A nagykárolyi Károli Gáspár fordította elsőként magyarra a Bibliát – reformáció Szatmárban

A "vallási háborúk" véres fejezetet jelentenek Szatmár történetében. És nem lehet felelőssé tenni érte kizárólagosan egyik- vagy másik vallás képviselőit. Sok minden kellett hozzá hogy megtörténjen: a politikai, kulturális környezet feszültségei (a mohácsi vészt követő Habsburg-hanyatlás, a budai török hatás), a lappangó ellentétek a javak elosztásával kapcsolatosan, a jobbágyok tudatlanságban és szegénységben tartása, a katolikus egyház merevsége és túlkapásai…

A reformáció minden itt élő embert érintett, minden család sorsát alakította. Érdemes és izgalmas visszatekinteni, hogyan érkezett a mohácsi vészt követően Szatmárra az új vallás, hogyan tűntek el szinte „szálig” a katolikusok, majd hogyan jött vissza mégis a katolicizmus, mit jelentett az ellenreformáció (a gályarabsággal is), a református retorzió… A politika, a hatalmi ellentétek alakították tehát a történteket, hiszen a Habsburg-ok katolikusok voltak, az erdélyi fejedelmek többnyire reformátusok és ki-mikor kerítette kezébe Szatmárt, úgy alakult a helyi urak vallása, s az urakkal a hozzájuk tartozó jobbágyok, a pórnép is szintúgy cserélt vallást – nem is tehetett mást. De a történetek sokkal izgalmasabbak annál, minthogy így összecsapjuk.

Rögtön vezessünk be egy párhuzamos szálat, amit most csak érinteni fogunk és a végén visszatérünk rá: Nagykárolyban született 1529-körül Károli (Károlyi) Gáspár, aki a Biblia első teljes magyar fordítását elkészítette.

Életútját hamarosan elmesélem, előtte azonban tekintsük át a reformáció igen érdekes és kalandos történéseit Szatmáron.

A református írók és így Kiss Kálmán szerint – aki a Szatmári Református Egyházmegye Története című könyvet is írta – Szatmár vármegyében már korán kedvező talajra talált a reformáció. „Több tekintélyes egyháztörténet-író állítása szerint már 1527-ben ismeretes lett volna Szatmár megye némely vidékein és kiválólag Erdődön a reformáció. Annyi tény, hogy már 1530. táján Szinyérvárallja környékén a róm. kath. főpapság üldözte azt, minek következtében a prot. vallásra tért Erdősy Jánosnak menekülnie kellett innen, s jószága is az üldözők kezébe került. Szívesen elfogadjuk, hogy Erdőd, Óvári, Csenger, Szatmár tájéka ez időben már ismeretes volt a reformációval, s Erdőd annak mintegy központja volt. (…) Szatmár megye reformáltatására nézve annyit egész általánosságban bizton állíthatunk, hogy az 1543 és 1545 között teljesen bevégzett tény volt, mit az 1545. szept. 20-án tartott legelső magyarországi prot. zsinat összehívása is igazol.” (1) Tény, hogy 1550-re alig egy-két földesúr marad római katolikus vallású Szatmár környékén.

Sipos Ferenc a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye történetét feltáró, máig kézirat formájában megmaradt munkájában külön fejezetet szán a reformáció korának. Abban leírja, a földesurak támogatták a reformációt. A reformáció kezdetekor, udvari papjaikat kiküldték a falvakba, hogy meggyőzzék a plébánosokat és tanítókat. Ez utóbbiaknak választaniuk kellett a régi és az új egyház között. Amennyiben a régi egyházat választották, az udvari pap megparancsolta a jobbágyoknak, hogy zavarják el a papot. Sipos Ferenc hozzáteszi, gyakran a papot meg is ölték. „A gyengébb hitűek átpártoltak, mint például Veres Mihály nagybányai plébános tizenegy káplánjával. Szatmár és Ecsed környékén Báthory András 1528-ban familiáriusait és jobbágyait kiküldte a katolikus templomokba, akik ott a sekrestyéket és oltárokat feltörték, a Szentostyát a földre dobták, az értékes edényeket, kelyheket, kereszteket elrabolták s a papokat, apácákat, ha kezükbe kerültek, megkínozták (Szekfű, III. 270. oldal)” Írja tehát Sipos Ferenc, aki a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye apostoli kormányzója volt 1967 és 1990 között.

Sipos Ferenc úgy véli, az új eszmék terjedését igen elősegítette az anyanyelv használata. Ezen túl, „tekintettel arra, hogy a papok nősülése nem volt tilos, sok papnak és szerzetesnek kínált ez szabadulást Istennek tett fogadalmaitól. Az egyházi fegyelem elől tehát Luther táborába menekültek. Mivel kezdetben a templom berendezését nem változtatták meg, a katolikus szertartásokat, a papi ruhákat megtartották, kovásztalan kenyeret használtak, még fülgyónás is volt, a külsőségekből ítélő nép nem vette észre, hogy vallásváltoztatásról van szó.”

Itt teszem hozzá, hogy a reformáció kezdetén a katolikus templomokat foglalták el és használták a továbbiakban reformátusként: így minden Szatmár megyei, jelenleg álló, de középkori építésű református templom (ákosi, berei… külön bejegyzésben foglalkoztam a középkori épületekkel Szatmárban) korábban katolikus volt.

A szatmári reformációban kulcsszerepe volt az erdődi születésű Drágffy Gáspár birtokos, Kraszna- és Közép-Szolnok vérmegyei főispánnak, akit többek között Derecskei Demeter és Bóldi Sebestyén térített a református hitre. A főúrral együtt birtoka népe is az új hitre tért át.

Drágffy Gáspárról Sipos Ferenc így ír:

„A Mohácson elesett Drágfi János és Váradi Anna fia. Született 1516-ban. Atyja halála után átvette annak birtokát és fiatalon Kraszna és Középszolnok főispánja lett. 1529-ben házasságot kötött az erdélyi vajda, Somjai Báthori István Anna nevű leányával, kitől 1542-ben, Szent György napján György nevű, 1544-ben János nevű fia született. Ezek korán elhaltak és velük a Drágfi család is kihalt. Drágfi Gáspár korán megismerkedett a reformációval és terjesztette is azt birtokain. Megalapította Erdődön a híres iskolát, amelynek vezetésére Kopácsi Istvánt hívta meg 1542-ben. Az ő védelme alatt tartották saját várában az első protestáns zsinatot 1545 IX. 20-án. Meghalt 1546. jan. 26-án, 29 éves korában. Hahnekamp (György): Magyar konvertiták című könyvében azt írja, hogy halálos ágyán visszatért a katolikus egyházba.” (2)

Szatmárban Somlyai Báthori Anna második férje szintén pártfogolta a reformációt, Ecsedi Báthori György védelme alatt tartották 1554-ben az óvári, 1555-ben a második erdődi, 1570-ben a csengeri zsinatot. A Csaholyi, Bagossy, Becsky, a Kölcsei és Lónyai családok is mind segítették a reformációt és a reformátorokat.

Egy kis kitérő, ismétlés, összegzés:

Érdemes megjegyezni, hogy más történetírók a vidék reformációját 1527 helyett az 1535-ös év körüli időre teszik. Szatmárban először a lutheri reformáció terjedt el, de olyan sikeresen, hogy a magyar protestánsok Szatmár vármegyét választották első zsinatjaik megtartására. Így 1545. szeptember 20-án, Erdődön, Kopácsi István elnökletével zajlott az első zsinat, melyen 12 pontban összefoglalták a reformáció lényegét, vagyis azt a tanminimumot, amit kötelező módon hirdetni kell az új egyházban. 1554 márciusában (virágvasárnap előtt 3 nappal), Óváriban volt a második zsinat, melyen Tordai Demetert szuperintendenssé választották – ő lett az alsómagyarországi protestánsok második püspöke. 1555. február 24-én megint csak Erdődön volt a harmadik zsinat, Ecsedi Báthori György védelme alatt. A megalakuló Tiszántúli Egyházkerület első négy püspöke mind Szatmár megyei lelkész volt. Az első közülük 1551-től Hevesi Mihály. Szintén szatmári lelkészből lett tiszántúli püspök Milotai Nyilas István – ő vette meg a telket, amelyen ma a Református Gimnázium áll, de ő is építette fel annak első épületét. Az 1567-es debreceni zsinat, illetve az 1570-es csengeri zsinat után teljesen megtörténik az átmenet a kálvini reformációra Szatmárban. Ettől kezdve itt, az 1900-as évekig az evangélikus egyház nyomával sem találkozunk. A 17. század első felében hét alkalommal Szatmár, kétszer pedig Németi volt református zsinat színhelye. A szatmárnémeti zsinatot 1646. június 10-én Geleji Katona István erdélyi református püspök hívja össze I. Rákóczy György fejedelem megbízásából. A zsinati gyűlésen 110 résztvevő mellett I. Rákóczy György is részt vett. Ezen mondták ki először a magyar református egységet. A szatmárnémeti Református Gimnázium tanáriában az egyik falfestmény örökíti meg a zsinat egyik pillanatát (Szerk. megj.: szívesen fogadnék egy felvételt róla). (5, 6)

Templomfoglalások, a katolikusok üldözése

A reformáció következményeként sorra szűntek meg a katolikus plébániák. Így 1545-ben elfoglalják a Szent Miklós templomot (amelyet német tisztek építettek a csillagvár területén, a későbbi Kossuth Lajos utcában, a Lechner-ház helyén állt 1723-ig). 1556-ban, amikor Somlyai Báthori István átáll a Habsburg császártól Szapolyai Izabella és János Zsigmond oldalára, a lutheránus vallású Balassa Menyhért lesz Szatmár fővezére. Ekkor a ferences kolostor is tönkre megy. 1560-ban a minoritákat űzik el. 1562-ben a város Kálvin hitére tér. A domonkos férfi zárda 1570-ben szűnt meg (a nőiről nem tudni pontosan, hogy mikor). A kálvinisták 1590-ben a hóstáti Szentlélek templomot is átveszik, majd miután Bethlen Gábor 1622-ben elfoglalja a várost és a várat, a Boldogasszony anyatemplomot és a plébániát is átadja a reformátusoknak. A vármegyében, 1629-ben csak egyetlen római katolikus pap maradt, Ecseden. Szatmár gyakorlatilag színreformátus lett.

S ha már a szerzetesrendek sorsáról írtam, tekintsünk ki egy szatmár-környéki településre is: Aranyosmeggyesen volt egy salvatorianus ferences kolostor. Amikor 1563-ban János Zsigmond és Miksa király hadai a Szamos mentén csaptak össze, el kellett hagyniuk a kolostort. A hagyomány szerint a menekülő barátokat Szatmár alatt az újhitűek elfogták és megölték. Innen ered a Szentvér utca neve, ahol a múlt század elején még a Szentvér állomás is állt. Sipos Ferenc ugyanakkor inkább úgy valószínűsíti a Szentvér megnevezés a domonkosok Szent Vér tiszteletéből ered – Szatmáron domonkos férfi és női kolostor is volt.

Szintén Sipos Ferenc kéziratából idézek: „Nagykárolyban Drágffi emberei behatoltak a Mindenszentek templomába és azok közül, akik a gyóntatószék előtt várakoztak, hogy szentgyónásukat elvégezhessék, kiragadták a nőket és ott, a templomban erkölcstelenkedtek velük. Ezt meghallotta Károlyi Péter, nyomban ott termett katonáival, elfogatta a garázdálkodókat és igen súlyosan megbüntette őket (in actu deprehentes resectis a reliquo corpore pudendis mulcavit). Jegyzi a történetet a nagykárolyi Historia Domus alapján az 1864-es Szatmári Egyházmegye Évkönyve.

A katolikusok visszatérése, ellenreformáció

A katolicizmus azt követően erősödött újra, hogy Pázmány Péter esztergomi érsek 1639-ben jezsuitákat telepített le Szatmáron. Pázmány Péter 33 ezer rhenusi forint alapítványt tett a Jézus-társasági atyáknak, hogy Szatmáron a lelkipásztori teendőket elvégezzék, valamint az ifjúságot neveljék, gimnáziumot indítsanak. A jezsuiták telket kaptak a későbbi Királyi Katolikus Főgimnázium, ma Mihai Eminescu Főgimnázium területén. Ott építettek rezidenciát. Több jezsuita költözött ekkor Szatmárra, így Nagykárolyból is. 1636-ban a katolikusok visszakapták Nagyboldogasszony templomát is. Az egri püspök a jezsuitákra bízta a szatmári plébánia vezetését. A szerzetesek megvették a rezidenciájuk melletti házakat és területeket, ott építették fel és indították a gimnáziumot. A gimnázium hamar központja lett a vidék nemes és tudománykedvelő ifjúságának. A hívek száma is megszaporodott, feljegyezték, hogy emiatt 1647-től kezdve alig volt országgyűlés, amelyen a protestánsok ne panaszkodtak volna a szatmári jezsuiták hitbuzgalmára. Működésük azonban nem lehetett folyamatos, 1654-ben II. Rákóczi György erdélyi fejedelem bevonult a városba és kiutasította a jezsuitákat (az iskolát megszüntette), akik hat évig Apátiban (valószínűleg Jászapátiban), Nagykárolyban és Nagyszőlősön rejtőzködtek, onnan továbbá is őrei és oltalmazói maradtak az újraéledt egyháznak. 1660-ban Károlyi László főispán és Csáky István hadparancsnok visszaadta a jezsuitáknak szatmári székhelyüket. A gróf Károlyi család oltalma alatt a plébánia felvirult. 1667-ben a jezsuiták visszakapták és újraszentelték a várban levő Boldogasszony „ősi szép templomot” – fogalmaz a székesegyház historia domus-a. 1667-től a Szent Miklós templom már görögkatolikus, rutén plébániatemplom – írja Beliczay János kézirataiban. (3) 1665-től csaknem folyamatosan vannak a plébániának anyakönyvei. A keresztelések átlaga 70, az esketéseké 22 abban az időszakban, amikor a szórványmegyében, a szatmári és ecsedi erősségeken kívül nincs pap. Az újbóli katolikus fellendülés tehát a jezsuitáknak volt köszönhető. A rend feloszlatása után, 1745-ben érkezett az első nem szerzetes plébános a városba, gróf Eszterházy Károly püspök utasítására. Tumlierz Ignácz ekkor, a szatmári anyaegyházban és a 31 fíliában mindössze 800 római katolikus hívőt talált.

No de, ne tekintsünk el attól a ténytől, miszerint a XVII. században a reformáció által feladásra kényszerített intézmények és az elhódított hívek visszaszerzésében a katolikus egyház vezetői és a katolikus urak (akik visszatértek a katolikus egyházba) nem csak eszmei, vallási módszerekkel éltek, hanem a politika, és a hatalom kényszerítő eszközeit is igénybe vették – így valósult meg az ellenreformáció.

A református gályarabok

Habsburg Rudolf király (1552-1612) a merev, konzervatív, mélyen katolikus kormányzás híve volt, szakított apja, Miksa toleranciájával a protestantizmus felé és támogatta az ellenreformációt, amely fegyverrel vette vissza a javakat a reformátusoktól. Ez váltotta ki a Bocskai István vezette felkelést – és hosszan folytathatnánk még az oda-visszacsapó vallási küzdelmeket, ahogy a szatmári vár is hol császári, hol erdélyi fejedelmi kézbe került. Ragadjunk azonban most ki egy igen különleges momentumot, és ejtsünk szót a református gályarabokról – persze szintén szatmári vonatkozással. Ez abban az időben történt, amikor a szatmárnémeti Református Gimnázium diákjainak egy részét 1672-ben a labancok lemészárolták, az iskola egyik tanárát, Otrokocsi Fóris Ferencet pedig 1674-ben gályarabságra ítélte az inkvizíció.

Az 1671 és 1681 közötti tíz esztendőt a protestánsok „gyászos évtizedének” is nevezik, hiszen ebben az időben I. Lipót sorra hozta a protestáns ellenes intézkedéseit. Ezek első szakaszában a királyi városok rekatolizálását rendelte el, arra hivatkozva, hogy ezek a király tulajdonai. 1671-től Szelepcsényi György esztergomi érsek és királyi helytartó, valamint gróf Kolonich Lipót bécsújhelyi püspök és kamarai elnök így veszik vissza fegyverrel a szabad királyi városok templomait és iskoláit. 1673 őszén és 1674 tavaszán aztán összehívtak két törvényszéket Pozsonyban megvádolva a protestáns (evangélikus és református) lelkészeket, hogy azok a budai basával összeköttetésben lázadást terveztek. Mintegy 250 (köztük az összes Szatmár vármegyei) protestáns lelkész és tanító kapott idézést (Kiss Kálmán szerint tanulók is, így Tarcali Bogdány Péter). Ezek csak úgy menekülhettek, ha önként számkivetésbe mennek, hivatalukról lemondanak vagy katolizálnak. 200 lelkész aláírta a reverzálist, miszerint önként elhagyja az országot vagy beszünteti lelkészi és tanítói működését – többségük külföldre távozott. A többiek vállalták a szenvedést hitükért. 1674 tavaszán a király még nem tudta, mivel büntesse őket, majd Komárom, Lipótvár, Berencs várába osztották szét, kenyéren és vízen tartották őket, emberhez méltatlan munkát kellett végezniük – fogalmaz Sipos Ferenc: „Mindent kipróbáltak rajtuk, hogy megtörjék őket. De hiába. Kolonich püspök ajánlatára a lelkészeket 1675. március 18-án katonai fedezettel I. Lipót Nápolyba küldte gályarabságra.” (4)

Az 1976-ban megjelent „In memoriam eliberationis Verbi Divini ministrorum hungaricorum ad triremes condemnatorum 1676” című könyvben jegyzik: 50-en érkeztek Olaszországba. Közülük aztán a tergestei börtönben 3-man meghaltak, 3-man kiszabadultak, a Triest-i börtönben meghaltak 4-en, kiszabadultak 2-en. 34-et gályára vittek. Útközben meghaltak 2-en, megszöktek 3-man, így végül 29-en érkeztek meg a gályára. Sorsuk ismertté vált a svájci, holland és német protestánsok között is. Az angol konzul legalább az idősek szabadon bocsátását kérte és személyenként 100 aranyat ajánlott. A protestáns fejedelmek szintén közbenjártak. Így például a holland kormány a kisebbségben levő katolikusok vallásgyakorlása megszüntetésével, sőt a katolikusok megölésével fenyegetőzött.

A gályarabság alatt 5-en haltak meg, 24-en pedig szabadultak. Tíz hónapi szenvedés után 1676. február 11-én, délelőtt 10 órakor vették le a bilincset. Raen altengernagynak adták át a református gályarabokat, akik meghatódottságukban zsoltárokat énekelve léptek át a hajó fedélzetére. Másnap Ruyter (Röjter) Mihály admirális fogadta őket ünnepélyes keretek között. A tengernagy holland hajókon vitte őket Velencébe, onnan Zürichbe. Ott reformátusok házaiban vendégeskedtek. Köztük volt Ortokócsi Fóris Ferenc is, a szatmárnémeti Református Gimnázium tanára. Érdekességképp jegyzem meg, hogy a szatmárnémeti Református Gimnázium tanárija falfestményei között felfedezhető Séllyei M. István prédikátor alakja is – szintén a nápolyi hajóhadnál volt gályarab, szabadult (szívesen fogadnék egy képet erről a falfestményről is). Azt még hozzá kell tennem, Balogh Géza tanár, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium aligazgatója írt a református gályarabokról is az "Élő hagyományaink - Tanulmányok a Szatmári Református Főgimnázium múltjáról" című, az Otthonom Szatmár Megye sorozat 21. köteteként 2004-ben megjelent könyvében. A könyv apropóján egyik utolsó Samtel Rádiós műsoromban beszélgettünk, remélem hamarosan megoszthatom a műsor hanganyagát is.

Ortokócsi Fóris Ferenc alakja érdekesebb annál, minthogy gyorsan továbbszaladnánk. 1648 októberében született Nagyszombaton. A szatmári városi tanács hívta meg a református kollégiumba oktatónak. Nem sokkal ezután Utrechtbe ment akadémiai tanulmányokra, ahol 1672-ben disputált. Egy évre rá rimaszombati lelkész lett. Az ellenreformáció 1674-ben kezdte meg intézkedéseit, Pozsonyba rendelték, szabad fogságra. Lipótváron a református rabok sáncokat ástak, köveket és homokot hordtak, gabonát rostáltak. Egy év múlva indultak az Adriai tengerhez Magyarországon, Ausztrián és Stájerországon keresztül. Trieszttől a nápolyi gályákra került, ahol, ahogyan már említettem, tíz hónapot töltött. Zürichbe vitték, majd Utrechtbe ment és onnan hét társával Angliába, segélyt gyűjteni. Könyveket írt, gyöngyösi, majd kassai lelkész lett. Amszterdamba, később pedig Angliába, Oxfordba ment, ahol többek között a kálvinisták és lutheránusok egyesülésén dolgozott. Aztán változás történt az életében. Közelebb került a katolikus valláshoz. Bécsbe ment, találkozott az uralkodóval, majd Rómában kutatott. 1693-ban azzal a céllal tért haza Nagyszombatra, hogy egyesíti a protestantizmust és a katolicizmust. Terve sikertelensége nyomán 1694-ben áttért a katolikus hitre (katolizált). 1696-ban Rómában bölcseleti és teológiai doktori címet szerez, 1699-ben nagyszombati jogtanár és a káptalani levéltár őre lesz. Latin és magyar nyelvű teológiai műveket írt, az Origenes Hungaricae (I, II.) című művében például a magyar-héber nyelvrokonságot taglalta. Az őt gályarabságra küldő Kollonich Lipót érsek felkérését elfogadva az esztergomi érseki és káptalani levéltár anyaga feltárásával is foglalkozott. Nagyszombatban halt meg, 1718-ban.

A református retorzió

– így nevezik azt a jelenséget, melynek részeként az osztrák önkény elől Erdélybe menekült protestánsok „pápás kutyákra” vagyis katolikusokra indítottak hajtóvadászatot. A krónikák számos esetet leírnak, amikor a református bujdosók kolostorokat fosztanak ki, katolikusokat kínoznak és ölnek meg. Tekintsünk azonban most egy harci eseményt, amelyről a Szatmár várairól szóló bejegyzésemben részletesebben is írtam, de feljebb is tettem már rá utalást.

A kurucok vagy bujdosók – ahogyan még nevezték őket – élére 1672-ben Teleki Mihály állt. Szatmárt akarták bevenni és csatlakozott hozzájuk a szatmári Református Főiskola szép számú diáksága is. Sipos Ferenc így jegyzi a történteket: „A szatmári várőrség (német), értesülvén a kurucok tervéről, nem várta be az ostromot, hanem kiszállt a mezőre. Mintegy 2000 német gyalogos és 600 lovas magyar állt ki a síkra és lassan Szatmártól a 8 kilométernyire fekvő Batiz-Vasvári felé haladt a kurucok elé. Ezeknek, mint afféle felkelő seregnek nagyon hiányos volt a tüzérségük, azért különösen a németek ágyúitól féltek. Joggal, mert nagy vereséget szenvedtek. A diákok elestek. A kurucok lovasai vad futásukban meg sem álltak addig, amíg Adorjánon felül a Sáron vagy Nyergen át nem keltek. Nagyobb biztonság kedvéért a hátuk mögött még a hidat is széjjelverték s aztán Máramarosban elszéledtek (Ferenczy János V. k. 57. old.) Megtaláltam az összecsapás igen szemléletes leírását, de azt a Szatmár váráról szóló bejegyzésemben közöltem.

A felkelők új vezére Petróczy István lett. Kegyetlen ember volt. Példáját követték a bujdosók, a kurucok is. Homonna nem is egyszer került a kezükbe. Először 1672-ben fordultak itt meg, ekkor a kolostort teljesen kifosztották, a szerzeteseket pedig félholtra verték.”

Nehezen közeledtek egymáshoz a református és katolikus nézetek Szatmárban is. Sőt, még az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején is csaknem általános volt, hogy katolikus csak katolikussal, református csak reformátussal házasodhatott. Jaj volt annak a párnak és szerelemnek, amelyik vegyes vallási környezettel rendelkezett – ismerek ilyen történeteket a nagyszüleimtől is.

***

És most Károli Gáspárról, aki a Bibliát elsőként fordította magyarra

Eredeti neve Radicsics Gáspár volt, a szülei a törökök elől menekültek a Délvidékről Nagykárolyba. (Valószínűleg szerb gyökerekkel rendelkezik, erre utal a neve: Radics fia, későbbi vezetékneve pedig a szülővárosát hordozza.) Károli Gáspár az iskoláit is Nagykárolyban kezdte, de már Brassóban folytatta. 1556-ban került a Wittenbergi egyetemre, ennek évkönyvébe már Caspar Carolus Pannonius néven került be – Nagykároly nevét büszkén vette fel. Az egri várkapitány, Dobó István öccsének, Domokosnak a pártfogása révén Gönc mezővárosába került, ahol előbb (1562-ben) befejezte a magyar reformáció történelemszemléletének első prózai összefoglalását, a „Két könyv minden országoknak és királyoknak jó és gonosz szerencséjöknek okairól” című munkáját (amelyben a török csapást a vétkek miatti büntetésnek nevezte), majd egy évre rá a város református prédikátora lett, hamarosan pedig esperes, a Kassa-völgyi egyházmegye szeniora. A Biblia fordítását 1586-ban kezdte meg – Rákóczi Zsigmond későbbi erdélyi fejedelem is támogatta ebben a törekvésében. Hat református lelkésztársa segítségével hamar elkészült vele, 1589. február 18-án megkezdték nyomtatását, amit 1590. július 20-án fejeztek be. A magyar nyelvű Szent Biblia Vizsolyban jelent meg nyomtatásban 700-800 példányban. (7)

A Biblia magyar nyelvre történő fordítása forradalmi jelentőségű volt, hiszen azzal a Szentírás olvasását az „egyszerű” emberek számára is lehetővé tette.

Károli Gáspár 1592. január 3-án halt meg, Gönc-ön. Nagykárolyban 1929-ben, a feltételezett 400. születési évfordulón, a református templom bejárata fölött emléktáblát avattak, melyen a következő szöveg szerepel: "Születésében megáldott, életében istenes, halálában halhatatlan / KÁROLI GÁSPÁR / gönci papnak a Vizsolyi Biblia fordítójának / Nagykároly város szülöttének emlékezetére /

születésének négyszáz éves fordulóján / az Úr MCMXXIX esztendejének szeptember hava XV. napján / állíttatták a református anyaszentegyház gyülekezetei."
A templom kertjében egy szobor is tiszteleg a város nagy szülötte előtt.

Hivatkozások:

1. Kiss Kálmán, A Szatmári Református Egyházmegye története, Kecskeméten nyomtatott Tóth Lászlónál, 1878

2. Sipos Ferenc, A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye története, kézirat.

3. Beliczay János, A székesegyház története – kézirat.

4. Református.com.ua
http://refua.tirek.hu/hir/mutat/48169/

5. Protestáns honlap
https://zope.lutheran.hu/honlapok/protestans/erdely/szatmarnemeti?detail=1

6.Egyedi Film
http://egyedifilm.ro/hu/dokumentumfilm-p%C3%A1ly%C3%A1zati-film/Szatmar-a-magyar-reformacio-bolcsoje

7. Wikipedia
https://hu.wikipedia.org/wiki/Károlyi_Gáspár

8. Magyar Katolikus Lexikon
http://lexikon.katolikus.hu/O/Otrokocsi.html