusi forintot és 33 dénárt.” (1) A szabadságlevelet azonban csak 1721. január 2-án írta alá VI. Károly császár. Miért volt fontos ez a szabadságlevél? Nos, mert szavatolta a város, illetve a városlakók jogait és kiváltságait, teljes belső önigazgatást jelentett, ugyanakkor nem sarcolhatta más a várost, csak a kincstár felé fizettek adót, részt vehettek az országgyűlésen, tehát alakítói is lehettek sorsuknak. Ennek 300. évfordulóját ünnepelte tavaly, december 8-án a város.

Mindezekkel szemben, ugye 1972-től 2006-ig ott állt Vécsey-ház homlokzatán az a tábla, amely szerint Szatmárnémeti már 1972-ben ezer éves volt. Nicolae Ceaușescu, 1972-es szatmárnémeti látogatásakor (sorban az utolsó előtti látogatásakor) a Megyei Múzeum erkélyéről tartott üdvözlőbeszédében azt mondta, Szatmárnémeti dokumentáltan 1000 éves: “Ebben az évben ünnepeljük – emelte ki Nicolae Ceaușescu elvtárs a munka embereinek szatmárnémeti népgyűlésén, melyet a város ezer éves fennállása alkalmából tartottak 1972. október 3-án – ezer éves dokumentált létezését a városnak, de a település történelme ősidőkbe vész. Már Burebista dák államában virágzó település volt a mai város területén.” 

1972. október 3-a. Nicolae Ceaușescu beszédet tart a Megyei múzeum épületének erkélyéről. (4)

„Másrészt az elnyomók elleni harcban nem egyszer románok, magyarok, németek ezekről a területekről – emelte ki Nicolae Ceaușescu elvtárs a munka embereinek szatmárnémeti népgyűlésén tartott beszédében, 1976. október 22-én – együtt küzdöttek, csodálatosan folytatva elődeik tradícióját, a szabad dákok tradícióját, akik sohasem akartak idegen dominancia alatt élni, és mindig azért harcoltak, hogy szabad emberekké legyenek, akik maguk határozták meg fejlődésüket.”

A román eredeti: “Sărbătorim în acest an – sublinia tovarășul Nicolae Ceaușescu, în cuvântarea rostită la adunarea populară a oamenilor muncii din municipiul Satu Mare cu prilejul sărbătoririi unui mileniu de existență, la 3 octombrie 1972 – un mileniu de existență documentară a municipiului, dar istoria acestor localități se pierde în timpuri străvechi. Încă de pe vremea statului dac a lui Burebista, pe teritoriul de astăzi al municipiului exista o localitate înfloritoare.”

“De altfel în luptele împotriva asupritorilor de orice fel nu o dată, românii, maghiarii, germanii de pe aceste meleaguri – sublinia tovarășul Nicolae Ceaușescu în Cuvântarea la marea adunare populară de la Satu Mare, din 22 octombrie 1976 – au luptat împreună, continuând în mod minunat tradiția înaintașilor, ale dacilor liberi care niciodată nu au vrut să fie sub dominație străină și au luptat întotdeauna pentru a fi oameni liberi, care să/și hotărească ei înșiși dezvoltarea.” (4)

Csakhogy nem volt semmilyen dokumentum, amely igazolta volna Ceaușescu szavait, sőt, amikor 2016. április 4-én levették a táblát egyenesen történelemhamisítónak kiáltották ki az egykor élt diktátort. Egyszerűen párthatározat alapján tették fel a táblát – mondta Felician Pop, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója – akkor. A leszerelt bronztábla helyére egy a Szatmár várát jelképező táblát függesztettek, amelyen a „Zatmar” szó szerepel.

De mégis, mi lehetett Ceaușescu célja a történelemhamisítással? Felician Pop az Adevărul újságnak tett 2013. június 19-i nyilatkozatában azt állítja, a kommunisták egyszerűen át akarták írni a történelmet. Mások azonban mérsékeltebb véleményen vannak. Többen úgy gondolják, a hamisítás kapóra jött Szatmár, árvíz utáni megsegítésére, így ugyanis jelentős összegeket lehetett lehívni a központi költségvetésből… Nemrég a Vécsey-házat választotta ki egy a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban tanuló lelkes csapat, Muhi Csilla történelemtanár vezetésével. „A szatmárnémeti Vécsey-ház őrei” az Örökségünk őrei című versenyben vettek részt, Facebook-oldalukon 2021. május 19-i bejegyzésükben írnak a tábláról: „Miért volt mégis jó az 1972-ben felrakott tábla? Ebből a „nevezetes alkalomból” Szatmár jelentős összegeket kapott központi alapokból, melyekre nagy szüksége volt az 1970-es árvíz utáni helyreállítási munkálatokra, a töltésrendszer átalakítására. Mondhatjuk, hogy a Vécsey-ház udvarának egyik sarkában szerényen megbújó tábla, melyet 2016-ban helyettesítettek be az alsó képen látható, a szatmári várat ábrázoló táblával, betöltötte hivatását.”

Az ominózus, azóta lekerült tábla. (A kép a fényképezés szöge miatt torzult)

Az biztos, hogy Ceaușescu, bár egy évvel előtte, 1969. július 13-án és 14-én járt Szatmárnémetiben, az árvíz hírére 1970. május 16-án iderepül, majd ugyanazon év november 21-én ismét, megnézni a helyreállítási munkálatok eredményességét. Ezt követi aztán az 1972-es „milleniumi” látogatás, amelyen az emlegetett beszéd elhangzik.

És hogy mi az igazság? A történészek többsége szerint valóban rá akarta nyomni és rá is nyomta Ceaușescu és a kommunisták a bélyegüket a történetírásra, de az ünnepségekre kapott pénzből lehetett újraépíteni is. Talán később kiderül majd még valami… Mindenesetre akkor Szatmár millenniumára bélyeget nyomtak, üveg és porcelán használati- és dísztárgyakra nyomtatták az ezer éves Szatmárnémetit.

Az egész vitában annyi biztosnak látszik, hogy a város még jóval fiatalabb.

Legyen itt a gondolatmenet vége egyelőre, aztán még folytatjuk, ha időközben napvilágra kerül valami. Most azonban vessünk még egy pillantást a hiteles dokumentumokra:

Szatmár első, 1264-es kiváltságleveléből:

„Az okmányt ünnepélyes formában állította ki Ugrin kalocsai érsek, királyi kanczellár. A király titkos pecsétjével, lefüggő aranybullával erősítette meg. A Szentháromság egy Isten segélyül hívása és a király összes czímeinek elsorolása után, előadja, a szabadságlevél megadásának okait, melyek azonban csak általánosságok körében mozognak. Ezután fölsorolja a város összes jogait és kötelességeit:

1. Háború alkalmával tartoznak a király seregébe öt embert küldeni; ezek közül négy íjász legyen és egy a bíró, teljesen felfegyverkezve.

2. Minden kalangya után tizenkét dénárt fizetnek folyó pénzben a tizedszedőknek.

3. Ha a király az országot beutazza és a városba betér, kötelesek őt és kíséretét egy ebéddel és egy vacsorával megvendégelni.

Ezen aránylag csekélynek mondható ellenszolgálatért nagy jogokat élveznek:

1. Ki vannak véve a várispán hatósága alól, mind közigazgatás, mind igazságszolgáltatás tekintetében s csupán a királynak és a tárnokmesternek vannak alávetve. Szabadon választhatják bírájokat. Ha lopás, rablás, gyilkosság, vagy bármi egyéb bűntény fordúl elő közöttük, ez szabja ki a büntetést a vétek nagysága szerint.

2. Papjukat is szabadon választhatják, a kinek független állást biztosít a király, mert Reinold erdélyi püspök beleegyezésével kiveszi a sásvári főesperes hatalma és joghatósága alól és felmenti attól, hogy osztozzék vele a befolyt tized negyedrészén.

3. Szabad kikötőjük van a Szamoson. Szabadon kelhetnek át e folyón, annélkül, hogy őket akár Szatmár-vár, akár a királyi kamara ispánja adóval vagy bármi egyéb követeléssel terhelhetné.

4. Ezen felül nagy földbirtokot kapnak örök áron a királytól. Határos volt az a polgárok földjeivel és valamikor a Dénesé, a Simon fiáé volt. A király meg is hagyja hűséges prisztaldjának, Csödröknek, hogy vezesse be az új birtokba a szatmáriakat.

Nagy jelentőségű Szatmár és Németi szabadságlevele mind e városok, mind az ország történeti fejlődésének szempontjából. Alapját vetik meg a polgári rendnek, mely századok folyamán lassanként a nemzet egész zömét felöleli. Németek voltak, kik ezt kezdeményezték, a mint egész Magyarországon általában, úgy itt a keleti részeken is. De a szatmáriak nem szigetelték el magokat annyira az ország többi lakosaitól, mint ezt az erdélyi szászok tették, kik között más nemzetbeli nem szerezhetett birtokot, vagy mint a korponaiak, kik közé mások le sem telepedhettek. Ennek az az üdvös következménye lett, hogy a két város polgárai csakhamar beleolvadtak a nemzet testébe.” (3)

„Szatmár és Németi városok egyesülése még az 1712. év folyamán ment végbe. Németi tizenkét pontban foglalta össze kívánságait s ezekhez Szatmár hozzájárult. Ezek a következők:

1. A templom, parochia, iskola, harangok és azok használata maradjanak úgy, mint eddig.

2. Németi szabadságlevelei, városi határozatai és pecsétje őriztessenek meg. Lakosait éppen olyan jogokban és becsületben tartsák, mint a szatmáriakat.

3. A németi tanács tagjai maradjanak meg hivatalukban mindaddig, míg a halál vagy egyéb változás számukat oly összegre nem apasztja le, a menynyi az egyesült város tanácsában őket megilleti.

4. A következő tisztújításkor hat polgár választassék Németiből a tanácsba.

5. Ha a mostani tanácsosok kiesnének hivatalukból, valami alsóbb rangú tisztséget, példáúl tizedességet ne bízzanak rájuk, mert az levonna előbbi méltóságukból.

8. Számlálják össze mindkét városban a gazdákat és eskessék föl őket az új rendre.

7. A kik eddig mesteremberek voltak, maradjanak meg ezután is jogaikban. A kik pedig a czéh kötelékén kívül állottak, vétessék föl magukat abba.

8. A czéhben levők minden ujabb fizetés, vendégség, remekcsinálás nélkül maradjanak az egyesített városban is a czéh tagjai.

9. Hasonlóképp a németi kereskedők is folytathassák tovább hivatásukat, a nélkül, hogy a czéhbe be kellene lépniök.

10. A németi korcsmáról, malomról, vámos hídról, szőlőkről s azok jövedelmeiről gondviselőik ezentúl az egyesített tanácsnak adjanak számot.

11. Minthogy ezentúl a város lakosai nemesi kiváltságoknak fognak örvendeni, nemes emberekhez illően bánjanak velők; tehát a vétkeseket ne vessék börtönre, ne verjék vasba minden kihallgatás és ítélet nélkül.

12. Egyik város marhái nem mehetnek át a másiknak a hídján, sem fát innen amoda hordani nem szabad, hanem mindegyik város tartsa meg a saját legelőjét és erdejét. Mindazonáltal egyik város polgára szerezhet a másiknak határában földeket s átjöhet oda azokat megmívelni.

E pontok alapján a két város 1712. deczember 29-én egyesült és negyednapra megtartotta a tisztújítást, vagy mint akkor nevezték, széképítést. Mihelyt a polgárok biztosak voltak a felől, hogy szabadokká lesznek, minden törekvésük oda irányult, hogy mennél kevesebbe kerüljön a váltság. A befolyásos embereket ajándékokkal iparkodtak megnyerni. A szatmáriak válogatott tehenekkel kedveskedtek a bécsi kanczellárnak, a németiek pedig tizenkét szép tehenet és egy bikát ígértek, és a város követei: Váradi és Hadas gondoskodtak róla, hogy ez az ígéret csupán szép szó ne maradjon. Gróf Stahrembergnek a kamara elnökének is felhajtottak tizenhat szép tehenet. Még régi ellenségökkel, Erőss Gábor harminczadossal s a királyi jószágok itteni gondviselőjével is megbékéltek s nem alaptalan haragját „egy vég fájin ángliai posztóval,” mely 45 forintba került, és egy telekkel engesztelték ki.” (3)

Szatmár-Németi várva várt szabadságlevelét 1721. január 2-án írta alá a király. Szövege a következő:

„Mi III. Károly, Isten kegyelméből a rómaiak császára, Németország, Spanyolország, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavonia királya stb. Emlékezetül adjuk e levelünk rendjével mindazoknak, a kiket illet, hogy kegyesen és igazán megfontolván azt, hogy hasznuk van abból a királyoknak és fejedelmeknek, ha alattvalóikat egy városba, a polgárok közösségébe gyűjthetik; hogy azok együtt mennyi erőnek s gazdagságnak lesznek forrásává, mely mind az államot gyarapítja; hogy mennyire fejlődik a kereskedelem és a közjólét; hogy mily jó e polgárokat régi szokásaikban és szabadságaikban megtartani: könnyen ráállottunk tehát, hogy azok szaporításához és gyarapításához kegyelmes tetszésünkkel hozzájáruljunk. Mert a régi bölcsek szerint a városok hozzák egymással közelebbi kapcsolatba az alattvalókat, s azért vannak azokban házak, utcák és piacok, hogy az emberek egymással érintkezzenek, egymást megismerjék és megszeressék; anélkül ugyanis szomorú és sivár volna az emberi társadalom. Azért a leggondosabb fejedelmek már régóta sokféle szabadsággal és kiváltsággal ruházták fel az ilyen községi kötelékbe állott lakosokat, hogy ez által többi alattvalóikat is boldoggá tegyék s neveiket megörökítsék. Tehát mi is kegyelmesen és elismeréssel tekintetbe vesszük a Szatmár vármegyében levő tisztes és érdemes Szatmár és Németi városok polgárainak sokféle hasznos szolgálatait és érdemeit, melyekkel ők nemcsak a békés és boldog időkben, hanem a sokféle rettenetes háború s a legközelebb lecsendesített felkelés viszontagságai között is folyvást tündöklöttek, nevezetesen akkor, midőn az oszmán hatalom a Mi Magyarországunkba beférkőzve s annak legkiválóbb részeit tűzzel-vassal kegyetlenül pusztítva, elfoglalta s igája alá vetette, azután pedig annak legfontosabb erősségét s Erdély kulcsát, Váradot, ostrommal bevette, ők, bár a törökök folytonos kirohanásainak, pusztításainak, rablásainak, fosztogatásainak és dúlásainak szüntelenül ki voltak téve, erős és rettenthetetlen szívvel szenvedték el számtalan polgártársuk megöletését, gyenge gyermekeik rabságra hurcolását, vagyonuk fölprédálását, egész sereg barmaik elhajtását, házaik s már érett vetéseik felperzselését, szőlőik és mezeik elpusztítását és önmaguk teljes tönkrejutását; e mellett meg nem szűntek a császári és királyi katonaságot eleséggel és készpénzzel a legnagyobb örömmel segíteni. Mikor a német várőrség fellázadt tisztjei ellen, ők vetették magukat közbe, ők vállaltak a tisztekért kezességet s ezáltal úgy ezekről, mint a közjóról a fenyegető veszedelmet okosan elhárították. Azonkívül, hogy a városuk mellett épült vár menedékül szolgálhasson úgy a császári katonaságnak, mint a király híveinek az ellenség betörései ellenében, azt folytonos kézi munkával, fuvarozással és sok ezer forintra rúgó költséggel erősítették, személyesen őrizték, az oszmánok dühös ostromait vitézül kiállották s a legutóbbi felkelés alkalmával is készek voltak inkább a három hónapi ostrom után városukat felégettetni s vagyonukat felprédáltatni, megszámlálhatatlanul sok kárt szenvedni, semhogy törvényes királyuk iránt a hűséget megszegjék. De még ekkor sem törtek meg, hanem bár minden pénzük és élelemkészletük elfogyott, ezen nagy ínségükben is közel táborozó seregünket 4000 forinttal segítették. Most is 8000 forintot hoztak be kincstárunkba, hogy Felséges Házunkhoz való hűségük buzgóságát megmutassák, s ez által méltán ösztönöztek bennünket viszont kegyelemre. Hogy tehát ennek gyümölcsét élvezzék s oly nagy érdemeik és annyiféle szolgálataik jutalmát elvegyék, hogy annyi viszontagság után megvigasztalódjanak, megerősödjenek, gyarapodjanak s a király és a haza hasznára szolgáló virágzó állapotba kerüljenek, eleget kívánva tenni a hozzánk küldött tanácsbeli polgártársok, hites jegyzőik és hívünk becsületes Várady Mihály által előterjesztett kérésüknek: Szatmár és Németi eddig is szabad városainkat, az 1712. évben Pozsonyban tartott országgyűlésünk rendeléséből egy várossá tévén, hogy egy elöljáróság által igazgattassék Szatmár-Németi nevezet alatt és régi határai is egyesíttessenek, ugyanakkor szabad királyi várossá tettük, neveztük, a többi szabad királyi örökségeink közé számláltuk és azok sorába és rendjébe helyeztük, melyek szabadságával és kiváltságaival már úgy is díszeskedett. Rendeljük, hogy ezután már ne mezővárosnak, hanem Szatmár-Németi szabad királyi városnak nevezze és címezze mindenki. Néki az országgyűlésén széket és szavazatot adunk s oda királyi levelünkkel meghívjuk. Azt is elhatároztuk és elrendeltük, hogy ezen Szatmár-Németi szabad királyi város, annak polgárai és lakói, azok maradékai és ivadékai ezentúl minden időben, szőlők, kilenced és szőlő-hegyi vám fölött rendelkező teljes földesúri hatalommal bírjanak, pereiket a Mi királyi tárnokainkhoz fellebbezhessék, hatalmuk legyen élet s halál felett, leveleiket saját pecsétjük alatt küldjék, a Tőlünk ezen polgárokra és az ő utódjaikra átruházott és átszármaztatott kiváltság és tekintélynél fogva. Az ország területén mindenféle vám és harmincad fizetésétől mentesek legyenek, s az ő szabadságaikban és szokásaikban, melyeket atyánk, boldog emlékezetű Leopold császár és király engedélyezett nekik, őket ezennel Mi is megerősítjük. Rendeljük, hogy más királyi városok szokásaihoz mérten egyéb kiváltságaikban is megtartassanak, nevezetesen: hogy maguk között igazságot szolgáltassanak; hogy határaikon belül mészárszékeket, vendégfogadókat, serfőző, egyéb italokat égető s áruló házakat és kereskedő boltokat állíthassanak s az azokból befolyó jövedelmet a tisztviselők és a közönség rendelése szerint közcélokra fordíthassák; hogy senkinek másnak ne lehessen az ő hírük és beleegyezésük nélkül ilyeneket állítani vagy magának tulajdonítani, hogy évenként az esztendő első napján szavazati többséggel, az elöljáróság és a nagy közönség akarata szerint tanácsosokat és tisztviselőket választhassanak; hogy a mesteremberek kiváltságolt céheit a kívülálló kontároktól megoltalmazhassák s ez utóbbiak készítményeit vásárok alkalmával le is foglalhassák; hogy magok között szabályrendeleteket hozhassanak, de úgy, hogy azok a haza törvényeivel ne ellenkezzenek; hogy a zsidókat, görögöket és rácokat maguk közöl kiküszöbölhessék; hogy régi szokásuk szerint barom-, belső- és heti-vásárokat tarthassanak és hogy vámokat szedhessenek az átmenőktől a hidak és utak jó karban tartására. Mivel pedig az ártatlan a vétkesért nem szenvedhet, rendeljük, hogy a város polgárai és lakosai mások könnyelmű adósságáért és egyéb vétkeiért a törvényes út mellőzésével elmarasztalhatók ne legyenek. Hogy pedig ezen szabadságaikról örökös bizonyságot adjunk, nemcsak jóvá hagyjuk és megerősítjük régi címerüket, de még új jelekkel is megnagyobbítjuk és ékesítjük, u. m.: zöldellő pálmafákkal és melléjük állított, kivont kardot tartó két páncélos vitézzel, a torony kapujában ülő s vigyázó oroszlánnal és annak kőfalait kerítő zavaros és habokkal zajló folyóval. Ezért nekik ezentúl a következő címert rendeljük és adjuk: égszínű, kerekded katonás pajzsot, a melynek alján kis zöld halom van s annak közepén erősen épült torony emelkedik négyszögű, faragott kövekből csinált kőfallal kerítve s tetején királyi koronával ékesítve. Az említett torony kapujában vörhenyes sárga oroszlán van természetesen ábrázolva, de kétágú és a hátára felemelt farokkal, tátott szájjal s kilógatott veres nyelvvel ülve, a pajzs jobb oldalára fordulva. A kőfal két oldalára két zöldellő pálma egész a torony tetejéig ér; a kőfal fokain pedig a páncélos és sisakos katonák, jobb kezükben kivont karddal, bal kezükkel tomporukra támaszkodva állnak őrt egymással szemben. A fent említett folyó a kőfalat minden oldalról körül fogja. Mindezt ezen királyi adománylevelünk kezdetén és homlokán a festő a Mi rendeletünk szerint fogja az ő művészetével a természetnek megfelelő színekkel sokkal világosabban és szemléletesebben ábrázolni. Sőt, hogy annál inkább bebizonyítsuk kegyelmünket s hogy ők annál inkább hű és engedelmes alattvalóink legyenek, császári és királyi hatalmunkkal megengedjük és hozzájárulunk, hogy ők és ivadékaik a város nevében kiadandó írásaikon veres viaszpecsétet használhassanak s az ilyen iratoknak, úgy mint más szabad királyi városokénak teljes hitelességük legyen. Azonkívül szabadságukban áll, mikor erejük és tehetségük engedi és a közjó azt kívánni fogja, városukat megfelelő kőfallal körülkeríteni és bástyákkal, meg kapukkal megerősíteni és fölékesíteni. Továbbá tartoznak más szabad királyi városok példáját követve, fentebb előadott szabadságaik elvesztésének terhe alatt, a háládatlanság és hűtlenség mocskától magokat megőrizni; ezen jótéteményünket és fokozott kegyelmünket elismerni utódainkhoz, a Bennünket követő törvényes magyar királyokhoz állandóan hívek maradni és további szolgálataikkal azutáni kegyelmünkre magukat méltóvá tenni. Amint most községüket szabad királyi várossá tesszük, ezek közé helyezzük, emeljük, odaírjuk és közéjük számláljuk: épp úgy öregbítjük, ékesítjük, rendeljük, jóváhagyjuk, megerősítjük régi kiváltságaikat ezen oklevelünkben foglalt rendeletünkkel, azonban épségben maradva másoknak, különösen pedig az ezen városban lakó nemeseknek jogai. A minek emlékére és örökös állandóságára kiadtuk ezen kiváltságlevelünket, megerősítve azt titkos függő pecsétünkkel, melyet, mint magyar király szoktunk használni, stb. Kelt Ausztriában, Bécs városában, 1721. évi január 2-án.” (3)

Hivatkozások:

1. Sarkadi Nagy Mihály, Szatmár-Németi Szabad Királyi Város egyházi és polgári történetei. Nyomtattatott Kovács Mártonnál, Szatmárt, 1860.

2. Szirmai Szirmay Antal, Szathmár Vármegye fekvése, történetei és polgári esmérete. Budán nyomtattatott, a Kir. Magyar Universitás Betűivel, 1809.

3. Borovszky Samu, Magyarország vármegyéi és városai, Szatmár-németi története, írta Bagossy Bertalan tanár.

4. Județele Patriei, Satu Mare, monografie. Ioan Caița, Silvia Ceuca, Ioan Rațiu. Editura Sport-Turism, București, 1980.