Séta a XIX. századi városban
Ma számos cikk írója vállalkozik arra, hogy visszakalauzolja az olvasót a múltba. Az ok egyszerű és változatlan: a megismerés és az erőgyűjtés vágya. Minden kor embere jó értelemben vett nosztalgiával tekint a múlt felé és a szépirodalom is tanúja, hogy sokszor értéktelítettnek érezzük a múltat, az értékvesztettnek ítélt jelennel szemben. Ez a megállapításunk persze több esetben hibás. Németh G. Béla Széchenyi-díjas irodalomtörténész, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja 1969-ben meg is alkotta az érték- és időszembesítés fogalmát, amit Berzsenyi Dániel, de a Szatmárhoz igen csak kötődő Kölcsey Ferenc – Szatmár vármegyei jegyző volt, 1829-től Szatmár vármegye tiszteletbeli aljegyzője, 1823-tól megyei főjegyző, országgyűlési képviselő – költészetében is fel lehet ismerni. Hol van a hon, hol van a bérc és a vár fölötte, és hol a nép… kérdi Kölcsey 1830-ban, a Zrínyi dala című versében.
Nos, a múlt keresése, kutatása nem modern vagy posztmodern vívmány és az újságírásban is jelen volt, talán mindig. Számunkra pedig igen érdekes lehet, hogyan kutatta Szatmárnémeti múltját, hogyan mutatta be a régi, 1800-as évekbeli várost egy szatmárnémeti polgár 1917-ben.
Na de induljunk el egy 1800-as évekbeli sétára Szatmárnémetiben – persze mindig egyeztetve a helyszíneket a jelen helyszíneivel. Meglepő módon kezdjük az állomástól, amellyel kapcsolatban Erdélyi István megjegyzi, 1887-ben még egy emeletes, sárgára meszelt vasútállomási épület fogadta az utazókat. Onnan keskeny út vezetett a jelenlegi Kossuth-kert felé. A „Népkert” rendszer nélküli gyalogutakkal rendelkezett, pár „rozzant viskóval”, mellette pedig „posványos békatenyésztő”, a régi téglavetőgödrök ugyanis megteltek vízzel. Ennek nyugati oldalán, a Lövölde-kert már mulató-hellyel is rendelkezett. Ez egy emeletes épület volt táncteremmel, a gőz- és kádfürdőhöz közel. A Lövölde-kert neve onnan származik, hogy abban az időben Szatmárban divatját élte a lövészet, a korabeli feljegyzések szerint még messzebb tájakról is eljöttek Szatmárra a sport kedvelői egy-egy mérkőzésre, bálra. A Lövölde-kert mellett a „Bécsi kert” nevű mulató állt, ez volt a köznép kedvelt mulatója.
A katolikus kaszinó kulturális közösségről pedig megjegyzem, a törvényszék megépülte után a a szervezet feloszlatásáig a Széchenyi utcában, a Cecil ház mellett állt épülete. De térjünk vissza az 1800-as évekhez és folytassuk sétánkat.
Az említett katolikus kaszinó háza, udvara és vendéglője tehát Erdélyi szerint a mai törvényszék helyén állt, sőt, a ház korábban Rákóczi Ferenc fejedelemé volt. Több forrás ugyanakkor úgy jegyzi, Rákócziék háza az 1-es posta helyén volt. Erdélyi városi főmérnök a Tűzoltó- és Csendőrlaktanyával szemben, a Királyi Postaház helyére az 1800-as években Boros Bálint országgyűlési képviselő hatalmas telkét teszi. Igaz, annak udvarháza szintén a Rákóczi családé volt, és a XIX. században pár bolthajtásos szobát be is rendeztek a fejedelem emlékére.
A láncos templom mellett, az utca északi oldalán a református felsőleányiskola emeletes épülete állt és áll ma is, igaz, a művészeti líceum használja. A református gimnázium épülete is állt már, de még a szárnyak kiépítése nélkül. A templom kis kertje körül a századfordulón még nem láncos kerítés, hanem vasrácsos kerítés állt, az 1800-as években azonban semmilyen kerítése nem volt, a kertben pedig csak 1902-től lehetett Kölcsey Ferenc szobrára tekinteni, hiszen az korábban a Deák téren állt.
A Rákóczi utca Hám János utcával való találkozásánál, a sarok nyugati oldalán a századfordulón az Európa vendéglő állt, még korábban a Soós-féle alacsony, emeletes ház. A Hám János utca korábban a Vár-utca nevet viselte. A színház épületének helyén állt a városi „Bika vendéglő” – 1800-ban építették –, illetve a Vida-féle különc ház. Ezeket már 1887-ben nem odaillőknek ítélték, ezért 3 méter magas kerítéssel takarták el. Ha azok a házak mesélni tudtak volna… 1889 előtti, vagyis a színház építésének megkezdése előtti bontásukkor a Bika vendéglő egyik szobájának padozata alól két csontváz került elő, az árnyékszék emésztőjéből még három, a régi épület mögött eltemetve pedig még egy.
A Hám János utca Deák tér felőli végén az 1700-as években a posta állt, majd helyén az 1800-as évek elején felépült az Ormos-ház, amely nevét, a kor szokásainak megfelelően a tulajdonosáról kapta (egyébként ugyanígy a Fehér ház is).
A Deák tér, amit ma nagyrészt a „régi központ” parkja borít, az XIX. században üres „pusztaság” volt, piactér, többnyire mocsaras, pocsolyás, hiszen egy méterrel is mélyebb fekvésű volt, mint jelenleg. A Szamos az 1700-as évek előtt igen gazdagon szétágazott a jelenlegi város területén, és egyik ága ott folyt. De a Deák tér alacsony fekvését, pocsolyás jellegét az egykori vár megléte is segítette, hiszen a Szamos Szatmár váránál két ágra szakadt – ezt használták fel a várárok vízzel való ellátásához is –, és védelmi megfontolásból a folyását itt sokáig nem szabályozták. Pontosabban 1741-ig nem volt számottevő beavatkozás. 1723-ban báró Salzner váradi katonai parancsnok megengedte a polgároknak, hogy a vár helyére építkezzenek, ekkor a vár belterülete benépesült, a várfalak anyagát széthordták. 1780-ban a várárkot is kiparcellázták és leosztották. A Borovszky Samu szerkesztette monográfiából is tudjuk, hogy a várárok a Széchenyi utcáig (ma 1 Decembrie 1918) és a Batthyány utcáig (ma Corneliu Coposu) is tartott. Azt is tudjuk, hogy a várat többször átépítették, elfoglalt helye, körvonala is némileg változott az időben, s így a várárok helye is.
Visszatérve az 1800-as évekbe és a Deák térre, ekkor, majdnem a közepén még Kölcsey szobra állt, a szélein keskeny járda és fasor volt, keleti szegletén az 1786 és 1798 között épített egytornyú templommal, amit a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye 1804-es megalapítását követően emeltek székesegyház rangra és építettek fokozatosan át, Hám János püspöksége idején, 1837-re már a szinte jelenlegi – két tornyos, kupolás – formájára.
Az északi oldalon az 1770-es években épült Tornyos ház (a Pannónia szálló helyén állt, az első városháza volt), déli oldalon az 1842-ben épült Vécsey ház, nyugati oldalon földszintes, régi házak szegélyezték a Deák teret, a sarkon a Zöldfa fogadóval (1911-ben bontották le, 140 évvel az építése után). A teret folyamatosan töltötték, a városi táncház, illetve az 1900-ban lebontott Tornyos ház törmelékei is a tér szintjét emelték. A Deák tér és a Széchenyi utca találkozásánál állt az 1847-ben épített régi, első színházépület, amelynek helyére 1889 és 1890 között a városházát építették – ma a Püspöki palota melletti kis park van ott.
Az Eötvös utca (ma A. I. Cuza) Deák tér felőli része szintén mélyebben feküdt, az egykori vár árka miatt. Még az 1800-as évek elején kőhíd kötötte össze az utca két oldalát, a Korona szállótól a jezsuiták kertjébe. A püspöki konviktus (ma a Kölcsey Ferenc Főgimnázium használja az épületet) előtti részen, az utca vonalán azonban állt egy kis kápolna – 1643 és 1862 között – amelyet Nepomuki Szent János tiszteletére szenteltek (ezt Beliczay János feljegyzéseiből is tudjuk). A XIX. század elején a konviktus helyén még lakóház állt, ahogy a Status Quo zsinagóga (ma a rendőrség épülete van ott) helyén is kis öreg épület. A Pázmány Péter utca (később Szirmai, ma pedig Mihai Eminescu), déli részén állt az első püspöki lakóház. Ez a magas, földszintes régi épület, a jezsuiták kertjéből kiszakított területen addig adott otthont Szatmár első püspökének, Báró Fischer Istvánnak (1804-1807 között volt püspök), amíg az fel nem építette a jelenlegi püspöki palota jobb szárnyát, majd Klobusiczky Péter (1807-1821) a bal szárnyat, míg nem Hám János (1827-1857) mondhatni, befejezte a palotát. Mi lett azután a Pázmány Péter utcai épület sorsa? Volt iskola, majd bontása előtt még katonai kórházként is működött.
A Szamos partján még csak gyenge, kis védtöltések voltak, a hídtól füzesek között csapógátak szaggatták a kikövezetlen utat a Batthyány utcáig, amelyen nyílt árok vitte a csapadékvizet a Deák tértől a Szamosba. Ha az 1800-as években tovább haladnánk a Szamos partján, a Serház laktanya több, kisebb épületét találnánk ott, ahol még most is az 1891-1892 között megépült József főherceg laktanya áll (ma a Babeș-Bolyai Tudományegyetem szatmári kirendeltsége használja az épületet). Feljegyezték, hogy a laktanya Szamos felőli főépületének igen mély alapozást kellett készítsenek, az utcát pedig fel kellett töltsék, hiszen a talaj erősen ingoványos volt ott. A Petőfi, Zrínyi (ma Retezatului) és Báthory (ma Martirilor deportați) utcák környékén volt amúgy a város legmélyebben fekvő része. Az itt állt épületek mind eltűntek az 1888. márciusi árvíz során. Azután, a környék képe érthető módon megváltozott. A Kölcsey utca (ma Iuliu Maniu) már magasabban feküdt, ennek legfontosabb épülete a Tímár ipartársulat székháza volt (ma Ankora üzletház), a Kazinczy utcával képzett sarkon. Az épület előtt fúrták 1887-ben a város egyik legfontosabb közkútját. A 71 méter mély közkút fúrása során vizsgálták meg a város talajának rétegzési viszonyait, a város történetében először.
És itt talán álljunk is meg az időben és térben tett sétánkban, mielőtt nagyon elkalandoznánk. Hiszen az 1800-as évek eleji-közepi várost akartuk gondolatban bejárni. És ugye még nem beszélhetünk a Pannónia szállóról, az Iparos otthonról, a banképületekről, amelyek a századfordulón és később, de még a nagy háború előtt épültek. Láthattuk azonban a fejlődés korának kezdetét, amikor még többnyire faházak álltak a városban, kevés torony magasodott az ég felé, az utcák, a város még más képet mutattak. Nem kell nosztalgiát érezni a régi iránt, de ismerve a régi Szatmárnémetit, talán másképp sétálunk végig ma a régi és az új épületek között.
Nos, a múlt keresése, kutatása nem modern vagy posztmodern vívmány és az újságírásban is jelen volt, talán mindig. Számunkra pedig igen érdekes lehet, hogyan kutatta Szatmárnémeti múltját, hogyan mutatta be a régi, 1800-as évekbeli várost egy szatmárnémeti polgár 1917-ben.
Látkép a Szamos partja felől
Nemrég Boór Béla tanár ajánlott a figyelmembe egy a Szatmár és Vidéke hetilapban, 1917. augusztus 14-én, 21-én, 28-án és szeptember 4-én megjelent folytatásos cikket, amelyben Erdélyi István városi főmérnök idézi meg a régi Szatmárnémetit. Rögtön hozzá teszem, ő a XIX. század eleji várost csöppet sem láttatta szépnek. Meg is jegyzi, hogy Szatmárnémeti fejlődése nem régi keletű. Amelyik időintervallumot ő tekinti, az a fejlődést megelőző pár évtized, illetve a fejlődés eleje. És bár a felvirágzás a XIX. században megkezdődött, igazán a végére lett szembeötlő. 1762-ben a városban három kivételével faházak álltak, az utcák, épületek rendezését pedig 1823-ban kezdték meg, majd épp az említett cikk írója, Erdélyi István városi főmérnök készített tanulmányt 1888-ban, az utcák, az építkezések megtervezéséről. Elképzelésében az utcák rendszerszerűen kapcsolódtak volna egymáshoz, nem labirintusszerűen, esetlegesen. Az utcákat amúgy 1808-ban kezdték kövezni, 1884-ig gömbölyű patakkövekkel borították. Ez akkor megfelelő volt a szekerek közlekedésének. 1884-ben határozták el, hogy fejtett terméskőre cserélik a patakköveket, majd 1888-ban a homorú utakat felváltották a domború utak, amelyeknek már a két oldalán folyt el a víz, nem pedig a közepén. 1890-ben kezdtek „cementbeton”, 1892-ben pedig aszfalt gyalogjárókat, vagyis járdákat önteni. Az Attila (mai Calea Traian) utcán 1895-ben öntöttek aszfalt kocsiutat, majd 1900-ban a Deák teret és a Széchenyi utcát keramit kövekkel burkolták – ilyen van még ma is a Kazinczy utcán, a Deák tér és a Kölcsey utca közötti részen.Piactér a Deák tér
Na de induljunk el egy 1800-as évekbeli sétára Szatmárnémetiben – persze mindig egyeztetve a helyszíneket a jelen helyszíneivel. Meglepő módon kezdjük az állomástól, amellyel kapcsolatban Erdélyi István megjegyzi, 1887-ben még egy emeletes, sárgára meszelt vasútállomási épület fogadta az utazókat. Onnan keskeny út vezetett a jelenlegi Kossuth-kert felé. A „Népkert” rendszer nélküli gyalogutakkal rendelkezett, pár „rozzant viskóval”, mellette pedig „posványos békatenyésztő”, a régi téglavetőgödrök ugyanis megteltek vízzel. Ennek nyugati oldalán, a Lövölde-kert már mulató-hellyel is rendelkezett. Ez egy emeletes épület volt táncteremmel, a gőz- és kádfürdőhöz közel. A Lövölde-kert neve onnan származik, hogy abban az időben Szatmárban divatját élte a lövészet, a korabeli feljegyzések szerint még messzebb tájakról is eljöttek Szatmárra a sport kedvelői egy-egy mérkőzésre, bálra. A Lövölde-kert mellett a „Bécsi kert” nevű mulató állt, ez volt a köznép kedvelt mulatója.
A Kossuth-kerti Kioszk
A jelenlegi Kossuth-kert főbejáratával szemben ma is áll az az emeletes épület, amelynek ma már két szárnya van, és a Szent József templomot fogja közre. Irsik Ferenc kanonok 1889-ben alapított árvaházat ott, ez 1849-ig működött. Erdélyi István szerint az épületben – valamelyik szárnyában –, mielőtt árvaházzá alakult volna, a XIX. század elején az „Aranysas-szálloda” működött, fogadta vendégeit. Az Attila utcában (jelenlegi Calea Traian), az árvaháztól a Deák tér felé hosszan csak deszkakerítés állt, egyetlen számottevő épület sem volt az utcában, amely hívogatta volna az idegent a város megtekintésére. Az Attila utca még nem nyílt az Árpád utcára (jelenlegi Vasile Lucaciu), hanem a Hunyadi utcáról (ma Corvinilor) lehetett megközelíteni, egy kis kerülőn, a sokáig puszta telket képező Árpád-közön. A közeli legelőről tértek ott haza a jószágokkal a városlakók, az árokkal és akácfákkal szegélyezett úton. A nagy árkon három helyen téglaboltozatos csatorna adott átjárást az Árpád-utca nyugati oldalára, és így be a városba. Mind az Árpád utcát, mind pedig az Attila utat kerek patakkövekkel fedték. A Hunyadi utca déli végén, ahol most, közel a hídfeljáróhoz a nagyáruházak állnak, a századfordulón a Ferenc József laktanya, még korábban pedig a Hám János püspök alapította Szegények intézete állt. Az utca közepén az 1878-79-ben épült városi közkórház állt. Kevés emeletes ház volt akkoriban, így az Árpád utcán még kettő, az „Éltető”-féle, majd a Széchenyi utcával (ma 1 Decembrie 1918) való találkozásnál még egy. Az Árpád utcával kereszteződést képező Rákóczi utcán is (ma Mihai Viteazul), a Hám János (ma Horea) utcáig többnyire dísztelen, földszintes házak sorakoztak. A Verbőczi utca (ma Mileniului) sarkán, az 1903-ban épült Magyar Királyi Állami Elemi Népiskola (ma 1-es iskola) helyén kis ház állt, az 1896-97-ben épült Törvényszék helyén pedig a Katolikus Kaszinó régi háza. Itt érdemes megemlíteni, hogy az említett iskola Halász Ferenc minisztériumi főtisztviselő közbenjárására, Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi minisztersége alatt épült, egy időben és egyazon stílusban a Halász Ferencről nevezett (ma C. Brâncoveanu) utcai iskolával, a Kinizsi (ma I. Slavici) utcai iskolával, a mai sportlíceum épületével, és a Wesselényi (ma Wolfenbüttel) utcai iskola épületével. Homlokzatukon egy kivételével ma is látszik, 1903. A katolikus kaszinó kulturális közösségről pedig megjegyzem, a törvényszék megépülte után a a szervezet feloszlatásáig a Széchenyi utcában, a Cecil ház mellett állt épülete. De térjünk vissza az 1800-as évekhez és folytassuk sétánkat.
Az említett katolikus kaszinó háza, udvara és vendéglője tehát Erdélyi szerint a mai törvényszék helyén állt, sőt, a ház korábban Rákóczi Ferenc fejedelemé volt. Több forrás ugyanakkor úgy jegyzi, Rákócziék háza az 1-es posta helyén volt. Erdélyi városi főmérnök a Tűzoltó- és Csendőrlaktanyával szemben, a Királyi Postaház helyére az 1800-as években Boros Bálint országgyűlési képviselő hatalmas telkét teszi. Igaz, annak udvarháza szintén a Rákóczi családé volt, és a XIX. században pár bolthajtásos szobát be is rendeztek a fejedelem emlékére.
A láncos templom mellett, az utca északi oldalán a református felsőleányiskola emeletes épülete állt és áll ma is, igaz, a művészeti líceum használja. A református gimnázium épülete is állt már, de még a szárnyak kiépítése nélkül. A templom kis kertje körül a századfordulón még nem láncos kerítés, hanem vasrácsos kerítés állt, az 1800-as években azonban semmilyen kerítése nem volt, a kertben pedig csak 1902-től lehetett Kölcsey Ferenc szobrára tekinteni, hiszen az korábban a Deák téren állt.
A Rákóczi utca Hám János utcával való találkozásánál, a sarok nyugati oldalán a századfordulón az Európa vendéglő állt, még korábban a Soós-féle alacsony, emeletes ház. A Hám János utca korábban a Vár-utca nevet viselte. A színház épületének helyén állt a városi „Bika vendéglő” – 1800-ban építették –, illetve a Vida-féle különc ház. Ezeket már 1887-ben nem odaillőknek ítélték, ezért 3 méter magas kerítéssel takarták el. Ha azok a házak mesélni tudtak volna… 1889 előtti, vagyis a színház építésének megkezdése előtti bontásukkor a Bika vendéglő egyik szobájának padozata alól két csontváz került elő, az árnyékszék emésztőjéből még három, a régi épület mögött eltemetve pedig még egy.
A Hám János utca Deák tér felőli végén az 1700-as években a posta állt, majd helyén az 1800-as évek elején felépült az Ormos-ház, amely nevét, a kor szokásainak megfelelően a tulajdonosáról kapta (egyébként ugyanígy a Fehér ház is).
Visszatérve az 1800-as évekbe és a Deák térre, ekkor, majdnem a közepén még Kölcsey szobra állt, a szélein keskeny járda és fasor volt, keleti szegletén az 1786 és 1798 között épített egytornyú templommal, amit a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye 1804-es megalapítását követően emeltek székesegyház rangra és építettek fokozatosan át, Hám János püspöksége idején, 1837-re már a szinte jelenlegi – két tornyos, kupolás – formájára.
Az északi oldalon az 1770-es években épült Tornyos ház (a Pannónia szálló helyén állt, az első városháza volt), déli oldalon az 1842-ben épült Vécsey ház, nyugati oldalon földszintes, régi házak szegélyezték a Deák teret, a sarkon a Zöldfa fogadóval (1911-ben bontották le, 140 évvel az építése után). A teret folyamatosan töltötték, a városi táncház, illetve az 1900-ban lebontott Tornyos ház törmelékei is a tér szintjét emelték. A Deák tér és a Széchenyi utca találkozásánál állt az 1847-ben épített régi, első színházépület, amelynek helyére 1889 és 1890 között a városházát építették – ma a Püspöki palota melletti kis park van ott.
Az Eötvös utca (ma A. I. Cuza) Deák tér felőli része szintén mélyebben feküdt, az egykori vár árka miatt. Még az 1800-as évek elején kőhíd kötötte össze az utca két oldalát, a Korona szállótól a jezsuiták kertjébe. A püspöki konviktus (ma a Kölcsey Ferenc Főgimnázium használja az épületet) előtti részen, az utca vonalán azonban állt egy kis kápolna – 1643 és 1862 között – amelyet Nepomuki Szent János tiszteletére szenteltek (ezt Beliczay János feljegyzéseiből is tudjuk). A XIX. század elején a konviktus helyén még lakóház állt, ahogy a Status Quo zsinagóga (ma a rendőrség épülete van ott) helyén is kis öreg épület. A Pázmány Péter utca (később Szirmai, ma pedig Mihai Eminescu), déli részén állt az első püspöki lakóház. Ez a magas, földszintes régi épület, a jezsuiták kertjéből kiszakított területen addig adott otthont Szatmár első püspökének, Báró Fischer Istvánnak (1804-1807 között volt püspök), amíg az fel nem építette a jelenlegi püspöki palota jobb szárnyát, majd Klobusiczky Péter (1807-1821) a bal szárnyat, míg nem Hám János (1827-1857) mondhatni, befejezte a palotát. Mi lett azután a Pázmány Péter utcai épület sorsa? Volt iskola, majd bontása előtt még katonai kórházként is működött.
A régi püspöki hajlék a Szirmai, akkor Pázmány Péter utcában
Az Eötvös és Szirmai utcák sarka, amikor még csak a Hám konviktus állt
Gyéren beépített terület volt a Várdomb (ma Decebal) utca környéke is. A Kossuth Lajos utcán (ma Mircea cel Batrân) is csak pár ház volt, az utca végén pedig szinte a század végéig állt a Szamos folyó két partját összekötő fahíd, melynek helyén 1889. április 26. és december közepe között épült meg az első közúti vashíd – december 23-án adta át a forgalomnak Böszörményi Károly polgármester a város első nagy középítkezésének eredményét. Ez a jelenlegi Decebal híd melletti részen állt, támpillérjeinek maradványa még ma is felfedezhető. A Szamos partján még csak gyenge, kis védtöltések voltak, a hídtól füzesek között csapógátak szaggatták a kikövezetlen utat a Batthyány utcáig, amelyen nyílt árok vitte a csapadékvizet a Deák tértől a Szamosba. Ha az 1800-as években tovább haladnánk a Szamos partján, a Serház laktanya több, kisebb épületét találnánk ott, ahol még most is az 1891-1892 között megépült József főherceg laktanya áll (ma a Babeș-Bolyai Tudományegyetem szatmári kirendeltsége használja az épületet). Feljegyezték, hogy a laktanya Szamos felőli főépületének igen mély alapozást kellett készítsenek, az utcát pedig fel kellett töltsék, hiszen a talaj erősen ingoványos volt ott. A Petőfi, Zrínyi (ma Retezatului) és Báthory (ma Martirilor deportați) utcák környékén volt amúgy a város legmélyebben fekvő része. Az itt állt épületek mind eltűntek az 1888. márciusi árvíz során. Azután, a környék képe érthető módon megváltozott. A Kölcsey utca (ma Iuliu Maniu) már magasabban feküdt, ennek legfontosabb épülete a Tímár ipartársulat székháza volt (ma Ankora üzletház), a Kazinczy utcával képzett sarkon. Az épület előtt fúrták 1887-ben a város egyik legfontosabb közkútját. A 71 méter mély közkút fúrása során vizsgálták meg a város talajának rétegzési viszonyait, a város történetében először.
A kerekes kút a Láncos templomnál - bár a kép készítésekor rácsos kerítése volt
Erdélyi István főmérnök az 1800-as évek Németi városrészét a Zárda templomtól – amely a Szamos egyik ágának medrében épült 1836 és 1842 között – északra helyezi, a Vajda János (ma Simion Bărnuțiu) és Herman Mihály (ma Caișilor) utcák közötti területre. Ez jóval elmaradottabb volt a szatmári résznél (az 1715-ös egyesítés óta eltelt idő ellenére), a kis házak között kimagaslott az 1793 és 1802 között épített református templom és az István király téren 1838-ban megnyitott irgalmasrendi kórház tornya. Az egyetlen városi középület a Németiben a Honvéd utcán (ma Bulevardul Unirii) álló honvéd laktanya volt, amúgy a városrész mellékutcái még kövezettel sem rendelkeztek. De a Németi rész még az 1900-as évek elején is jóval elmaradottabbnak számított, mint Szatmár. Míg utóbbi a kereskedelem és ipar központját képezte, előbbi a földművelő-állattartó polgároknak volt az otthona, bármilyen számottevő üzlet nélkül. Ezt Erdélyi István 1914-ben is szomorúan konstatálja, de rögtön tegyük hozzá, ma már másképp értékeljük a városrészek hangulatát és tudjuk, hogy a fejlődés sokszor rontott, mint sem javított. És itt talán álljunk is meg az időben és térben tett sétánkban, mielőtt nagyon elkalandoznánk. Hiszen az 1800-as évek eleji-közepi várost akartuk gondolatban bejárni. És ugye még nem beszélhetünk a Pannónia szállóról, az Iparos otthonról, a banképületekről, amelyek a századfordulón és később, de még a nagy háború előtt épültek. Láthattuk azonban a fejlődés korának kezdetét, amikor még többnyire faházak álltak a városban, kevés torony magasodott az ég felé, az utcák, a város még más képet mutattak. Nem kell nosztalgiát érezni a régi iránt, de ismerve a régi Szatmárnémetit, talán másképp sétálunk végig ma a régi és az új épületek között.
Hivatkozások:
1. Hungaricana.hu
https://library.hungaricana.hu/en/view/SzatmarEsVideke_1917/?pg=126&layout=s
2. Szatmár és Vidéke - politikai és társadalmi heti újság, 1917, Harmincegyedik évfolyam 33., 34., 35., 36. szám
3. Dr. Borovszky Samu,
Magyarország vármegyéi és városai, Magyarország monográfiája, Szatmár
vármegye, 1908, Országos Monográfia Társaság.
4. Beliczay János feljegyzései
5. Képek forrása: Szatmárnémeti Anno Facebook oldal és egyéb, személyes felajánlások.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése