Lokálhistóriák

A 90-es években jártam focimeccsekre, se előtte, se utána nem mentem többet. De amikor meccsekre jártam, az Olimpiának szurkoltam. Barátok, osztálytársak kedvéért mentem el először. A stadionba érve kerestünk egy jó helyet, megvettük az újságpapír tölcsérbe csomagolt pirított napraforgómagot és néztünk, szurkoltunk, örültünk, kiabáltunk. Apám mesélte, ő sokat járt focimeccsekre, mert a 70-es, 80-as években a gyárakban kötelező volt bérletet váltani az egyik-másik szatmári csapat meccseire. Akkor telve voltak a stadionok – az Olimpia, Someșul, Unio, sőt a Kossuth-kert hátánál, a jelenlegi Camera de Comerț épülete helyén is focipálya volt (ott is végignéztem egy meccset kilencven valahányban). Miért érdekelt a foci? Jómagam sohasem rajongtam igazán a fociért, de nem kerülhettem meg, régebben ugyanis, még a 90-es években is, (csaknem) minden fiú focizott. Az iskolák udvarait nem zárták, de ott a nagyok rúgták a labdát – a 8-as iskola mindhárom pályáján. Elmentünk ezért a tömbházak közé va...

A „Cecil”-re sokan emlékeznek, hiszen még a múlt század második felében is oda jártak táncolni, szórakozni vagy előadásokat hallgatni. A Katolikus Kaszinó ezzel szemben a második világháború után megszűnt, így többnyire csak újságcikkekből és könyvekből tudhatunk létezéséről. Pedig a két intézmény szomszéd volt egymással a Széchenyi utcában és mindkettő nagy szereppel bírt Szatmárnémeti kulturális életében. Míg tehát a Cecil-ház sokak számára referenciapont a városban, a Katolikus Kaszinóról talán senki sem tudja biztosan megmondani, hol volt. Ezért is érdekes felkutatni a forrásokat és megvizsgálni a lehetőségeket: nyomozni az ügyben. Ezzel a rövid tanulmánnyal most arra vállalkozom, hogy felfedjem a „Cecil-ház” és a „Katolikus Kaszinó történetét”. Mindenek előtt megint a Borovszky-féle vármegye-monográfiát érdemes felütni, amelyből kiderül, hogy Szatmáron, Bányán és Nagykárolyban már az 1800-as évek közepén volt kaszinó, melyekbe újságokat is járattak a tagok szórakoztatására. A száz...

Életünket nagyban befolyásolja az időjárás. Meghatározza a hangulatunkat, hat az egészségünkre (gondoljunk csak a fronthatásokra), de befolyásolja a közlekedésünket, a munkánkat, gazdaságunkat, az erős hatások pedig (kitartó, erős hőség, hideg, fagy, viharok) az életünket veszélyeztetik. A múltban ez még hangsúlyosabb volt. Amíg a szatmári ember életét a mezőgazdasági és állattenyésztési tevékenységek határozták meg – az 1800-as évek végéig lényegében nem volt ipar, az emberek a föld megműveléséből éltek – egy aszályos időszak, árvíz, erős hőség vagy kitartó hideg az emberek életét követelte. Tudunk is a múltból ilyen eseteket említeni, így például, hogy az 1816-1817-es éhínséget aszály okozta, 1816-ban ugyanis olyan jelentős csapadékhiány volt, hogy kiszáradt a Szamos. Alább egy jelentés erről, előtte azonban: ez a bejegyzés tehát Szatmár időjárásáról szól a múltban, és jelenben, felismerve az ismétlődő mintákat és ezáltal utalva arra is, mit várhatunk a jövőben. Sipos Ferenc, a Szatm...