Szatmár vára(i)

A várak hadászati, védelmi szempontból fontos erődítmények mára turisztikai vonzerővel rendelkeznek. Történeteket közvetítenek a múltból, de szimbólumai az erőnek, a megmaradásnak is. Biztosan sokak számára jól ismert a nagyváradi, marosvásárhelyi, a segesvári vagy épp az egri vár. Ezek ma is látogathatók, nagyobbrészt megmaradtak, de persze találhatunk régi várakból fennmaradt részleteket Erdődön, Szilágysomlyón és Kolozsváron is. Ilyenkor talán felsóhajtunk: „ó, ha a szatmárnémeti várból maradt volna valami”… És sóhajtunk persze akkor, ha egyáltalán tudunk valamit az egykori szatmárnémeti várról.

Nos, bár már írtam egy korábbi, más információt is tartalmazó bejegyzésben a várról, jelen esszé pontosabb, izgalmasabb, nagyobb feldolgozást ígér történetekkel, példákkal, többek között Szirmay Antal, Szathmár Vármegye fekvése, történetei és polgári esmérete című monográfiája, illetve Bagossy Bertalan dolgozata alapján.

Kezdjük azzal, hogy Szatmárnémeti már a honfoglalás korában ismert település volt. Ahogyan Anonymus írja – és bár nincs történeti alapja, megjegyzem –, ennek erős várát akkor Marót unokája, Mén Marót bírta. A Gesta Hungarorumban olvashatjuk, 896-ban Szabolcs és Tas vezérek háromnapos megszállás és harc után foglalták el a várat. „Negyednap a várba hatolva, Mén-Marót vezér katonáit, akiket ottan kaphattak, vasbilincsre verték és undok tömlöcfenékre vezették, a lakosok fiait pedig túszul összeszedték. A várat katonákkal megrakva otthagyták, maguk meg továbbindultak a messzi kapukhoz.” – jegyezte le Béla király névtelen jegyzője. (5)

Ez a vár 1230-ban még királyi erősség volt (Castrum Regium), az 1241-es tatárjárás idején azonban elpusztult. (1) A régészek közül többen, így Szőcs Péter szatmárnémeti régész, muzeológus úgy feltételezi, (2) az említett vár nem a jelenlegi város területén volt. Dénes József régész, Szatmár vára című, az örökségvédelem.hu oldalon megjelent cikkében ezzel szemben (3) azt állítja, egy az Osztrák Nemzeti Könyvtárban fellelhető, Natale Angelini-nek tulajdonított rajzon (Erdélyi-török hadmozdulatok 1565 májusában Szatmár várának visszafoglalása érdekében) szereplő vár nem más, mint a már Anonymus történetében is szereplő régi vár. „A régi, Szent István-kori, vagy még régebbi eredetű ispáni várról – ami biztosan helyileg sem azonos a későbbi ötszögű kora-újkori várral – korábban is sejtettük, hogy a Szamos egyik régi kanyarulatában lehetett. A várostól nyugatra, a későbbi Dinnyés-kert, ma már beépített terület helyén ábrázolja azt Natale Angielini 1565. évi ostrom-térképe. (...) Látható rajta egy kétrészes, több száz méter hosszú régi vár helye. Ez lesz a már Anonymus történetében is szereplő régi vár! (…) Jól kivehető, hogy a kétrészes, tekintélyes méretű várat 1565-ben újra megerődítették. Olyannyira, hogy az ellent tudott állni Hasszán temesvári pasa serege támadásának is. Teljes pusztulását nyilván annak köszönhette, amiért 1565-ben a védelmét ábrázolták: ha megmarad, veszélyes lett volna az újonnan épült erődre, ezért később a földdel egyenlővé tették azt.” (3)

Szatmár 1565-ben a régi földvárral (balra) és az új, korszerű olaszbástyás erőddel (jobbra)

- Natale Angielini rajza 1565-ből: Lazarus Freiherr von Schwendi ostromolja és visszafoglalja a császárnak Szatmárt -

(eredetije: Österreichische Nationalbibliothek, Wien, NB9-486 C, Codex Vindobonensis)

Más vélemények szerint, így Szőcs Péter szerint is, a honfoglalás-kori és az „új”, ötbástyás vár között létezett egy 1460-körül, Mátyás király idején épült erődítmény. Szerintük ez tűnik fel Natale Angelini rajzán. Natale Angelini 1565-ben, Lazarus Freiherr von Schwendi (Schvendi Lázár, ahogyan Szirmay utal rá) táborában szolgált, és mint később kifejtem, Lazarus Schwendit, csapataival II. Miksa Habsburg császár küldte, hogy foglalja vissza Szatmár várát Báthory István kapitánytól, későbbi lengyel királytól és erdélyi fejedelemtől. Abban az időben ugyanakkor Báthory István a magyar királynak, II. Jánosnak (János Zsigmond) a kapitánya volt, tehát a várat is neki birtokolta.

A rajz a két vár helye miatt érdekes (egy régebbi vár vagy erődítmény tehát a Dinnyéskert területén létezett, a Szamos szigetzáró két ágának összefolyásánál), de nem teljesen valósághű, mert Lazarus Schwendi télen foglalta el Báthory-tól a várat, nem pedig nyáron, mint a rajzon sugallja, és akkor még tervben sem létezett az új, ötbástyás vár. Csak a sikeres hadművelet után kapta a császártól Schwendi a parancsot az új vár megépítésére. Ez az új vár, amelyre manapság utalni szokás, egy a Szamos által alkotott szigetben épült meg.

A harmadik várat, ahogyan Szőcs Péter a dolgozatában kifejti és ahogy jómagam is részletezem lejjebb, a 16. század közepétől alakították ki a törökök elleni végvár-vonal legkeletibb elemeként. Ugyanakkor ez a vár lett a királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség közötti határvár is. Olasz rendszerben építették, öt füles bástyával, szabályos alaprajzi elrendezésben. A tervező, Cesare Baldigara, a Szamos által körülvett szigetre, a folyó ágainak elválásához helyezi az ötbástyás várat, s különösen annak egyik sarkát, bástyáját, hogy a folyót eltéríteni és kiszárítani akaró ellenséget időben semlegesíthessék. Az építkezéseket valószínűsíthetően a terv 1564 nyarán történt elkészültétől Cesare, majd vélhetően testvére, Giulio Baldigara vezeti 1571-ig, attól kezdve pedig Paolo Cattaneo. 1577-ben a bécsi haditanács a keleti rész legjobban megerősített váraként jellemzi a szatmárit.

Trónok harca Szatmárban

És itt ki is térhetünk Szatmár ostromaira, és a tatárjárás utáni újraépítéstől (1543 környéke) tekintjük a történéseket. Így Szirmay Antal is említi, hogy 1535-ben Bánffy Boldizsár, I. Ferdinánd Habsburg császár és magyar király egyik hadvezére előbb Szatmárt, majd Németit is felgyújtotta és feldúlta (mert akkor épp Szapolyai János érdekkörébe tartozott Szatmár és Németi), majd, amikor tudomására jutott, hogy Kun Gothárd, Szapolyai János vezére Erdélyből ellene indul, a szatmári templomot sáncokkal és árkokkal megerősítette és Horváth Mátyás oltalmára bízta. Kun Gothárd az erődítményt bevette, de maga is halálos sebet kapott. Ennek megbosszulására a győztes, Szapolyai János, I. Ferdinánd király katonáit – köztük a nemesi származásúakat is – a Váradi mezőn felállított (bitó)fákra felakasztatta, Horváth Mátyást és vezéreit pedig karóba húzatta.

Egy közbevetés a történetmesélésben:

I. Ferdinánd Habsburg császár személyét a kedves olvasónak biztosan könnyű képbe helyezni. De ki volt Szapolyai János? (Magyarázom a magyarság történelmét nem tanult személyeknek – romániaiként jómagam sem részesültem az iskolában ilyen oktatásban.) A mohácsi vész tényétől induljunk: Az Oszmán Birodalom I. Szulejmán szultán uralkodása alatt erős hódításokba kezdett. Magyarországot is fenyegette, többször megtámadta, 1526. augusztus 29-én pedig I. Szulejmán szultán Mohácsnál döntő csapást mért a II. Lajos király vezette Magyar Királyság haderejére. II. Lajos király és vele együtt a főnemesség jelentős része meghalt. Tulajdonképpen csak az erdélyi, mintegy 15 ezer fős hadsereg maradt meg, Szapolyai János vezetésével. A törökök szeptember 10-én bevonultak Budára. Attól kezdve, egészen a Habszburg irányítás alatt történt felszabadításig (1686-1699), tehát mintegy másfél évszázadig az Oszmán Birodalom uralma alatt állt Magyarország nagy része.

Szapolyai János már a mohácsi vész előtt az ország leggazdagabb földesura volt. De a mohácsi vészt, II. Lajos király halálát követően, a novemberi, székesfehérvári országgyűlésen a Habsburg-házból származó osztrák főherceg, I. Ferdinánd ellenében királlyá választatta és megkoronáztatta magát. Igazán azonban soha nem lett a teljes Magyarország királya, hiszen I. Ferdinánd is annak tekintette magát, de I. Szulejmán oszmán szultán segítségével Szapolyai haláláig megtartotta trónját. I. Szulejmán azért támogatta Szapolyait, mert így gyengíthette az osztrákokat, a Habsburg császárt. A történetben sok szatmári szál van, így például meg kell említeni, hogy királlyá koronáztatását megelőzően, Szapolyai János, erdélyi vajdaként ellene volt az erdődi születésű Bakócz Tamás által szervezett keresztes hadjáratnak (erről itt írtam bővebben), és az ő feladata volt az abból kinövő Dózsa György-féle felkelés leverése is. Tulajdonképpen ez erősítette meg az ő személyét, tekintélyét a közép-nemesi és bárói körökben.

Amit Szapolyai János előkészített, felesége és fia vitte tovább. 1540-ben ugyanis Szapolyai János meghalt. Özvegye, Izabella és fia, János Zsigmond irányították a hatalma alatt levő területek sorsát. Szapolyai János Zsigmondot II. János magyar királyként is emlegették. Magyarország választott de meg nem koronázott királya volt 1540 és 1571 között. Ő lett Erdély első fejedelme és az egyetlen unitárius vallású uralkodó. Gyermek királynak is hívták, hiszen csecsemő volt, mikor apja meghalt, ezért anyja, Izabella és Fráter György (szerzetes, katona, politikus) kormányoztak helyette. Katolikusként nevelkedett, de születése után el kezdett terjedni a reformáció Magyarországon. Udvari orvosa, Blandrata György hatására előbb a lutheránus, majd a református lett, később pedig unitárius – ebben a hitben halt meg. Történelmi tette, hogy megszüntette a hivatalos államvallást és vallásszabadságot hirdetett. Az erdélyi országgyűlés 1557. június 1-jén kimondta, hogy mindenki olyan hitben élhet, amilyenben akar, de azt is, hogy az új felekezetek követői ne háborgassák a régi egyház, a római katolikus egyház követőit.

Miért volt a szatmári várnak több birtokos-aspiránsa is? Nos, abban az időben Magyarország (amihez Szatmár is történelmileg tartozott – nem pedig Erdélyhez) középső és déli részét a törökök, nyugati és északi részét pedig Habsburg Ferdinánd, majd fia, Miksa uralta. János Zsigmond hatalma Erdélyre és a tiszántúli területekre, így tehát a mai Partiumra terjedt ki, hiszen a Budát megszálló I. Szulejmán szultán 1541-ben a keleti országrészt neki adta uralkodásra.

Szatmár vára 1665-ben
(Gualdo Priorato metszetének korabeli másolata, Szatmár Megyei Múzeum, 30952.) (2)

És most vissza a szatmári vár csatáihoz:

A Habsburgok és Szapolyaiak is maguknak akarják Szatmár várát

Ugye I. Ferdinánd Habsburg császár és király is igényt tartott a szatmári várra. 1543-ban Szatmárt és Németit a hozzájuk tartozó falvakkal I. Ferdinánd király Somlyai Báthori Andrásnak, Kristófnak és Istvánnak ajándékozta. Ők bevonultak és a Szamos vizének szigetében a várat felépítették, a hadi mesterségek szerint jól megerősítették.

Somlyai Báthori István (Báthory István erdélyi vajda fia) 1556-ban átállt Szapolyai Izabella és János Zsigmond oldalára, akik I. Szulejmán szultán vazallusaiként Erdélyt és a Tiszántúli Magyarországot (a mai Partiumot) irányították. Somlyai Báthori István ezért 1556-ban váradi kapitány lett – ez a korabeli Erdély legjelentősebb katonai pozíciója volt. A várost Nagybányával együtt Balassa Menyhértnek adta, akit mindezek mellett még 1558-ban Izabella az Erdélyhez kapcsolt magyarországi részek főkapitányának nevezett ki. Nagybányát három vármegye dézsmájával neki ajándékozta, lakhelyéül pedig Szatmárt rendelte.

Balassa Menyhért a várőrző katonákat magához hódítva 1561-ben átállt Ferdinánd oldalára és a várat neki elfoglalta. Tette ezt úgy, hogy a János Zsigmondtól a hadak gondozására kapott 10 ezer aranyat megtartotta. (1) Ezt a Szapolyaiak nem hagyhatták annyiban, az esemény a Habsburg-Szapolyai küzdelmek újabb felvonását hozta és így alakult, hogy miután Hadadnál Balassától vereséget szenvedett, Szapolyai János Zsigmond megostromolta Szatmár várát Ibrahim budai és Malkocs temesvári basák segítségével.

A törökök megostromolják Szatmár várát

Az ostromot nagyszerűen írja le Bánlaky József, A magyar nemzet hadtörténelme című könyvében:

„János Zsigmond a hadadi vereség lesújtó hatása alatt Ibrahim budai pasától sürgős támogatást kért, amit ez meg is ígért és a szandzsákok csapatait a Rákoson összevonván, elindult Szatmár felé. Miután útközben Malkocs temesvári pasa is hozzácsatlakozott hadával, a török sereg létszáma 20.000 főre emelkedett, mellyel Ibrahim nyomban hozzáfogott Szatmár ostromához. Bár az itt tartózkodó Balassa Menyhért és Zay Ferenc az ostromra nem voltak elkészülve és sok tekintetben szűkölködtek, azért mégis a szívós ellenállást határozták el. A törökök mindjárt az ostrom elején felgyújtották Németit, honnan a dühöngő szélviharban a tűz Szatmárra is átterjedt, mely szintén teljesen leégett. Közben egy török csapat megtámadta Rozsály várát, de azt az egri őrség odarendelt vitézei hamarosan visszaverték.

Közben Szatmár ostroma tovább folyt és Zay Ferenc már aggódni kezdett a város sorsa miatt, miért is az Ecsednél csapatokat gyűjtő Székely Antallal összebeszélve, az utóbbi által ígért erősbítés és lőszer átvétele végett kitörést hajtott végre. Nemsokára ezután a törökök rohamot intéztek Szatmárra, de ezt a betegsége dacára gyorsan lóra pattant Dobó Domonkos és a segítségére siető Forgách Simon szerencsésen visszaverték.

Mialatt Ibrahim Szatmárt vívta, Balassa János, Menyhért testvére, Zólyom és a bányavárosok kapitánya, hogy a törököt Szatmár alól elvonja, Szécsény várát támadta meg, melynek parancsnoka, Jahjaoglu Mohammed bég csapatainak legnagyobb részével szintén Szatmárnál volt s így a várat csekély őrséggel Sasvár aga védelmezte, Balassának mintegy 4000 főnyi gyalogsága, 1000 lovasa és 2 nagy ágyúja volt, de útban volt hozzá Bebek még további 1000 lovassal és 2 nagy ágyúval. Hasszán füleki bég Szécsény veszedelméről tudomást szerezvén, 800 lovassal odasietett és Balassa harcban gyakorlatlan gyalogságát meglepően és oly sikeresen támadta meg, hogy ez hamarosan szétfutott. Erre Balassa lovassága is közbevetette magát, de az is megveretvén, Hasszán bég itt igen szép győzelmet aratott. 560 magyar hulla fedte a csatateret, számos jeles vitéz pedig fogságba esett.

Kevéssel ezután Hasszán bég Balog alá szállt és ott Bebek Györgyöt és Mágócsy Gáspár volt gyulai várnagyot tőrbe csalván, többekkel együtt foglyul ejtette.

Egyébként Ibrahim, miután seregét kellőleg élelmezni nem tudta és Székely ecsedi hadának támadásától is tartott, Szatmár ostromával hamarosan felhagyott és Budára visszatért, mire a Szatmár tájékán levő magyar hadak is szétoszlottak.” (4)

Ismét a Habsburg császár és a magyar király csapnak össze Szatmárban:

Szatmár vára tehát megmenekült, és továbbra is császári kézben maradt. De Balassa Menyhért Szatmárról Kassára, a várkapitány, Messery András pedig Várdára utazott. Így 1564-ben a szatmári lakosok titkos követeket küldtek Somlyai Báthory Istvánhoz, a váradi várkapitányhoz, jelezve az alkalmat Szatmár várának visszafoglalására. Ő csakhamar lovas szekerekre tette váradi gyalog katonáit és bevette Szatmár várát, a német őrizetet levágta. Balassa feleségét, fiát és lányát Báthory István foglyul ejtette.

A cseles támadást így közli Szirmay az Istvánffy krónikákra is hivatkozva: „Báthory Istvánnak katonái a városiakkal egyetértvén, midőn alkonyadáskor a szarvasmarha nagy por fellegben a városba hajtatna, a csorda közzé keveredvén egész a vár kapujáig előnyomultak, és midőn a várbéli marháknak bébocsájtása végett a vár kapuja is nyitva lett volna, a strázsát levágván, utánnok tóduló társaiknak utat nyitottak, és hogy Balassa akkor nem Kassára, de a Tokai vidéken szüretelőknek fosztására, s a hegyaljai boroknak el prédálására a várőrző katonaságnak részével kirándult volna, és Kassai útját csak színlelte. Mert (utána veti azon kézirat) ezen csalárd, hazug, semmi hitű előtt semmi törvény becsben nem lévén, a tulajdon hazáját is fosztani semminek állította.” (1)

A szatmári vár elfoglalását követően Szapolyai János Zsigmond Gyulafehérvárról december 13-án kelt levelében Somlyai Báthory Istvánnak és főkapitányának meg is parancsolta, hogy a várat jól megerősítsék. Erre szükség is volt, mert a II. Miksa császár (Ferdinánd 1565-ben meghalt, II. Miksa követte a trónon) nem akarta elengedni a szatmári várat. Elküldte ezért 1565-ben Schwendi Lázár és Báthory András császári fővezéreket, akik „nagy haddal Szathmárnak vissza vételére közelgettek, mivel pedig kemény tél volt, és a Szamos vize által fagyván, ágyúkkal, s hadi népeikkel a várra könnyen reá rohanhattak, ottan tartózkodó Báthory István annak megtarthatásáról minden reménységét le tévén, a Várat felgyújtotta, s a katonáival Váradra eltávozott. A császári vezérek tehát elérkezvén, azt könnyen elfoglalták, és mivel oltalomra igen alkalmatos fekvését látták, öszvegyűjtvén a körül lakó népnek sokaságát, ottan igen erős várat építettek” – írja Szirmay Antal, Szatmár vármegyéről szóló monográfiájában az Istvánfy krónikákra hivatkozva (1). Ez az az ötbástyás vár, amiről fentebb említést teszek és amelyikre mindenki gondol, ha Szatmárnémeti váráról szó esik. Miután felépítették, a várat 1500 német katona őrizte, a hadi parancsnok Neustadi Mager Erasmus volt. Szapolyai János Zsigmond ezt követően is próbálkozott „néhány száz törökkel” meghódítani a várat, de az erős német őrizet visszaverte a támadásokat. Az a német őrizet, amely még abban az évben, vérhas miatt szinte teljesen kihalt, a Szamos partján növő almafák termésének fogyasztásától.

Voltak próbálkozások békekötésre is a császári erők és Szapolyai között, de többnyire eredménytelenül. Így még 1565-ben, Szatmáron – pontosabban Erdődön (1) – majdnem békét kötöttek olyan feltétellel, hogy János Zsigmond lemond a királyi trónról, de megtarthatja saját birtokában az akkor általa uralt területeket, ezen kívül igényt tarthat Miksa császár húga, Johanna kezére is. János Zsigmond azonban az utolsó pillanatban visszalépett, mert sztambuli követétől, Bekes Gáspártól arról értesült, hogy a szultántól katonai támogatásra számíthat a Habsburgok elleni harchoz. Erre II. Miksa császár Somlyai Báthory Istvánt, aki a békemegállapodás szövegét Bécsbe vitte, börtönbe záratta. Két és fél év raboskodás után szabadult onnan. János Zsigmond béketerve nem tetszett persze a szultánnak, akit Szapolyai (János Zsigmond) csak 1566-ban, Nándorfehérvár-közeli találkozásukkor tudott kiengesztelni. I. Szulejmán, az Oszmán Birodalom szultánja még abban az évben, Szigetvár ostrománál meghalt, utóda II. Szelim lett.

Közben a szatmári várban az erdélyi előkelő nemesség közül egyre többen vásároltak „lakásokat” attól félve, hogy a szultán feldúlja majd Erdélyt, János Zsigmond császári dörgölőzése és nősülési szándéka miatt – de 1567-ben I. Miksa fegyverszüneti tárgyalásokat kezdett II. Szelimmel és a megállapodás 1568 februárjára meg is lett. Ezzel párhuzamosan, 1567-ben a császári seregek még összecsaptak Szapolyai seregével, de a papi dézsma okán – mindketten ugyanis maguknak akarták azt. A harci műveleteket a nép sínylette, a Szapolyait segítő törökök ugyanis a szatmári, város-közeli néptől zsákmányoltak.

1569-ben a szatmári várat 24 ezer forint értékűre becsülték fel.

1570-ben sikerült János Zsigmondnak békét kötnie Miksa császárral, olyan feltétellel, hogy az elismeri őt erdélyi fejedelemnek, ugyanakkor „magvaszakadtával” (ha nem lesz utódja) Erdély is a Habsburgoké lesz. Így Szatmárra is békésebb idők köszöntek. 1571-ben meghalt Szapolyai János Zsigmond király, ugyanabban az évben II. Miksa császár és király a szatmáriaknak megerősítette a II. András (Endre) királytól kapott aranypecsétes leveleiket. 1576-ban meghalt II. Miksa császár, őt Habsburg Rudolf követte, aki oltalmazó levelet adott a szatmáriaknak – „hogy a korábbi királyoktól adatott szabadságokban megtartassanak”.

 

1580-ban Báthory István (Somlyói Báthory István erdélyi vajda fia) lengyel király és erdélyi fejedelem kívánta magának Szatmárt, mint nemzettségi birtokot, és mint egy 1583-mas városi levéltári iratból kiderül, meg is szerezte.

1598-ban újra jöttek a tatárok, pusztítottak a vármegyében, ezért az előkelő lakosok és a nép nagy része Szatmárba, a várba futott. (1)

Bethlen Gábor megkapja Szatmár várát

És itt jött el Bethlen Gábor ideje, aki Báthory Zsigmondot és Báthory Gábort (az utolsó Báthory aki erdélyi fejedelem volt) is szolgálta, majd amikor ez utóbbi szövetségre akart lépni a Habsburgokkal, szembefordult vele és megválasztatta magát erdélyi fejedelemnek. A legjelentősebb erdélyi fejedelem lett, uralkodásának idejét Erdély aranykoraként is emlegetik. De hogyan kapcsolódik a nevéhez a szatmári vár, hiszen Szatmárnémeti sohasem volt Erdély része, Magyarország keleti részéhez tartozott? Bethlen 1619-ben háborút indított a Habsburgok ellen, elfoglalta a királyi Magyarországot, és 1620-ban magyar királlyá koronáztatta magát a besztercebányai országgyűlésen. De a Habsburgokkal kénytelen volt béketárgyalásokat kezdeni. 1621 utolsó napján született meg a nikolsburgi béke, amelynek értelmében lemondott a királyi címről, visszaadta a Szent Koronát, ahogyan a magyarországi várfoglalásai nagy részét, szabadon bocsátva a foglyokat. Cserébe II. Ferdinánd Habsburg császár Bethlen Gábornak német birodalmi hercegi címet adott és hét magyarországi vármegyét is neki ajándékozott, köztük Szatmárt.

1622-ben Bethlen Gábor meg is látogatta Szatmár várát és adót rótt ki a nemesek jövedelmeire. Szirmay így ír az eseményről, egy a városi levéltárban található iratra hivatkozva: „Azon esztendőben maga Szathmár Várában megjelenvén úgy mint választott Magyar, Dalmát, Horváth és Tóth Országoknak királya megparancsolta Rosályi Kún László Szathmár vára kapitányának és Belleváry Dávid kassai kamara rendtartójának, azonkívül Szathmár várában még rendelendő tiszttartójának, hogy а városban lakó nemesek, ha mit bírnak a városi javakból, az azokra háromló terheket viselni kötelesek legyenek.”

Szatmár már 1562-ben Kálvin hitére tért, így Bethlen 1622-ben tett látogatásakor a várban állt Boldogasszony templomot és a régi katolikus plébániát átadta a reformátusoknak.

Bethlen Gábor 1629-ben meghalt, 1630-ban I. Rákóczi György lett Erdély fejedelme. 1644-ben ő is háborúba szállt a Habsburg császár ellen, de a szultán hazaparancsolta, így békét kellett kötnie. A linzi békében, 1945-ben garanciát kapott arra, hogy öt vármegyét haláláig birtokolhat, Szabolcsot és Szatmárt pedig fiai is örökölhetik.

A Rákócziak csatái Szatmárban

Így 1645-ben Szatmár várát, minden hozzá tartozó jószággal átadták I. Rákóczi Györgynek, akiről feljegyezték, hogy minden köz-adó fizetése alól felmentette a szatmári polgárokat. Ugyanabban az évben a várat a fejedelem meg is erősítette. A várat 1646-ban látogatta meg, ahol mulatozott és egyházi gyülekezetet tartott. Két évre rá, a halálának évében járt másodjára ott. Fia, II. Rákóczi György lett a következő erdélyi fejedelem, azonban nem sokáig, mert a törökök tiltakozása ellenére háborút indított a lengyelek ellen, sőt, el is veszítette azt. Ezért (főleg a törököktől való félelmükben) az erdélyi rendek más fejedelmet választottak. II. Rákóczi György egész Erdélyt elvesztette, csak Szatmár vára volt még kezében, s innen tervezte visszaszerezni Erdélyt - sikertelenül. Sőt, a szatmári várat azzal a feltétellel kapta meg annó a Rákóczi család, hogy addig birtokolhatják, amíg valamelyik tagjuk erdélyi fejedelem lesz (erről az 1647/20-as cikkely is rendelkezett), ezért az visszakerült a Habsburg császár, I. Leopold birtokába. Ő, mivel tartott a törökök támadásától, a várat jól megerősítette.

Jöttek azonban a tatárok, Montecuculi hadvezérükkel, akik Szatmár városát is megtámadták, felgyújtották, a környékről ezreket rabságba hurcoltak.

1664-ben I. Leopold császár Vasvárnál a törökökkel békét kötött és azzal megerősítette tulajdonjogát a vár felett. A teljes vár-katonaságot németre cserélte. Lett is ebből gond, mert a német katonák folyamatosan visszaéltek hatalmukkal és károsították a város lakóit. Már 1668-ban kérték is ő felségét, hogy a német katonákat cserélje magyar véghegyi katonákra. De a német őrség továbbra is ki-kicsapott zsákmányolni a néptől, ezért 1669-ben az aranyosmeggyesi várban Lónyai Anna, Kemény János erdélyi fejedelem özvegye szövetkezett a nemesekkel, majd rajtaütöttek a Szinérváralja felé, Nagybánya vidékére kicsapni szándékozó német őrségen. Pontosabban, amikor azok visszatértek volna, a magyar csapatok ketté válva és a Gombás erdőben elrejtőzve várták be a németeket. A Szamos-közeli országútnál egy részüket fegyverekkel kivégezték, más részüket pedig a folyóba szorították – azok oda fúltak. A krónikák feljegyezték, olyan sok német testet vitt a Szamos a szatmári malomra, hogy azt megállította forgásában. Retorzióként Leopold császár lefoglalta a fejedelemasszony aranyosmeggyesi jószágát. De a németek még sokáig emlegették az esetet.

A krónikák így jegyezték fel a történéseket: „1669. esztendőben Szathmár erősségébe német őrző sereg volt, az kik az környül fekvő helységekre eleség bétakarítás végett kicsapván a népet dúlták, zsákmányolták, és amely részén megfordultak, utolsó falatjokig meg is fosztották. Ezen ínségét a népnek s jobbágyaiknak a vármegye színei látván, rajtok szívek megesett, kikkel egyetértvén Lónyai Anna már akkor Kemény János erdélyi fejedelem özvegye, Aranyosmeggyesi várában a vármegyebéli urakat és nemeseket összehívván ezen romlásnak megelőzéséről vagy gátolásáról együtt tanácskoztak és elvégezték: hogy már kikémlelve lévén az szathmári várbéli őrző seregeknek a szándéka élelem béhajtás végett Szinyér-Váralja felé Nagy-Bánya vidékére kicsapni. Tehát a nemesség felfegyverkezve, eleikben kirendelt vezérjeknek igazgatások alatt két seregben állíttassanak, és minekutána Szathmár felől Aranyos Meggyes alatt, Szinyér-Váralja felé a német sereg elhalad, anélkül hogy a nemes sereget megsajdítaná. Egyik nemes csapat a Gombás erdőnek köze táján az erdőben rejtezzen el, az másik csapat pedig az erdőnek Meggyes felől való széliben, és így, a visszajövő német őrző sereg amidőn a két elrejtezett magyar sereg közé elérkezik, a Meggyesi vár tornyában arra rendelt vigyázat, és egy hírtévő ágyú kisütés lévén rendelve, akkor a magyarság mind elől, mind hátul a lesből kirohanván a német sereget támadják meg. Ezen két seregnek pedig elöljáróul rendeltetett Mikolay Boldisár, Szodoray Boldisár, és Kende Gábor, kik hív végebvivői valának a rendelésnek. Mert az eleséggel megrakodva visszaérkezvén a németek, fejel is alig látszott marháik közül, kiket alkalmatos helyre bévárván az toronybéli vigyázó, az ágyú kisüttetett, az magyar seregek elől-hátul meg-megtámadván azon a helyen, ahol az országút a Szamos vizéhez igen közel, s a partján jár, és itatónak hivattatik. Jó módjok esett a magok oltalmazására tehetetlen seregen győzedelmeskedni, mert azonkívül ami keveset fegyverekkel kivégezhettek, nagyobb részét a Szamosnak szorítván oda fullasztották, és oly feles takarmányt s német testet és kalapot vitt a Szamos a Szathmári malomra, hogy az azt megállította forgásában. A németeknek ezen szerencsétlen esetük, Lónyai Anna fejedelemasszonynak pedig hívségtelen cselekedete azt húzta maga után, hogy a fejedelemasszonynak Aranyos-Meggyesi, és ahhoz tartozott jószága Leopold császár számára foglaltatott és a szatmári várhoz bíratott, még 15 ezer forintban gróf Csáky Istvánnak zálogban adatott. Ezen időnek eltelése után is, Gombás erdőnek emlékezete keserves volt a szatmári németeknél, s ezen dolog iránt így pirongották ezen németek az elfogatott és kínos halálnak nemével kivégzett magyarokat: »Te Kurucz! Futom Kutyi lelki! Mikli Póti! Tudod a Kompás? Szotori Póti! (Mikolay és Szodaray Bóldit értették – Szirmay megjegyzése) a Kompás! Futom lerki! Kente Kápor! (Knde Gábor) a Kompás! Futom kutyi lerki!« Az akkori pajkos kurucság elégtelen lévén egyéb megbosszulásnak neméhez a német vitézekben a magyar szóejtést gúnyolta. Valóban alacsony megbosszulás. (Tehát a kurucok idézték így és csúfolták a németek magyar nyelvtudását – jegyzi meg jelen esszé szerzője.) Azóta a magyar nemzetet a hasznosabb tudományoknak és a külföldi nyelveknek a megtanulása, a külső országokban gyakori megfordulás, és a csinosabb nemzetekkel való társalkodás annyira visszahozták ezen alacsony előítélettől, hogy a nemességnek nagyobb része a német nyelvet, mint magáét úgy beszéli, és távol vagyon minden idegennek gúnyolásától.”

1670-ben I. Rákóczi Ferenc lépett fel igényekkel Szatmárral és a szatmáriakkal szemben, és bár Leopold császár csitítani próbálta, mintegy 2000 emberrel megtámadta a várat. Sikertelenül, mert Spork hadvezér megfutamította. Illetve kellett még hozzá egy árulás is, Kiss Mihály kapitány részéről.

A csatát így írja le Szegedy Mihály: „I. Rákóczy Ferencz által ki küldetett kuruczság egy Kiss Mihály nevű kapitány vezérjek alatt megtelepedtek a Némethi határon azon Szamos tekerületben, mely Gorzásnak hivatik, és а Kuruczok veszedelméről nevezetes. Ez a hely fekszik a Némethy határában, Vetés nevű határos helység alatt. (...) Ezen helyet alkalmatosnak találván itt telepedtek meg. A kapuját hetelö szekerekkel, melyeket а vidékekbül odarendeltek kétszeresen is bésáncoták, magoknak pedig a Szamoson keresztül az Szathmári földre lábbó hidat kötöttek ki. A lábbó híd ily formán készült: vesszőbül fontak két kötelet, vagy czajtát, mint amellyel а hajós malmokat szokták ki kötni. Ezen két czajtát illendő messziségre egymás mellett általkötötték a Szamoson úgy, hogy az egyszersmind a víz színén is feküdjön. Ezt bérakták deszkákkal, és ha a víz áradt, feljebb teketrék, ha apadt, lejjebb bocsátották, hogy az mindenkor a víz színén legyen és a terhet a víz tartsa.

Ezen a készületen Kiss Mihály kapitány estе egy katonájával kiment а Szathmári földre az alatt a szín alatt, hogy ő a vidéket kívánná megkémlelni, és a Szathmári őrző seregnek állapotát, s meg-vételeknek (szerk. megj.: a legyőzésüknek, a vár bevételének) módját igyekeznék kitanulni. Hitt nékie a kurucság, és bátorságoson pihent a víz-várban. De nem reménységek szerint ütött a dolog, mert Kiss Mihály kapitány a császárnak híve lévén, vele egyetértésből lett, hogy hajnal előtt a német sereg jelent meg a lábbó híd végén és dobot ütvén oly rémülésbe ejti a kurucz sereget, hogy nem tudták, öltözzenek-é, fussanak-é, de nem lehet. Fegyverhez nyúljanak-é? Magokat fel nem találhatván, álmosok is lévén, noha a czajtának elvagdalásával legszerencsésebben magokat megszabadíthatták volna. Így tehát minden ellent állás nélkül béballagván a németek a kurucokat nagyobb részt lelövöldözték, sokakat pedig a Szamosba fullasztottak.”

A kurucok azonban nem adták fel. 1672-ben nagy sereggel jelentek meg Batiznál (és Vasvárinál). Meg is indultak – középen a gyalogság, két oldalt a lovasság – a vár felé. A szatmári várban levő, Leopold császárhoz hű német őrzősereg ágyúkkal vonult ki. A kurucok megint csak szerencsétlenül jártak, történt ugyanis, hogy a gyalogságnak kiadták a parancsot, ha ágyúzást tapasztalnak, feküdjenek azonnal a földre, hogy a repülő golyó kárt ne tegyen bennük. A lovasság azonban nem értesült erről, így amikor azt látták, a gyalogság elfekszik, azt hitték, megsemmisült. Ezért menekülőre fogták és Batiz, Batizgombás, Adorján, Sár érintésével a Nagy Egren levő hídon átrohantak Máramarosba, még a hidat is lerombolva maguk mögött, hogy az ellenség át ne jöhessen utánuk. A gyalogság – melynek sorai között fiatal diákok (a Szatmári Oskolából származó deákok) is voltak, szintén futásnak eredt, de a német sereg Batiz előtt beérte őket és mind lelőtte vagy „levágta”. „Ezen hólt test Batiz és Vasvári végén egy halomba rakatott, melynek dombja az országút félen a temetőnél megvagyon.”

1673-ban újabb támadást intéztek az erdélyi hadak Szatmárért, de ismét hiába.

1676-ban Apafi Mihály megpróbálta I. Leopold császártól visszakérni Erdélynek a szatmári várat, arra hivatkozva, hogy az egykor oda tartozott, de a császár visszautasította őt, mondván, hogy az különleges adomány volt az előző fejedelemnek.

1677-ben egy Schmidt nevű kassai hadi parancsoló 4 ezer katonájával Szatmárba jött azzal a tervvel, hogy az erdélyiek táborában katonáskodó lengyeleket magához csábítsa – több zsoldot ígért. Előbb kémeket küldött puhatolózni, majd maga is a táborba ment. A terve nem sikerült, az erdélyiek ugyanis lépre csalták őt. Schmidt katonái közül 1500-at megöltek és megsebesítettek, 500-at elfogtak. Herberstein szatmári kormányzó is odaveszett, de Schmidt megmenekült.

Apafi Mihály nem adta fel, hogy Szatmárt megszerezze. 1680-ban 24 ezer „törökkel, erdélyiekkel, oláhokkal és havasalföldiekkel szállotta meg Szathmár várát, és egy hónapig ostromolta, de az őrző katonák magokat igen vitézül oltalmazták”. Így az ostrom félbeszakadt. Teleki Mihály erdélyi kommendírozó csomagjait hátrahagyva menekült. Így szerezte meg Schmidt Teleki aranyos sarkantyús csizmáját, amit szatmári kapura ki is szegeltetett. Az ostrom alatti védekezésben kiemelkedett Szodoray János és Ferencz (testvérek), akik jutalmul, Leopold császártól Szatmáron nemes ülést kaptak.

1682-ben olyan történt, amire kevesen számítottak. Fegyverszünet volt, nyár, a nagy szárazságban a Szamos vize leapadt. Szatmár várát kevés katona őrizte, s azok is hanyagul. Ezt használta ki Thököly Imre, Petneházy vezérével a várat egy tiszta éjszaka, holdvilágnál dél felől megrohamozta és bevette. A históriák úgy jegyezték fel, a kurucokat segítette egy a Szamost jól ismerő kalauz, azok pedig ruháikat, fegyvereiket a fejükre helyezték, úgy keltek át hangtalanul a Szamoson. A német őrség csak későn vette őket észre.

Schmidt kézirata így jegyzi a történteket: „A kurucok, seregeiket rendbe vévén a Szamosnak csekély állapotában, annak túlsó, vagy déli részéről egy tiszta éjszaka, a hold világnál, az várnak ellenében megszállották, ruháikat, fegyvereiket fejekre felhelyeztetvén, egy helyet ismerő, s a víz állapotát tudó kalauzzal minden vízlocsogás nélkül átalvezettették magukat, kiket az ezen oldalra vigyázó német strázsa, midőn már későn észrevett volna, megijedvén így szóla: »Jer! Jer pajtás! Pizom Isten én is jó kuruc!« Így semmi lárma nem esvén bétakarodtak a kurucok, amely dolog Scherffenberg Fridrik nevezetű ezredes német vezérjeknek tudtára esvén, az Istent rútul káromlotta: miért engedte meg, hogy bé mehessenek? A vízre is bosszankodott: »Pizom a víz is kuruc!« értvén, hogy a víz is ellent nem állott a bémenetelben. Schmidt írja, hogy mint rút káromkodásáért, melyet kiírni mi is irtózunk, mint vigyázatlanságáért ezen ezredesnek 1684. esztendőben Schulcz hadvezér Eperjesen fejét vétette.”

Csak érdekességképp jegyzem meg a hadi események felsorolásában való kiszólásként, hogy 1683-ban I. Leopold császár a „Szathmár-Némethiben lakó görögöknek, ráczoknak, oroszoknak szabad vallásgyakorlást engedélyezett”.

1684-ben egyre többen elpártoltak Szatmárban Thököly Imrétől, mígnem a szatmári vár őrző katonái fel nem adták a várat önként Leopold császárnak, maguk pedig felesküdtek a császár hívségére. Thököly ezen megbosszankodván pár száz „rusnya tatárral” megpróbálta visszaszerezni a várat, de az ostromot a német és magyar őrző katonák visszaverték. Segítette őket, hogy a szatmári lakosok a vár és a város erősségeit korábban korlátfákkal megújították.

Némethi, majd Szatmár porig ég

1703-ban II. Rákóczi Ferenc vezérlete alatt a kurucok ismét Szatmár várát próbálták. Előbb báró Károlyi Sándor és Bekker hadvezérek sikeresen védték a várat, majd azonban gróf Forgách Simonnak, Rákóczi hadvezérének sikerült megalkudnia a német őrkatonákkal, hogy adják fel a várat. Az aktus augusztus 16-án történt, éjfélkor, s ugyanekkor a német katonák Némethi városát a templommal, tornyokkal és órával együtt felgyújtották, porig égették – előbb a lakosságot Szatmár városába szállították. A kurucok szeptember 28-án reggel jöttek be Szatmárra, a lakosságot táborokba „kihajtották”, javaikat a németek, majd a kurucok prédaként elkobozták, ezt követően pedig a várost felgyújtották. Szatmárban egy tyúkól sem maradt épen – jegyzi meg monográfiájában Szirmay. A lakosság később a szatmári szőlőhegyeken, kunyhókban húzta meg magát.

1705-ben még számkivetésben, a szatmári szőlőhegyeken élt a lakosság. Ebben az évben rendelte el II. Rákóczi Ferenc a szatmári vár lerontását és az Ecsedi vár felépítését – a szatmáriak ennek ellenálltak, így a fejedelemnek ez az igénye egyelőre nem teljesült. 1706-ban újra felmerült a vár lebontásának ötlete, a szatmáriakat a közben Rákóczi oldalára átállt Károlyi Sándor is fenyegette, hogy tegyenek eleget a kérésnek (Károlyi 1703. október 9-én csatlakozott Rákóczihoz, aki már 18-án mezei generálissá nevezte őt ki). Eközben az elszegényedett, földönfutóvá vált lakosok telkeket adtak el, a polgárokat és a céheket a kurucok adókkal sanyargatták. Közben a polgárok megpróbálták felvenni a kapcsolatot a császárral, ezért pedig újabb retorziókat szenvedtek el. 1710-ben  a kurucok kifosztották a lakosságot, majd a behurcolt pestis okozott nagy pusztítást.

A szatmári vár végső pusztulása

A szatmári vár nem élte túl a kurucok jelenlétét, még a szatmári béke megkötése előtt, 1710-1711 környékén báró Károlyi Sándor leromboltatta: „a szathmári várat elpusztíttatta, s erősségét lerontatta”. Tette ezt azért, hogy megelőze a Majténynál táborozó magyarságnak újabb erőre kapását. Ha ugyanis egy újabb „lázító” akadt volna közöttük, aki a németek ellen összefogta volna a megmaradt kurucokat és a  kuruc csapatok a várba menekültek volna, akár újabb erőre kaphattak volna. A vár felgyújtásával fenyegetőzve, levélben adta a szatmáriak tudtára, hogy bármit elvihetnek a várból, maguk kezdhetik meg a bontását, az építőanyagokat pedig felhasználhatják saját házaikhoz. „A vár meg ég, hanem а városra vigyázzanak, akinek üveg ablak vagy más deszka, vagy valami épületre való dolog kívántatik (mint sem hogy a tűz eméssze meg) hozzá nyúlhat.” Ezzel igazából a vár bontását a szatmári polgárok ingyenmunkájával akarta megvalósítani – ez nagyrészt sikerült is.

A krónikák azt is feljegyzik, a kuruc-labanc háborúkat lezáró szatmári béke okmányának pontjait 1711. április 27-én és 28-án a vár még épen maradt éléstárában tárgyalták le és fogadták el – a helyén ma a Vécsey-ház áll (benne a művészeti múzeum működik).

Miből épült fel a vár, mi volt az anyaga, amit széthordhattak?

Az Istvánfi krónikák, amelyekre Szirmay és Bagossy is hivatkoznak, azt írják, a szatmári vár földvár volt, „ex materia et argilla”, vagyis épületfából és agyagból építették. Itt jegyzem meg, hogy az ásatások 150x50x40 cm-es kövekből álló alapot s azon álló téglafalat is találtak. A várat ugyanakkor többször megerősítették körül sáncokkal (árkokkal) és úgynevezett palánkokkal. Ilyen kerítést készítettek tehát a vár köré, első védvonalul. Emlékirataiban II. Rákóczi Ferenc feljegyezte: „Erődítvényök nem állott egyébből egy kerítésnél, melyet egymástól két-három lábnyira levert lehető leghosszabb czölöpök alkottak, melyek sövénnyel voltak összefonva, s pelyvával kevert sárral tapasztva. Szintén eképp egybefont gerendákból készültek ama négyszögek, melyek az erődítményekből kisarkaltak s annak bástyáiul szolgáltak.” Bagossy megemlíti, a palánkok körüli sáncok még az ő idejében felismerhetőek voltak a Rákóczi utca északi oldalának kertjein, a törvényszéki palota vagy az Irsik konviktus telkeinek végén, ahol sok esetben az évszázados feltöltő munka ellenére is olyan hirtelen lejtenek a kertek, hogy csak lépcsőn lehet oda lejárni.

A szatmári béke megkötését követően, 1711-ben összeírták a város népességét és értékét. Így jegyezték fel, hogy találtak 101 felserdült polgárt, 42 zsellért, 39 özvegy asszonyt, 54 fejős tehenet, 83 ökör tinót, 214 köpű méhet, 291 köb búzát és rozst, 7 köb árpát, 68 köb zabot, 402 köb tengerit, 2 korcsmát, 150 mester embert, 405 hordónyi bort termő szőlőt, 2 pálinkafőző fazekat, 2 malmot. 200 gazda „emésztetett meg a döghalál által” (ez járvány lehetett), 73-man földönfutóvá lettek, 169 ház állt pusztán (üresen).

Szintén 1711-ben, pontosabban szeptember 19-én, tehát közvetlenül a szatmári békekötés után, gróf Löwenburg Fridrik a vár megerősítésére tíz szekeret, két ácsot és ezek mellé napszámosokat kért az elöljáróságtól. Ez azt jelzi, hogy akkor még a város lakossága nem bontotta el olyan mértékben, hogy ne lehetett volna helyre hozni. A vár helyrehozatala elmaradt, de a katonai kincstár még jó ideig szemmel tartotta a romokat. 1721-ben a katonai kincstár tiltotta a vár anyagának további elhordását, 1723-ban azonban Salzner váradi parancsnok megengedte a polgároknak, hogy a vár helyére építkezzenek, azzal a feltétellel, hogy házaikat a saját költségükön kell lebontaniuk, ha a felség oda újra várat szeretne építeni. A vár belső területe hamar benépesült, a házak pedig a vár anyagából épültek, így a vár falai hamarosan eltűntek, csak a vár árka maradt meg hosszú ideig. 1780-ban mérették ki a vár árkát és osztották ki a környékbeli földek tulajdonosainak.

Az árok helyének megállapításánál, beazonosításánál a Borovszky Samu által szerkesztett monográfiában írja Bagossy Bertalan, hogy az érintette a szatmári székeskáptalan házai mögött levő kertek a területét (a korábbi kanonoki házak, most a Dome szálloda és étterem által használt épületek kertjei, a volt nyári színház területe), a Korona szálló telkét, a jezsuiták telkét (ahol most a Kölcsey Ferenc Főgimnázium által használt püspöki konviktus áll), aztán továbbhaladt az ortodox zsinagóga mellett a Várdomb- és Batthyány utca (ma Coposu sétány) területére. Az Eötvös utcai katolikus népiskola (ma kisegítő iskola) felől a vasúti internátus felé (CFR iskola majd CFR járóbeteg ellátó), pontosabban az előtt haladt a várárok. Tény, hogy a várárkot magába foglaló telkek későbbi tulajdonosainak sok fejtörést okozott annak feltöltése. Így Bagossy megemlíti, hogy egy Várdomb utcai telektulajdonos az 1800-as évek végén 1200 szekér homokot hozatott telkére, mely még azután is lejtős maradt, a Deák téri nagypréposti ház telkének korábbi tulajdonosa pedig több, mint 400 szekér földdel sem tudta feltölteni az árok rá eső részét.

Ebben az árokban is a Szamos folyt, hiszen a folyó volt a legnagyobb erőssége a várnak. A Szamos Pirosbereknél ért a városba, a Teleki utcai (Str. Avram Iancu) kertek aljánál két ágra szakadt, így egyik ága az Árpád utcán (Str. Lucaciu) a mai medréhez kanyarodott, a másik ága pedig érintette a Kossuth-kertet, majd a Wesselényi (Str. Wolfenbüttel) utcán az irgalmas nővérek telkére folyt. Itt választotta el Szatmárt Németitől. „A két várost híd kötötte össze, melynek helyéül az irgalmas nénék templomának homlok-terét jelölhetjük meg” – írja Bagossy, majd hozzá teszi, az 1800-as évek elején még látszottak a nyomai a Szamos említett ágának és a hídnak, illetve emlékét a Kőhíd utca nevében őrizte sokáig. Onnan a Szamos a Víz utcán (később Arany János, ma Rândunelelor) haladt tovább a Dinnyés kertbe, ahol egyesült a másik ággal.

A Szamos mellett Szatmárnak volt még egy védműve. Az Árpád utca (Str. Lucaciu) helyén ástak egy mély árkot, amely a Fűlencsetóval és ezen keresztül a Kis-Szamossal közlekedett. Ekkor még a Hunyadi (Str. Corvinilor), Teleki (Str. Avram Iancu) és Attila (Calea Traian) utcák nem léteztek – amikor az 1800-as évek elején épülni kezdtek, együttesen „Újváros”-nak hívták a három utcát.

A szatmári vár kapitányai időrendi sorrendben, Szirmay szerint:

1216. Hisce, 1217 Geztub, 1230. Endre hadnagy, 1239. Zakariás.

1241-ben, a tatárjárás alkalmával a vár elpusztul, értelemszerűen nincs kapitánya.

1535. Horváth Mátyás, akit Szapolyai János karóba húzatott.

1562. Zay Ferencz, 1564. Messéry András, 1565. Neustadti Mager Erasmus, 1568. Rákóczy Sigmond és segédje Deregnyey Pál, 1570. Ramynger Jakab, 1571. 1572. 1579. Mayrhoffeni Teüffenbach Kristof, 1584. Gróf Nogarola, 1591. Réway István, 1593. Briberi Melith Pál, 1596. Keövendi Zekell Mihály, 1604. Beck Joakim, 1605. Zánthói Becsky György, 1609. Hódossi Ugron János, 1610. Nagy-Luchei Dóczy András, 1622. 1630. Rosályi Kún László, 1632. 1633. Hallerköi Haller György, 1638. Briberi Melith Péter, 1644. Csepei Zóltán Jósa, 1645. Szirmai György fő strázsamester, 1647. Csomaközy Bóldisár, 1655. Heiszter, 1659. Osgyányi Bakos Gábor, 1659. Báró Károlyi Ádám, 1661. Báró Károlyi Ádám fő- és Kökényesdy György alkapitány, 1661. Szentpétery István, 1662. Báró Wallis Oliver.

1664-től Báró Knobb Fridrik Farkas – aki nagy magyarkínzóként maradt meg az emlékezetben, így kegyetlen kínzásnemeket talált ki a kerékbetörés, karóba-húzás, bordák alá akasztott horgok mellett: „egy arasznyi vasakat a lakatosokkal csináltatott, egyik végén kinyíló és két felé váló éles acéllal, melyeket az elfogottaknak alfelébe dugatott, hogy ottan a két éles acélos kés kiterjedvén semmi mesterséggel ki nem huzatatthatott, és így ezen boldogtalanok elbocsájttatván sokáig sínylődtek míg ezen csúf és hosszas halálnak nemével ki nem végeztettek.” Knobb hadvezér az ilyen kegyetlenkedései miatt Leopold császár és király parancsából a magyarországi kommandót elvesztette, írja még Szirmay a Wagner Leopold históriájára hivatkozva.

1665-től gróf Rottal lett a várkapitány, majd 1666-tól Kökényesdy György az al-kapitány, 1667-től gróf Csáky István, 1668. 1672. Gróf Strassoldo Károlyi császári tanácsos, ezredes, és mellette 1672-től Dünewald Henrik, 1673. Gróf Stharemberg, 1677. Herberstein, Szodoray Mihály alkapitánya, 1680. 1681. Gróf Serényi János Károly császári és királyi kamarás, mezei hadvezér, a szatmári és a hozzá tartozó erősségek fő hadi parancsolója, 1682. Scherfenberg Fridrik ezredes, 1684. Gróf Porto Julius, 1686. 1687. Báró Wallis György főezredes, 1692. Schweerts Reiszi báró, 1695. Lopert ezredes és Bornholcz János András alezredes, 1696. Gugwel Pongrácz György, 1698. Leffelholcz, és 1705-től az utolsó várkapitány Galambos Ferencz volt.

Az idők során többen megpróbálkoztak a szatmári vár helyének beazonosításával, rajzának térképre helyezésével, a pontos elhelyezkedés megállapításához azonban legalább talajröntgen vizsgálatokra lenne szükség. Végezetül azonban pár ilyen rajzot megmutatok.

és még egy:

(2)

Hivatkozások:

1. Szirmay Antal, Szathmár vármegye fekvése, történetei és polgári esmérete, 1809, Budán nyomtattatott a Kir. Magyar Universitás betűivel.

2. Szőcs Péter, Szatmár kora újkori erődje című dolgozata a Castrum Bene Egyesület, Salgótarján–Salgóbányán, 2005. május 27–29. között megtartott 11. vándorgyűlésén elhangzott előadás átdolgozott változata.

3. Dénes József, Szatmár vára – http://www.oroksegvedelem.hu/denes_jozsef_szatmar_vara/

Eredetileg megjelent: A nyolcvanadik év. Szerk.: Horányi László. Bp., 2012. 18-20.

4. Bánlaky József, A magyar nemzet hadtörténelme, Grill Károly Könyvkiadó Vállalat, 1942.

5. Anonymus, Gesta Hungarorum

6. Bagossy Bertalan, Szatmár-Németi története. Borovszky Samu, Magyarország Vármegyéi és Városai. Országos Monográfia Társaság, Budapest. 1908.