A hősök temetőjének történetei

október 29, 2020

Sok más városhoz hasonlóan Szatmárnémetiben is létezik „hősök temetője” – a Zsadányi (Cloşca) út végében, a vasút előtt, bal felől. A mienk azonban egészen különleges, hiszen Szatmárnémetiben működött az ország egyik vagy ha nem a legelismertebb katonai kórháza, így messze földről is – többnyire a galíciai frontról – hozták ide az első világháború során a katonákat. A Szatmárnémetiben elhunyt katonákat temették a Zsadányi út (Cloșca sugárút) végében található területre, ez lett a hősök temetője. De oda temették az 1944. szeptember 16-i és későbbi bombázások szatmárnémeti halottjait is.

A történet azonban sokkal érdekesebb a száraz tényeknél, sőt, több történet is fellelhető a szatmárnémeti hősök temetőjével kapcsolatban. Mindenek előtt azonban kijelenthető, a hősök temetőjéről sajnos a jelen megfeledkezett, pedig a város polgárai egykor igen szívükön viselték a sorsát. Elevenítsük fel ezért a történeteket együtt, így november elejéhez közelítve.

A barakk-kórház

Az első világháború alatt (1914-1918) Szatmárnémetiben hozták a galíciai fronton megsebesült katonákat. Olyan nagy számban érkeztek a sebesültek, hogy a szatmárnémeti kórházak nem voltak képesek azokat befogadni. Előbb a vasúti internátusban (nemrég CFR líceum épülete, ma CFR járóbeteg ellátó), a püspöki konviktusban (ma a Kölcsey Ferenc Főgimnázium épülete) alakítottak ki katonai tartalék kórházat, majd a Gőzfűrész utcai vasútállomáshoz közel egy barakk-kórházat hoztak létre. Nem kőkorház volt ez, hanem 200 hold területen úgynevezett barakkokat, 36, később 38 kis épületet állítottak fel, ahol a katonákat elhelyezték. Már 1913-ban említi az újság a katonai barakkot, abban a felütésben, hogy a közelében levő kutak vizét vizsgálni kell, a kolerajárvány elhárítása érdekében – bizony, ez aztán később is fel-felmerült (Szatmárvármegye, 1913. augusztus 17.). A létesítmény műtővel is rendelkezett, Lükő Béla és Schlagetter Nándor szatmári orvosok is működtek ott, 1918. február 18-án ki is tüntették őket – Lükő Béla a koronás arany érdemkeresztet kapta a vitézségi érem szalagján, Schlagetter Nándor pedig az arany érdemkeresztet a vitézségi érem szalagján, és a kardot.

No de, a szatmárnémeti barakk-kórházat 1915. január 25-én nyitották meg. Ugyanazon év április 17-ig 17 724 beteget ápoltak ott, amelyből 196 halt meg. A halál többnyire fertőző betegségek miatt következett be (131), a többit a sebesülés súlyossága okozta (65). Mindemellett a barakk jól kezelte a fertőzéseket, hiszen az 1 522, fertőzéssel érkezett betegből haltak meg mindössze 131-en. Összesen 16 404 katona érkezett a barakkba sebesüléssel, akik közül 1 020-at meg is műtöttek – a 65 halálesetet a sérüléssel érkezettek között is kicsinek állapította meg a kor közvéleménye. (Szamos 1915. április 21.)

A Szamos 1915. február 19-i számában arról ír, a barakk-kórház révén új városrész jött létre: „Új városrész épült Szatmáron csodálatos, boszorkányos gyorsasággal a humanizmus szolgálatára. A szatmár-gőzfürészi állomás közelében harminchat fehér épületből áll az új városrész: a barakk-kórház, hatalmas, mintegy 200 holdnyi területen, ahol pár hónappal ezelőtt még pusztaság, legelő volt.”

Az újságok több alkalommal megfigyelő barakk-kórházként (vagy a szatmári megfigyelő állomás barakk-kórházaként) ír a létesítményről, amelynek megismerhetjük működését is az újságokból. A Szamos 1915. április 4-én így írja le:
„Túl a hídon, a gőzfürészi állomás közelében magas deszkapalánkokkal bekerítve, a bejáratoknál szuronyos bakákkal szegélyezve, mintha csakugyan a földből termett volna elő, harmincnyolc pedánsan egyforma, rendes fehér épület áll, mint gyakorlatozó katonák a glédában: a szatmári megfigyelő állomás barakk-kórháza.

A barakk felállításának céljával körülbelül tisztában van már a közönség: védőbástyául készült ez az épület-tömeg. Védőbástya a harctér és az ország belseje között a járványos betegségek ellen. (…)

Hatalmas nagy apparátussal dolgozik ez a barakk. Katonai fegyelem, rend, pontosság, tisztaság, pedantéria és lelkiismeretes önfeláldozás jellemzik ennek az apparátusnak a munkáját. (…) Amint a sebesült leszáll a vonatról, eddig kocsin, most már direkt erre a célra berendezett betegszállító automobilon szállítják be a barakkba.

Itt egy hatalmas terembe kerül, a váróterembe, ahol levetkőzik. Kap egy pléhszámot, egyelőre ez marad minden öltözéke. Ez a pléhszám jelzi azt a zsákot, amelyek a fertőtlenítés céljából zsákba csomagolt ruhája kap. Ugyanez az ágyának a száma.

Innen a borbély keze alá kerül a beteg. Megborotválva, megkopasztva kerül így a fürdőbe. Ez a fürdő egyik nevezetessége a barakknak, amelyről eddig minden szakember, aki a barakkot meglátogatta, a legnagyobb dicsérettel emlékezett meg azzal, hogy a szatmárihoz hasonló tusrendszerű fürdő egy hasonló intézménynél sincs berendezve.

Itt harminc ápoló valósággal lecsutakolja a harctéri tisztaság-hiányban hónapokon át szenvedett beteget, akinek a normális életbe való visszatérést, élvezetet jelent a meleg tusfürdő.

A fürdő után a száradó helyiségbe kerül a felfrissült harcos, ahol legelőször tiszta fehérneműt kap. Kap azonfelül köpönyeget is, amelyet a barakk vezetősége – a forsriftos és kevésbé meleg köpeny helyett – vastag pokrócokból varratott. Kap lábbelit is: szalmából font és már a harctér hidege ellen is sikeresen bevált szalmacsizmát vagy pedig a barakk saját, igen praktikus találmányát: fatalpú csizmát. Pompás, vastag fatalp, amelyre bádogszegéllyel meleg posztószár van ráerősítve. Ez sem előírásos ugyan, de fölöttébb célszerű: meleg, vízhatlan anyagánál fogva könnyen fertőtleníthető és olcsó. Egy pár 70 fillérbe kerül és akár bálba lehet vele menni.

Mikor aztán a beteg így kiöltözött, orvos elé terül. Az orvosok alaposan kikérdezik, megvizsgálják és osztályozzák őket aszerint, amint: súlyos vagy könnyű sebesültek, gyanúsak vagy fertőzöttek. Az orvosi lelet alapján aztán elosztják őket: ki melyik barakkba kerül.

Azok a helyiségek, amelyeken eddig ment keresztül a beteg, mind egy épületben vannak. Amíg az orvosi vizsgálaton túl nem estek, még nem voltak szabad levegőn.

Innen mennek aztán szét a betegek. Aki könnyebb beteg, a saját lábán. Aki nehezebb, az már a felvételnél hordágyra kerül.

A fertőző-gyanúsokat természetesen azonnal a teljesen elkülönített járványbarakkokba viszik.

A beteg így rendes helyére terül. A ruhája, fehérneműje addig a fertőtlenítőbe kerül, ahol 110 fokos gőz mentesíti minden piszoktól, bacilustól és eleven tartalmától.

Külön cikk-téma lenne magának a fertőtlenítő eljárásnak, a mosásnak leírása. A legmodernebb, hatalmas gépezetek dolgoznak itt, amelyeket két lokomobil hajt. Az egyik gőzgépből 48—50, a másikból 20 lóerőt tud kivenni a gépész.

Mire a ruha ugyanabban a zsákban és a kimosott fehérnemű visszakerül tulajdonosához, már mentes minden veszedelemtől és piszoktól.”

A szatmári barakk-kórházba a galíciai frontról beteg orosz foglyokat is hoztak a magyar és német katonák mellett, így az orosz külügyminiszter unokaöccse is nálunk lábadozott, ír róla a Szamos 1915. július 15-i számában:
„Szaszanow, orosz külügyminiszter unokaöccse a szatmári barakk-kórházban.
– A „Szamos“ eredeti tudósítása. –
Szatmár, július 14.

A szatmári megfigyelő állomás barakk-kórházának tiszti pavilonjában, magyar és osztrák sebesült tisztek között egy átlőtt fejű orosz tiszt fekszik. Barnaarcú, fekete bajuszú, 35—40 év körüli, intelligens kinézésű orosz kapitány: Szaszanow Konstantin, unokaöccse Szaszanow orosz külügyminiszternek.

Az érdekes vendég a galíciai harctérről került a szatmári barakk-kórházba öt napi megfigyelés és további gyógykezelés céljából dr. Szőllős Henrik vezető főorvos kezelése alá.

Szaszanow Konstantin, aki aktív katonatiszt, június 21-én került fogságba a Tysmienica és Halicz között folyó harcokban Zabokruky községnél.

A mieink erős rohamot intéztek az orosz állások ellen. Szaszanownak, aki zászlóaljparancsnok volt, a roham alkalmával egy golyó fúródott a baloldali arc-csontjába és a halántéka fölött jött ki. Állapota fölöttébb súlyosnak látszott, de orvosaink gondos kezelése teljesen talpra állította az orosz külügyminiszter unokaöccsét.”

Fotó: Maria Dickhaeuser (Tutti), vöröskeresztes nővér háborús naplójából/Szatmárnémeti anno

A Szamos több ízben írt arról, hogy a szatmári barakk-kórházat az ország mintakórházának tartották, és a barakk alapítóit, vezetőit és orvosait több ízben ki is tüntették. A közvélemény ugyanakkor sokszor hangot adott a járványok miatti félelmének (jogosan), de a tisztifőorvos is figyelmeztette a szatmári polgárokat, ne érintkezzenek a lábadozó katonákkal, a barakk-kórházban dolgozó ápolókkal, orvosokkal:

„HIRDETMÉNY

A városi tiszti főorvos bejelentése szerint a vásártéri orosz fogolytáborban és asztalosárugyárban elhelyezett foglyok között 6 koleragyanús eset konstatáltatott, városunkban a hastífusz, kiütéses tífusz és vérhas járványos betegség az utóbbi időben a polgárok között is naponta mind sűrűbben előfordul és terjed, melynek főleg az az oka, hogy a közönség nem tartja be a feltétlenül szükséges óvintézkedéseket, érintkezik a megfigyelő kórházakban és barakkban elhelyezett városban sétálgató sebesült katonákkal, barakk-kórházi orvosokkal, ápolókkal, továbbá a katonák részére fenntartott vöröskeresztes hegyi vasúton velük együtt ül stb.

Ily körülmények között a ragályos betegségek tovább terjedését a hatóság meg nem akadályozhatja, ugyanazért felhívom a város közönségét, hogy a sebesült katonákkal, kórházi ápolókkal sem utcán, sem vendéglőben, sem vasúton, sem egyéb nyilvános helyen ne érintkezzék, az étkezésnél a kézmosásra, italozásnál a tisztaságra különös figyelmet fordítson, mértékletesen éljen, éretlen gyümölcs élvezetétől gyermekeiket tartsák vissza, éhgyomorra gyümölcsöt, savanyított ugorkát ne egyenek, salátát forrázva ecetben savanyítva, tejet, vizet felforralva igyanak, mert ezáltal minden egyes ember nemcsak önmagát védi meg a ragályos betegségtől, hanem más embertársait is. Különösen óvjuk élelmiszereinket a legyektől, s pusztítsuk őket, mert a ragályok legförtelmesebb terjesztői.” (Szamos, 1915. július 12. 188. szám)

Ettől eltekintve a szatmárnémeti polgárok büszkék voltak a barakk-kórházra és szeretettel voltak az ott lábadozó hős katonák iránt. A barakk-kórházban fekvő betegeket karácsonyra (1917-ben 5-6 ezer beteget egyszerre), húsvétra megajándékozták, 1915 áprilisában a kórház udvarát rózsafákkal ültették be.

A barakk temető, a mai hősök temetője

Ahogy fentebb említettem, a szatmárnémeti hősök temetőjébe temették a barakk-kórházban elhunytakat – magyar, román, német, zsidó, orosz és más nemzetiségű katonákat – majd pedig az 1944. szeptemberi szovjet bombázások polgári áldozatait is, a szovjet fogságból hazatértek egy részét. Magyar vitézek, német katonák, orosz foglyok parcellájával rendelkezett a kezdetektől – vagyis 1915-től, amikor a barakk-kórház is megnyílt.

De ahogy írtam, temettek ide más nemzetiségű katonákat is, így bosnyákokat, s az egyik ilyen esetről írt egy szerintem nagyszerű és megindító történetet a Szamos, 1915. október 30-i számában. Ismerjük meg ezt most együtt:

„Furcsanevű Lukács

– bocsássa meg nekem a megdicsőült emléke, hogy mire beértem a barakk szomorú temetőjének örökös dekkungjai közül az elevenek közé, elfelejtettem a bosnyák hangzású, előttem szokatlan nevet.

Furcsanevű Lukács ott fekszik a hősöknek immár örökkön rasztoló rajvonalában, ahol már nincs háború, nincs fegyver, raszt van, halálos csönd, örökös béke.

Furcsanevű Lukácsnak ott sorakozik a kis fejfája, amelyen kis szürke tábla mindenkinek illendően bemutatja a dekkung lakóját.

Ott jártam a hősök temetőjében szégyenlős, nyomorult civil hősiességben, megdicsőült halottak között.

Orosz foglyok kis gödröket ástak. Egy csoport a halál számára dolgozott: sírokat ásott. A másik az életnek vájta a földet: fenyőket ültetett.

És amint a szemem végighaladt a szent glédán, valami különös, groteszk alakot láttam egy sírhant előtt.

Széles vállú törpe volt az alak, a fején színes sálkendő, az egész olyan kísértetiesen, mozdulatlanul állott, hideg cseppjeivel verte, paskolta az őszi eső.

Valami törpe manónak, halálból feljáró kísértetnek látszott az alak, amíg közelebb nem mentem hozzá.

Fejfa volt. Ennek a szegény Furcsanevű Lukácsnak az egyszerű fejfája, akit elszólított Boszniából, kis család köréből a haza hívó szava, és ő fegyvert fogott, csukaszürkét öltött és ment a nagy mezőre, ahol az élet hervad, a halál terem.

Furcsanevü Lukácsot itt temették el a szatmári barakk fekete földjében és elment a szomorú fekete írás Lukács családjához: apátok hősi halált halt.

Felszedelőzködött az asszony, végigsírta útját Bosnyákországtól a szatmári állomásig. Eljött, hogy megölelje, megcsókolja gyermekei apjának szomorú fejfáját, hogy könnyeivel megáztassa a sírját, hogy egy meleg imát sírjon a porló hantja fölött, hogy görcsös asszonyi zokogással elbúcsúzzék örökre elszakadt hitvesi párjától. Hátha egy könnycsepp leszivárog a fekete földbe, hátha egy zokogó szó leszáll a fekete deszkák közé, és aki ott van, megérzi, meghallja, talán boldogabb, nyugodtabb lesz az álma.

Aztán körülnézett a szomorú asszony a hősök temetőjén.

Emitt már kőoszlopot emeltek egy elesett emlékének, amott hervadt virágok beszélnek szerető szívek kegyeletéről, másutt olcsó papírkoszorú öleli a fejfát, csak az ő urának nem hozhatott semmit.

Végignézett magán: szegényes barchett ruha, a felsőkabátot egy vékony nyakbavaló, meg egy szövött mintás sálkendő pótolja. Eladna valamit, ha volna, egy marék virágért.

Körülnéz: halottak hatalmas udvarán csak durva orosz daróc, munkába fogott rusnyák parasztok röhögve vájják a földet.

Azután leveszi a sálját, le a nyakbavalót, mintha kényes ara szűzi fátylát lebbentené s a két melegen tartót gondosan, szerető kézzel ráhajtja az ura fejfájára. Ráhajtja, katucsra köti, úgy néz ki a fejfa, mintha otthon a kicsi lányuknak bekötik a fejét.

Az asszony ráhajlik, forró zokogással öleli, csókolja, meg-megsimogatja, síró szóval becézi, rendezi...

Fázósan, a hidegtől dideregve, a fájdalomtól reszketve ül fel a vonatra és amikor a kegyetlen, vágtató vasút elfut a temető mellett, hogy hazavigye, hogy soha többet vissza ne hozza, a sálkeszkenő rojtját bólingatja a szél, mintha Lukács integetne, mintha búcsúzkodna tőle, mintha csókot küldene véle haza kis házába, ahol apró gyermek édesapját várja...

Furcsanevű Lukács sírján a keresztfa ezért olyan díszes.

Furcsanevű Lukács sírján szél fújja a kendőt, eső veri, nap megszíjja, téli fagy keményre dermeszti.

Lassanként elmállik Lukácsné kendője, beléhull a sárba. Kóbor esőcseppek behordják a porát szomorú sírhantba.

Drága kicsi rongyok, asszony könnye rajtuk, tépett rojtjai közt gyermek ujja nyoma. Furcsanevű Lukács porhüvelye érzi, jobb, higgyétek, jobb, a sírban is jobb ezzel a kis ronggyal néki…”

A Szamos 1915. október 31-i számából:

„Áldás és béke e szerény hantokon.
Kit könnyel nem áztat sem gyermek,
Sem rokon
Vándormadár, dalolj te fölötte,
Békét, dicsőséget most és mindörökre.”

A hősök temetőjében éveken keresztül fényesen ünnepelték a halottak napját. A város önköltségén világította ki a temetőt több ezer – előfordult, hogy tizenötezer – gyertyával, tábori (katonai) szentmisét mutattak be, megemlékező műsorokat tartottak, melyeken beszédek is elhangzottak, a város kulturális egyesületei pedig egymással versengtek a hősi halottak iránti kegyelet kinyilvánításában, a barakk-kórház temetőjének szépítésében. (Szamos, 1915. november 5.)

Így már 1915. november 2-án, amikor tábori misét tartottak a temetőben, majd dr. Damokos Andor helyettes miniszteri biztos is beszédet mondott, a hősök sírját, a város saját költségén világította ki. Minden sírra 10—15 gyertyát szánt a város, így a barakk temetőjében mintegy 950 gyertya égett. A Szamos gyűjtéséből virágokat helyeztek a sírokra.

Érdemes beleolvasni a korabeli újságokba, szemlézni Damokos Andor beszédét. A Szamos 1915. november 3-i számából:
„Halottak napja a hősök temetőjében.
– A „Szamos“ eredeti tudósítása. –
(részlet)
Szatmár, nov. 2.

Bánatos, lehangolt őszi délután az eget nehéz fellegek teszik borongóssá, a kocsik, vonatok ezerszámra ontják a kegyeletes szívű embereket – városunk legelőkelőbbjeit köztük – és a tegnap még kopár, esőtől nedves hantokon, hősök porladó tetemei fölött megjelenik az élet: ünneplők, emlékezők, könnyes szemű rokonok keresték fel a virágokkal borított hantokat, emléküket kegyeletes szavak keltik életre és felgyúlnak a lángok, a holtak virágos temetője fölött megjelenik a világosság, az élők kegyeletének fénye.

Ezernyi ezer lobogó gyertya lángjától rezeg a hűvös őszi est levegője, a lángok egybeolvadnak és bennük ott leng 800 hősi halott emléke. (...)

Komoly és méltóságtejes, meghatolt csöndjével impozáns, feledhetetlenül szép volt a kegyeletnek az az ünnepsége, amelyet november első napján a szatmári megfigyelő állomás vezetősége rendezett a hősök temetőjében.

Az a 2000 főre tehető közönség, amely a rossz idő dacára felkereste a mi hőseink virággal bontott, fénnyel elárasztott sírját, hogy kifejezést adjon halóit hőseink iránti meleg kegyeletének, egy meghatóan szép, előkelőén méltóságteljes gyászünnepély emlékével lett gazdagabb. (…)

Az ünnepséget a gyászlobogók alatt kivonult dalárda vezette be a Hymnusz éneklésével, amelynek elhangzása után dr. Damokos Andor h. miniszteri biztos a következő lelkes, megható beszédben áldozott a hősök emlékének: „Fakeresztek állanak hosszú, egyenes vonalakban, – s alattuk a végtelen csaták eget és földet rázó viharai után az örök nyugalom honába tért hősök.

Egymás mellett pihennek mind. Talán nem is ismerték egymást. Idegen volt egymástól nyelvük, hazájuk. Bölcsőik mellett más és más vidékeknek altató dala zsongott, – gyermekkori meséik más és más világba irányították fogékony lelkeiket. Különbözők voltak egymástól vágyaik, törekvéseik, eszményeik, életük. Most, a halálban, elválhatatlanul egyesültek. Közös hazájuk lett a föld, mely eltakarja őket – végső megnyugvásuk az az otthon, melynek kapuján nem egy eltöltött életnek pihenést váró elaggottságával, hanem ifjúságuk, erejük, életük teljességében léptek be valamennyien.

És azok, akiknek mélységes büszke fájdalommal kellene körülállani azt a sírt, melyben szerettük nyugszik, – vajon hol vannak ők? – Vajon hány családi tűzhely mellett virraszt a félő reménység, hogy talán ma, talán holnap betoppan valaki, akit mindnyájan annyira várnak – s akinek porló hamvai már ebben az új otthonban nyugosznak. Hány remegő, aggódó, s mégis bizakodó sóhajtás keresi a harcmezőn azt, akit már csak akkor találhat fel, midőn őrökre elvesztett...

Világtörténelmi harcok forgatagába dobta bele őket a sors. S akik tudták annak idején a kultúra, a békés fejlődés korszakának nagy feladatait felismerni, akik meg tudták érteni a család, nemzet, államfenntartás törvényeit s teremtő munkáikkal szolgálni a nagy eszméket: – azok tudtak akkor, amikor a rombolás és elvetemültség ördögei ülték orgiáikat, legendás hősökké válni s Isten nevében, Hazáért és Királyért a megtorlás legrettentőbb fegyvereivel is büntetni. Kik eddig idegenek voltak, testvérekké forrottak össze mind a legmagasztosabb érzésben, a hazaszeretetben.
(...)
Évszázadokon át, míg csak emberek élnek, – el nem múlhatik emlékük! Késő unokáknak is kell, hogy feldobogjon a szívük, ha hősi tetteik örök dicsőségét tanulják. A férfias erő, a lelki nagyság tündöklő mintaképei ők, kik leírhatatlan szenvedésekkel, országok megdőltét előidéző borzalmakkal szemben sem feledték azt, hogy a Haza volt az, aki hívta őket. (...)

Távoli országok idegen lakói, – pihenjetek csendesen abban a földben, melyet a ti véretek hullásával is megszenteltetek. Kegyeletünk, emlékezetünk testvéri szeretettel fog körül venni akkor is, ha sírjaitokhoz majd késő nemzedékek is elzarándokolnak.”

A város tanácsa, 1916 májusában ígéretet tett arra, hogy a háború alatt a sírok kivilágításáról, a háború után pedig a síroknak az ott nyugvó hősök emlékéhez méltó fenntartásáról és díszítéséről mindenkor gondoskodni fog (Szamos 1916. május 3.) Ugyanakkor megtárgyalták, hogy a hősök temetőjébe temetik a barakk-kórházban elhunyt összes katonát. Tehát exhumálják a felekezeti temetőkben elhunytakat is, és ott újra eltemetik.

1916 halottak napján is 5-6 ezren mentek a hősök temetőjébe, amelyet a városi tanács már 15000 darab gyertyával világított ki (egy évvel korábban ugye mintegy 950 gyertyát vásárolt a városi tanács). Az újságok megjegyzik, folyamatosan érkeztek vonatokkal és más módon, messze földről is a hősi halottak rokonai, hogy legalább egyszer imádkozhassanak szerettük sírja mellett. A hatóságok külön irodát működtettek, amely egyeztette az adatokat, ismertette a hősi halottról tudhatókat és segített a sír megtalálásában.

A történetmesélésben még érdemes megjegyezni, hogy 1916-ban a város örök időkre magára vállalta a temető gondozását, a katonai sírok halottak napján történő kivilágítását: „Ismeretes dolog, hogy a városi tanács a háborúban elesett hősök emléke iránti kegyeletből ingyen területet engedett át tulajdonjoggal a katonai kincstár sírkert bizottsága részére a városunkban elhalt hősök temetője céljaira s örök időkre magára vállalta e temető gondozását, a katonai síroknak halottak napján való kivilágítását és azt, hogy a békés viszonyok beálltával ott egy nagyobb szabású, a hősök emlékének minden tekintetben megfelelő monumentális emlékoszlopát emel.” (Szamos 1916. október 22.)

A szobor, ami nem készült el
Az emlékoszlop idővel ugye elkészült, de a híres szatmári festő és szobrász, Papp Aurél főhadnagy egy szobor elkészítését is tervbe vette: 1917. június 16-án, Egerből kérte, hogy a szatmári 12. honvédgyalogezred hősi halált halt tisztjeinek emlékét megörökítendő küldjenek neki 2-3 képet róluk.

1918. január 17-én írta meg a Szatmári Hírlap:
„Honvédszobor Szatmáron
Papp Aurél festőművész, honvédfőhadnagy katonai felettes hatóságának megbízásából a katonai özvegyek és árvák alapja javára egy szobor-tervezetet készített, hogy az mint a városi közönség áldozatkészségének szimbóluma és ébresztője Szatmár főterén állíttassák fel. A legutóbbi közgyűlés hozzájárult a terv megvalósításához. Ilyen áldozatkészség szobor már hazánk több városában létesült, de mert a fő cél mindig csak az áldozatkészség s az anyagi eredmény lehető fokozása volt, a művészeti szempont többnyire háttérbe szorult. Papp Aurél tervezete e tekintetben előnyösen tér el az eddigi ilyfajta alkotásoktól: az ő honvédemléke igazán művészi értékű szobrot tervez, az idő vasfoga ellen is védve lesz, mert a honvéd ércből készül, de egyúttal számol a bevétel lehető fokozásával is, amennyiben 80 cm2 szegekkel beborítható felületet biztosít: ez pedig – a felmerülő költségek levonásával – 320000 koronát jelent a fent említett jótékony cél javára. Az emlékmű tervezet művészeti ismertetésére alkalomadtán még visszatérünk. De már most kifejezést adunk azon való örömünknek, hogy művészeti alkotásokban annyira szegény városunk ilyen kiváló műemlékhez jut – a városi pénztár megterhelése nélkül.”

Hogy mi lett a honvédszoborral? Papp Aurél elkészítette annak tervét és 1918. március 18-án bemutatta a városi tanácsnak – ír róla a Szatmári Újság 1918. március 19-i számában:

Az „Áldozatkészség szobra“

A Szatmáron közadakozásból felállítandó Áldozatkészség-honvédszobor ügyében tegnap délután a városi tanács által összehívott szak- bizottság előtt Papp Aurél főhadnagy szobrászművész bemutatta a szobor elkészült tervét. A szakbizottság, melynek ülésén dr. Vajay Károly polgármester is megjelent és amelyen Pirkler Ernő városi tanácsos ismertette a költségvetési előirányzatot, elragadtatással gyönyörködött a művészileg elkészített szobortervben és örömmel állapította meg, hogy a terv minden tekintetben megüti azt a magas mértéket, mely a kivitelre méltó. A szobor főalakjára vonatkozólag a művész három mintát mutatóst be; mely különbözően szimbolizálja a megörökítésre váró gondolatot. Az egyik egy komor hatalmas honvéd alakjában az erőt, a második a békét és a szeretetet szimbolizálja és pedig akként, hogy Krisztus alakját látjuk, amint az elcsigázott honvéd kezéből a fegyvert elveszi. A harmadik egy sebesült honvéd alakja, melyet egy bajtársa átölelve és védőleg ölel át és kezében kézigránátot tart, hogy a bűnt megtorolja. Ez a segítség. E három főalakon kívül gyönyörű a detrovátive szerkesztett kereszt, melyet a művész fából tervezett és amelynek felületét fogják majd a lelkes és jótékony kezek plakett szögekkel borítani. A szakbizottság az erő és a segítség című főalak terveket találta a kivitelre a legalkalkalmasabbaknak és teljesen a művészre kívánja bízni, hogy a keltő közül melyiket készíti el. A szakbizottság ezen javaslatait a nemsokára összehívandó szobor nagybizottság elé terjeszti és pedig azzal, hogy a szobrot a Deák téren, a régi Kölcsey-szobor helyére javasolja felállítani.”

A szobor ugye az impériumváltással soha nem készült el.

A temetővel kapcsolatban még megjegyzem, 1917-ben, a hadügyminiszter elrendelte, hogy a sírhalmokon levő német nyelvű táblákat cseréljék magyarra, hogy a többségében magyar halottakat tartalmazó temető látogatói könnyebben megtalálhassák szerettük sírját. rendelték el, hogy a német nyelvű táblák helyett magyar táblákat helyeznek el a hősök sírján: „Ha a közönség felkeresi a csendes, hűs temetőt, szomorúan volt kénytelen tapasztalni, hogy a katonák sírját jelző kis táblák mind németül vannak írva, a magyar fiuké – akik pedig sajnos itt is, mint mindenütt – túlsúlyban vannak – éppúgy mint a többi nemzetiségek. A Debrecenből, Szegedről, Nagyváradról és az ország többi színmagyar városaiból a fiuk sírját meglátogató kegyele tes szülők kénytelenek németül kiböngészni, hogy: „Hier ruet Inf. Nagy Johann, gestorben für den Vaterland am . . .“ Ezen a kegyeletsértő és a magyar szíveket joggal bántó dolgon akar most segíteni a hadügyminiszter egy legújabban kiadott rendelete, amely elrendeli, hogy az eddigi táblák eltávolítandók és helyükbe csak olyan egyforma négyszögletes táblák állítandók, csakhogy az új táblákon a tábla nagyobb felében első helyen feltűnő betűkkel magyarul lesz feltüntetve a halott hős neve, míg alatta apróbb betűkkel a német fordítása, egyebekben marad minden úgy, mint ahogy eddig volt” – írta a Szamos, 1917. október 24-i számában.

A hősök temetőjének sorsát sokáig a szívén viselte a szatmári közösség: gyűjtéseket rendeztek a sírok gondozására, vagy saját költségből végezték a sírok rendben tartását. Ahogyan a szatmári Jótékonysági Nőegylet, amelynek 1930-as elszámolásából (a kiadások fejezet 18-ik pontjából) kitűnik, hogy 400 lejt fordított a hősök temetője sírjaira. Ők bizonyos számú sír rendben tartását vállalták magukra.

1943. május 31-én még megtartották a Hősök napját is, a polgármester rendezésében. Délelőtt 9 órától szentmisét tartottak a székesegyházban, megemlékeztek a hazáért elesett hősökről, majd megszabott rendben kivonultak a hősök temetőjébe, ahol beszéd hangzott el, majd megkoszorúzták a hősök sírjait. A hősök sírjának rendbehozatalát ezúttal is egyesületek és iskolák vállalták. A Katolikus Karitász például 49 sírt gondozott.

No és a végén feltehetjük a kérdést, milyen szerepet tölt be ma a hősök temetője Szatmárnémeti életében. Sokan nem is tudnak létezéséről, mások tudnak, de soha nem látogattak el oda, ahol a sírok fejfáinak egy részét már belepte a moha, az írások rajtuk meg-megkoptak.

***

És egy bónusz történet a szatmári fogolytáborról. Arról jómagam sem tudtam, hogy volt itt fogolytábor, pedig lám:

"Szerb halottak
Mint a múlt héten megírtuk, a szatmári fogolytáborba néhány ezer szerb foglyot: hadifoglyot és polgári internáltat hoztak. Rongyosak, kiéhezettek, elhanyagoltak a szerencsétlen emberek, akik a szatmári fogolytáborban találtak hosszú, kínszenvedéssel teli útjuk alatt pihenőt, táplálékot, meleget. Soknak azonban a rongyos és hiányos öltözékben való vándorlás, a Szerbiában dúló éhínség annyira megtámadta az egészségét, hogy minden talpra-állási kísérlet hiábavaló volt. Így aztán a nyomorult emberek közül nem egy, aki halálos betegségek csiráját hozta magával, itt pusztult el, ahol már késő részére a gondozás. Az első halottakról ma ad hírt a megfigyelő állomás halotti kimutatása. Bozinovics Dimiri negotini születésű, 50 éves gyalogos katona a „Timocska Divizió“-ból tüdőgyulladásban halt el. Paulovics Ángyelka földmíves, polgári fogoly végkimerülésben, Áisza Ilija kragujeváci földmíves, 60 éves, szintén végkimerülésben, Kosztics Jelenko obrenováci földmíves, trénkocsis és Jankovics Mitte földmíves tüdőgyuladásban, Marian Wasilievoits gyalogos katona éhtifuszban, Maka Dobroszárljevits gyalogos katona szivburok lob miatt. Jovanovics Zsivkó 8. szerb gyalogezredbei 45 éves katona szintén éhtifuszban halt el. A szerencsétlen szerbeket a barakk-temetőben temettük el." (Szamos, 1915. december 8.)