Adalékok az 1970-es árvíz történeteihez

Ötvenhat évvel a nagy szatmári árvizet követően még mindig elevenen élnek annak a bizonyos májusnak az eseményei az emberek emlékezetében. Bár több erdélyi megyét is érintett, mégis Szatmárt sújtotta a leginkább az áradás: a Szamos kiöntött a medréből és 56 ember életét követelte, több mint 4 ezer ház vált rommá, 128 ezer hektáron állt a víz... A városban sétálva ma is számos épületen ott a tábla, amely jelzi, meddig állt az ár.

A nagy árvízzel kapcsolatban sok történet elérhető, azonban mindig akadnak számomra új felfedezések. Így volt ez most (május 10.) vasárnap is, amikor a szatmárnémeti ócskapiacon megvásároltam az Előre (1953-1989) napilap 1971 évre összeállított „naptárát” vagyis 289 oldalas kalendáriumát. Ebben nagy teret szenteltek az 1970-es árvíznek is. Ezeket a történeteket még nem ismertem és arra gondoltam, közzé teszem. Előrebocsátom ugyanakkor, hogy kommunista kiadvány lévén érezhető az írások párthű éle. Sőt, helyenként mintha a megszólalók „szájába adnák” a párt dicséretét. Ha ez így volt, sajnálatosan felhasználták a tragédiát a párt imázsának fényezésére, de mindezek mellett is rendelkeznek a riportok kordokumentum jelleggel, így értékesek.

ORBÁN LAJOS

SEGÍTSÉGBEN

Egy iszapba fulladt utcasor, egyetlen összedőlt ház, omladékban turkáló ember, egy szál fölöslegessé vált csempekályha, megté­pázott falrészletek közt száradó ruhanemű, megannyi tragédia hangulatát árasztja. Ben­ne van – igencsak időszerű közhellyel – a cseppben a tenger. Az időszaki tenger, melyet képernyőn láttunk, felülnézetből, helikopter röptéből. Sándorfi Róbert, a kolozsvári Metalul Roșu fiatal szakmunkása azonban természetben, alig is hihető hatásában látta Szatmáron, s ma is összeborzong az emlékére.

Nyolc-tíz napot töltöttek Szatmáron, csupa elsőrendű szakember, igazgatójuk közvetlen vezetésével. Siettek segíteni a szeptember 1-ben meg a csipkegyárban amikor a tőszomszédban még csónakkal közlekedtek.

– Abban a kályhagyárban iszapba volt fúlva minden, uram. Szétszedtük a gépeket, megmostuk s összeraktuk őket, én marógépeket javítottam, szerelőlakatos vagyok, ugyebár. Vagy két nap múlva kérdi az igazgató elvtárs, hogy ki akar átmenni a csipke­gyárba, ott is segíteni kellene. Mindjárt jelentkeztünk néhányan. No hát, ott térdig ért a pocsolya, s könyökig vájkáltunk benne. Automata vezérlő berendezést vettünk kezelésbe, villanyszerelőnek való munka, de hát jól odanéztünk, mi hogy van, s ment a dolog, ugyebár. Kiszereltük, megpucoltuk, vitték szárítani az Unióba, aztán vissza kellett kötni. Kicsit kényes, volt, mert nem a mi mesterségünk, ugyebár. Hallottuk később, hogy nagyon meg voltak elégedve a munkánkkal, hamarosan be is indult a gépműhely.

Kicsit mintha unná is orról beszélni, amit csinálni kell, minduntalan elkalandozik.

– Nagykárolyból hoztunk ivóvizet, beosztottuk, ahogy az igazgató elvtárs mondta, de kértek ottaniak is és adtunk, persze. Jöttek be dolgozni olyanok, akik egy szál viseltes ruhával maradtak, s napok óta iskolapadon aludtak...

ION DRĂGĂNOIU

PILÓTÁK

...íme, néhány adat, amely mindennél többet elmond.

– Sok száz óra a levegőben.

– Május 13. és 21. között naponta 40-60 felszállás.

– Több ezer biztonságba helyezett, elszállított ember. (– Ki állt oda számolni őket azokban a percekben? – így az ezredparancsnok.)

Sok száz tonna élelmiszer, orvosság, ivóvíz, tej az árvízkárosultak számára.

– Több tucatnyi felderítő repülés.

Kettő ezek közül:

1. Victor Coșconel kapitány szabadidejében horgászik. Együtt fogyasztottunk el egy halat, amit egyik csöndesebb délutánján fogott.

– Hol volt bevetésen?

– Marosvásárhelyen, Gyulafehérváron, Szatmáron, Szebenben, Medgyesen. Alig egy hét alatt több mint 50 órát repültem. Az első nap Marosvásárhelyen a daruval 29 embert halásztunk ki az áradásból. Másnap Szatmáron 140 embert mentettünk meg, 4 tonna élelmet és gyógyszert szállítottunk. 16-án még felhúztunk a gépünkre vagy 43 embert, elszállítottunk 6 tonna élelmet, gyógyszert és ivóvizet. Elláttunk két árban rekedt vasúti szerelvényt, egy sereg munkást, akik benn szorultak egy téglagyárban és egy bútorgyárban. A Következő nap újabb 120 embert mentettünk meg, vagy 4 tonnát szállítottunk. Aztán egy olyan vasárnap következett, amely alaposan megijesztett. Repülés közben kigyulladt a tűzvészt jelző piros lámpa. Alig tudtunk gyorsan a földre ereszkedni. A nagy igénybevétel miatt gyulladt ki a motor. Rendbe hoztuk a gépet, és repültünk tovább, embereket, élelmiszert, gyógyszert, ivóvizet szállítottunk. Szatmáron Szilagyi elvtárs, a reptér parancsnoka sokat segített nekünk.

Coșconel kapitány tovább folytatta repüléseit. A kigyulladt piros lámpácskát el is felejtette, nem volt ideje erre gondolni. Megkérdeztem, hogy mi volt a legmegindítóbb élménye egész idő alatt ?

– Láttam egy kétesztendős leánykát, amint kenyeret majszolt. Eszembe jutottak a gyermekeim...

– Hová valósi?

– Valójából buzăui vagyok... Odahaza, édesapám is megszenvedte az áradásokat...

OCTAV GRUMEZA

FELTÁMADÁS AZ ISZAPBÓL

...Patóházát a májusi vízözön csaknem teljesen megsemmisítette. Ebben a kicsi Szatmár megyei falubon csaknem 100 ház dőlt romba s a víz elöntötte az mtsz egész földjét, mintegy 1200 hektárt. Alig két és fél hónapja, hogy a Szamos kiöntött, de Patóháza ezalatt a két és fél hónap alatt felismerhetetlenül megváltozott. Végigmegyünk a főutcán, kétoldalt téglából vagy előregyártott elemekből épült házak szegé­lyezik. Egy ismerősöm is elkísért erre az útra, aki azelőtt sohasem járt a faluban. Most csodálkozva kérdezi:

– De hiszen nem látok egyetlen összeomlott házat sem! Itt volt az árvíz?... S ezek a házak itt miért állnak pirosban?... Még az árvíz előttről maradtak így, befejezetle­nül?

Mosolyogtunk kísérőnk őszintén naiv kérdésén. De meg kellett neki bocsátanunk: minden oka megvolt rá, hogy csodálkozzék. Megálltunk az egyik vörösben álló ház előtt, ahol az udvaron egy öregembert láttunk unokájával.

– Kánya Mihály – mutatkozott be. Egyike a termelőszövetkezet idős, de szorgalmas, tagjainak. Feleségével lakik itt, meg lányával és vejével, Rész Jánossal, két gyermek apjával.

Hát persze, miről is kerül szó ilyenkor, az öreg nyilván a borzalom napjairól mesél, amikor összeomlott a házuk (két szoba konyha s melléképületek), tönkrement a ház teljes berendezése, a víz elvitte minden ruhájukat, elmosott minden élelmiszer tartalékot, ami a kamrában volt. A hangja még mindig remeg a meghatottságtól:

– De jött mindjárt a segítség, kaptunk ennivalót, ruhaneműt, s ideiglenes szállást. Aztán jött a párt és az állam határozata az árvízkárosultak megsegítéséről, a megrongálódott házak helyreállításáról...

– Látom; ismét tető van a fejük felett. Gondolta-e volna, hogy ilyen hamar lesz ismét házuk, még szebb is, mint a korábbi?

– Hát ami igaz, igaz – mondja az öreg –, a lányom csak sírni tudott, amikor látta a felmérhetetlen kárt, s hogy mindenünk odalett. Én azonban már sok mindent megéltem és sok mindent láttam. Biztos voltam benne valahogy, hogy nem szabad, nincs miért kétségbeesnünk. Őszintén arra gondoltam, hogy van egy pártunk, van egy hazánk, s hogy most sem maradunk segítség nélkül. Így is lett. Más időkben, akármilyen nagy veszteség ért is valakit, nem volt aki segítsen, aki segíteni tudott volna egyébbel is, mint jó szóval. Most azonban mi nyomban kaptunk 10 000 lejt, amiből építőanyagot vásároltunk kedvezményes áron, azoknak a könnyítéseknek köszönhetően, amelyekkel pártunk és államunk rólunk, árvízsújtottakról gondosko­dott. Írja is meg az elvtárs, ha íróember, hogy kimondhatatlanul köszönjük.

Az öreg Kánya Mihálynak a lánya, Rész Mária is beleszól a beszélgetésbe:

– Most már nagyjából be is költözködtünk a házba, néhány nap múlva már nyoma sem lesz az építkezésnek. Az mtsz is sokat segített: fogattal, teherautóval, mert hiszen sokmindent kellett szállítani, meg mással is. Az uram most más házaknál segít, másoknak építeni, mint ahogy nekünk is segítettek, ezért is nincs itthon.

Éppen akkor váltunk el ezektől a rokonszenves emberektől, amikor a falu villanyszerelője, loan Micu befejezte a munkáját s az új házban kigyúlt a fény.

Rekordidő alatt húzták fel a tetőt Kovács András házára is. Felesége, Kovács Piroska arról beszél, hogy az állam támogatósával – 17 000 lej ingyenes segély, amiből építőanyagot vásároltak – az új házukat még na­gyobbra is építették, mint a régi volt. Kétszobás volt a ház, amit a víz elmosott, a mostani háromszobás. Szó szerint lejegyeztem a szavait:

– A mi jó pártunk mellettünk állt minden bajunkban és segített, hogy egyenként megszabaduljunk tőlük. Sohasem fogom elfelejteni, mit tett a párt érettünk, a családomért, mindannyiunkért, az egész faluért!

Hivatkozás:

Előre, Országos Politikai Napilap, Bukarest, Románia Szocialista Köztársaság, 1970, Combinatul Poligrafic Casa Scânteii, București.