Lokálhistóriák

Szatmárnémeti soha nem volt nagy filmes város, tudtommal a magyar filmhíradó készítette az első mozgóképeket városunkban, igazi nagy film pedig sokáig nem forgatta fel az itt lakók életét – persze bizonyára készülhetnek csendben is filmek... Nagy változást hozott rendszerváltozást követően a helyi televízió (SAMTEL) indulása, amellyel nagyobb számban születtek riportfilmek, dokumentum jellegű filmek. Az első igazi nagy filmforgatásra azonban 2004. március végéig kellett várni, amikor is Bódi Attila vállalkozó, kultúrmecénás, ma neves író elhozta városunkba a Világszámot . A Világszám egyik képkockája - felvétel a Rákóczi utcában Koltai Róbert akkor már legalább harmadjára járt Szatmárnémetiben, első alkalommal tudtommal a MADISZ, vagyis Kánya László hívta őt meg, önálló estjével, melynek címe Csehovtól az Illetékesig volt. Koltai Róbert akkor nagyobb városnézést is tett, emlékszem, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumba is belátogatott. Számunkra akkor már rég filmcsillag volt és legfrissebbe...

Jakabffy Elemér egykori szatmári képviselő, szatmárnémeti polgár személye több tekintetben fontos lehet számunkra. Közéleti író, a közösségéért élő ember, két világot is megélt és megharcolt politikus – de (még) a szó jó értelmében. Nekem azonban mégis inkább más miatt lett érdekes a személye. Ő azok közé a régi nagyok közé tartozott, akik bár jó körülményekbe születtek, nem kerülték a meghurcoltatást, nem szégyellték és utálták a nehéz sorsot, a szétszórattatásban, pincékben élő családjukat is óvták, őrizték. Jakabffy Elemér nem tudta megvalósítani nagy álmait, nem hagyták, hogy megvalósítsa, a sors elfojtotta törekvéseit. Az országhatárok őt is átlépték, kisebbségi sorba került, és büntették, bántották népe vélt vagy valós bűneiért. Életútját nekünk, szatmáriaknak azért is érdemes ismernünk, mert élete utolsó szakaszát nálunk élte, földi maradványait itt helyezték örök nyugalomra, a híd melletti temetőben. Jakabffy Elemér 1881. május 17-én született Lugoson, módos, földbirtokos csal...

A szatmári római katolikusok egyik legfontosabb ünnepe már hosszú évek óta a Jézus Szíve-búcsú. De ismerik ezt az ünnepet vallási hovatartozás nélkül mind a szatmári polgárok, hiszen a nagy kirbály a város részévé vált, és szüleink-nagyszüleink (mi magunk is) így vagy úgy kapcsolatba kerültünk vele – még ha csak egy mézeskalács szívet vásároltak is valamelyik búcsú alkalmával. Jelen bejegyzés a Jézus Szíve-búcsú történetét szeretné kicsit bemutatni. Rögtön egy magyarázattal is kezdeném, miért nevezik búcsúnak az ilyen ünnepeket – ez igazából búcsú a bűnöktől, mert az egyház ezekre az alkalmakra lehetőséget biztosít híveinek, akik bűnbánatot tartanak, szentségekhez járulnak és elmondják az előírt imákat, hogy megszabaduljanak a bűnbánat szentségében már föloldozást nyert bűnért járó, ideigtartó büntetéstől. És most a szatmári Jézus Szíve-tiszteletről Szatmáron a jezsuiták öröksége a Jézus Szíve tisztelet. 1858-as, második letelepedésükkor kapták meg a Kálvária templomot működésük köz...

Nem szeretem a végletekig fokozó kifejezéseket, így kerülöm az olyan szavak használatát a hétköznapi beszédben, mint „szörnyű”. Másrészt dühít, amikor egyesek viccelődnek, kacarásznak a háború tényén: vagy ezzel menekülnek a valóság elől, vagy nem értik, miről is van szó igazából. A háború szörnyű és soha sincs eléggé messze sem időben, sem pedig térben. Amikor ezeket a sorokat írom, már egy hete tart az orosz-ukrán háború és érezhető, bármikor átcsaphat hozzánk, sőt begyújthatja az egész világot. Sokat gondolkodtam rajta, szabad-e most megosztani az alábbi visszaemlékezést, de végül arra a következtetésre jutottam, sokaknak segíthet komolyan venni a jelen helyzetet, de komolyan venni és értékelni a békeidőt, szeretni a szeretteit, jobbá lenni, befelé tekinteni, hálát adni, fohászt mondani a békéért. Az alábbi visszaemlékezést nemrég kaptam, a kézirat eredetije a Szatmári Római Katolikus Püspökség levéltárában van. Scheffler Ferenc, Boldog Scheffler János vértanú püspök testvére, sz...